Orra bánta a buzogányt

Az életrajza így kezdődik: orosz-magyar artistacsaládból származik.

Anyukám orosz származású, sportoló volt, sportakrobata, fiatalon került át a cirkuszba. Annak idején a leghíresebb orosz ugródeszkaszámban ő volt az első női artista. Apukám magyar, ő is akrobata volt, különböző magasságban elhelyezett hordókba ugrott át ugródeszka nélkül. Mit mondjak? A hordók szélétől a sípcsontja többet kapott, mint manapság Messié vagy Ronaldóé az ellenfelektől…

Megvannak még ezek a régi hordók?

Persze, hogy megvannak! Apám mindig azt mondja: rekvizitet csak venni szabad, eladni soha. Én is őrzök vagy harminc, a gyakorlások, fellépések során tönkrevert buzogányt, de egyiktől sem tudnék megválni. Különösen a legelsőtől, ami egy szerencsétlen, amatőr kellék volt, és néha annyira összecsapkodta a kezemet, hogy többször megkérdezték, miért festem kékre.

Artistacsaládból származik, így hát nem is volt kérdés, hogy mi lesz, ha nagy lesz.

De. Kérdés volt. Sőt, sokáig volt kérdés. Egészen tizennyolc éves koromig fogalmam sem volt, hogy mi legyek. Mivel az artistavilág családokból áll, ezért ott mindenkinek a családjához, a cirkuszhoz van kötve a büszkesége. És tudtam: ebben a világban akkor is benne marad az ember, ha nem feltétlenül akar benne maradni. Így persze a szüleim miatt sokféle zsánert kipróbáltam, de egyik se fogott meg igazán. Tizennyolc éves koromban a szüleim számára alighanem hatalmas csalódást jelenthettem.

Végül megadta magát, és kiválasztotta az egyik legmunkásabbat. Miért pont zsonglőr lett?

Nem arról van szó, hogy megadtam volna magam; fura története van ennek. A szüleim ugyanis 2002-ben az egyik műsorukba elvittek világosítónak. Talán pedagógiai oka is volt: biztosan úgy gondolták, ha nem tetszik a porond, akkor nézzem meg, milyen a manézstól távolabb dolgozni.

Megnézte, és visszamenekült a porondra.

Visszatértem a porondra, de nem azért, mert a munka megijesztett. Hanem, mert felfedeztem ebben a műsorban egy fantasztikus zsonglőrt, Eötvös Lórándot. Nála láttam először, hogy miképpen talált egymásra a rendkívüli technika és a szív. Megszállottan gyakorolni kezdtem, bár volt ennek a megszállottságnak egy másik oka is.

Mégpedig?

Egy orosz artistalány is szerepelt abban a műsorban, akibe én nagyon beleszerettem, de, mivel nem voltam artista, nem nagyon sikerült közel kerülnöm hozzá. Egy ügynök megsúgta, hogy két év múlva ismét jön Magyarországra, én pedig elhatároztam, addigra zsonglőr leszek. Nagyon jó zsonglőr. Elé állok majd, elkápráztatom, aztán, mint a mesében…

Happy end?

Happy end nincs. Két évvel később én már elég tűrhető zsonglőr lettem, ő viszont mégsem jött. Azóta sem találkoztunk, szerintem ő már a szakmát is elhagyta.

Pedig ez egy szép film alapanyaga is lehetett volna.

Ez így is egy szép film alapanyaga. Viszont az egész ügy értelme meg az lehetett, hogy nekem már nem volt visszaút: zsonglőr lettem.

A zsonglőrözéshez nagyon nagy kitartás kellhet.

Ez így van. Mert a gyakorlás sohasem kellemes, eleinte főleg nem az. Az ember az első években egész nap csak a kudarccal találkozik. Nem a magasban röpködő rekviziteket nézi, hanem a földön heverő labdát, buzogányt vagy a karikát. Pacc, pacc, pacc. És megint pacc. Ráadásul nekem nem volt tanárom, tizennyolc évesen kezdtem el a zsonglőrözést, míg mások már hatéves korukban. Nekem nem az idő állt az oldalamon, hanem az intenzitás. Például már az első próbálkozásomkor szó szerint orrvérzésig gyakoroltam.

Profizmus.

Nem, dehogy! Ügyetlenség. Első alkalommal, amikor feldobtam egy buzogányt, úgy bepörgettem, hogy nem tudtam elkapni, azért pontosan az orrnyergem közepére vágódott, onnan nyílegyenesen visszapattant, ami látványnak szép volt ugyan, de az orrom reccsent, vérezni kezdett és azóta ferde.

Más ilyenkor kevésbé veszélyes zsáner után néz. Elmegy oroszlánidomárnak, vagy drótkötelesnek…

Én nem oroszlánidomárnak vagy drótkötelesnek mentem el, hanem magántanulónak az artistaiskolába. És persze gyakoroltam rendesen. Annak ellenére, hogy a MACIVA próbatermében a Hungária körúton kaptam beszólásokat bőven.

Például?

Az a minimum volt, hogy megkérdezték: mégis, hogyan gondolom, hogy tizennyolc évesen kezdem a zsonglőrözést, meg, hogy mit bénázok itt vén fejjel, és azt is gyakran mondták: ha még többet dolgozom, tíz év múlva lehet belőlem egy jó amatőr…

Megjegyzések az üveghegyen talán még innen, de e csipkelődésen túl.

Másnak ilyenkor nem csak a zsonglőrözéstől megy el a kedve, az élettől is. Én viszont – bár nem esett jól, hogy cikiztek – csak megerősödtem ettől. Napi nyolc órát gyakoroltam, csak enni álltam meg egy rövid időre. Gyakoroltam éjjel nappal, még otthon a fogkefével vagy a távirányítókkal is. Akkoriban pontosan hét lámpát törtem össze…

Később a floridai Sarasotában, ahol a híres Ringling cirkusz egyik tulajdonosának kastélya és egy cirkuszmúzeum is található, ahol tehát nagyon értik a cirkusz világát, azt írták a produkciója kapcsán: „Dittmár Laido az egyik legnagyobb zsonglőr, akit valaha láttunk!”

Meglepett, de nagyon büszke voltam erre a mondatra. Látszólag nem különös, de ott, ahol elhangzott, tényleg nagy súlya volt.

A világjárás után jött a magyar újcirkuszi társulat a Recirquel. Könnyen adta meg magát az újcirkusznak?

Mivel a szüleim a tradicionális cirkuszt nevelték belém, eleinte nem nagyon szeretettem az újcirkuszt. Amikor aztán bekerültem a Recirquelbe, lassan rájöttem, hogy a technika nem minden. Ha a tudás egy nagyon szép burokba van csomagolva, akkor a produkció is több lesz. A száraz technika ma már gyakran untatja az embereket.

Ősztől ugyancsak egy újcirkuszi társulatban lép föl, a Cirque du Soleil vendégművésze lesz.

Egy nálam vendégeskedő ex-soleiles artista barátnőm unszolására jelentkeztem, amúgy nekem eszembe sem jutott volna, hogy a világ legrangosabb újcirkuszi társulatában próbáljak szerencsét. De ez a barátnőm addig noszogatott, míg végül feliratkoztam a castingra, küldtem magamról egy filmet, aztán a legnagyobb meglepetésemre kiválasztottak.

Írt egy könyvet is. Azért huszonévesen „irányt mutatni” minimum nagy bátorság…

Hat évembe és három barátnőmbe került. Ez a könyv lényegében egy próbaterv, amelynek segítségével gyorsan, hatékonyan lehet fejlődni. Később kiderült, hogy nem csak a zsonglőrözésre, de bármely tudásalapú dologra alkalmazható.

Mégis: hogyan jutott eszébe fiatalon szakmai könyvet írni?

Először valamennyi profi zsonglőrt kifaggattam, hogyan lett sikeres, de mindenki csak közhelyeket tudott mondani: gyakorolj sokat, szeresd a szakmádat, ilyesmiket. Két év után aztán el is ment a kedvem az egésztől, és beiratkoztam egy rajztanfolyamra, hátha mégiscsak az az én utam, nem a zsonglőrözés. Ezen a tanfolyamon azt tűzték ki célul, hogy bebizonyítják: ha megfelelő módszerrel oktatnak, akkor mindenki megtanulhat jó rajzolni. Meglepetésemre azt tapasztaltam, hogy amit tanítanak, azt én már ismerem. Használom. De megmagyarázni mégsem tudom. És akkor leesett, hogy a legjobb zsonglőrök miért nem tudják megmagyarázni, hogy mit, miért csinálnak. Mert ők ösztönösen csinálják másképpen a dolgokat. Ezt követően aztán már nem kérdeztem többet, csak figyeltem őket, és rájöttem azokra a finomságokra, ami megkülönbözteti a legjobbakat az átlagtól.

Például?

Anélkül, hogy szakmai részletekbe mennék, a példa kedvéért egy apróság. Az ember ösztönösen úgy gyakorol, hogy előbb végigveszi azt, amit tud, ez alatt persze elfárad, és mire jönnek az új trükkök, már nagyon kicsi a gyakorlás hatékonysága. Vagyis: nyilván fordítva érdemesebb ezt csinálni.

Könyvét olvasva több helyre hívták workshopokat tartani, egyebek mellett Japánba is. Nem félt, hogy jönnek a kőkemény profik, és olyat mutatnak, amitől elcsodálkozik?

Nem, mert vannak olyan világrekordjaim, amelyekkel nehéz vitatkoznia bárkinek. Tizenegy karikát dobálok úgy, hogy nem használok oldalamra erősített tartót. Van aztán a hét karika feldobása a hátam mögött, és van a kilenc karika-fejelés-nyakra szedés. Végül hét karika dobálása közben csinálok két piruettet. Aki erre bővebben kíváncsi, nézze meg a weboldalamat.

Mennyit gyakorol?

Kezdetben nagyon sokat, napi nyolc órát gyakoroltam, de ahogy nehezedtek a trükkök, úgy lett egyre kevesebb energiám a próbákra. A nyolcból öt év után hét óra lett, aztán hat, öt, ma talán három órát gyakorolok, viszont azt nagyon hatékonyan és tudatosan. Bevallom: jobban is esik a próba, a fellépés, és jóval kevesebb a pacc.

 

Trencsényi Zoltán