Új szakma születik: a cirkuszi narrátor – Interjú Tarsoly Krisztina színésznővel

Mióta állsz kapcsolatban fogyatékkal élőkkel?

13-14 évvel ezelőtt ismerkedtem meg fogyatékkal élő fiatalokkal, s attól kezdve kapcsolatban vagyok velük. Ebből született meg 2010-ben egy egész estét betöltő gála Békéscsabán, Angyalok szárnyalása címmel, amelyet azóta minden évben megrendezünk. Mindezzel párhuzamosan jött a vakok és gyengénlátók ismeretsége, amely később barátsággá alakult. Nagyon jó ismerősöm a Békés megyei látássérültek egyesületének alelnöke, Ádász István, az ő csoportjával vettem részt 8-9 éve egy kis beszélgetésen a klubjukban. Mivel ők színházba járó emberek, nagyon szerettek volna megtudni kulisszatitkokat az előadásról, a színház működéséről, vagy például arról, hogy én milyen vagyok az életben, nem pedig a színpadon. Ez a kontaktus is folyamatosan tart azóta, s ez mindig újabb és újabb ötleteket generál.

Körülbelül 2 évvel ezelőtt belopózott az életembe Komáromi Anett kolleganőm és barátnőm által a siketekkel való kapcsolat is. Mind a gála, mind a vakokkal és siketekkel való kapcsolat fontos számomra és Anett számára is. Ő indította el Békéscsabán, hogy a siketeknek jelelt, a vakoknak pedig narrált színházi előadás legyen. Szerintem ez nagyon fontos, mert így nagyon közel kerül hozzájuk a színház világa, megsokszorozódik számukra az élmény, teljes képet kapnak egy előadásról. Fontos, hogy, ahogy tudjuk, segítsük az életüket azzal, hogy ehhez az élményhez hozzájuttatjuk őket.

Színházi előadást is narrálátál már, s itt, a Fővárosi Nagycirkuszban is rutinos narrátornak számítasz. A Lúdas Matyi a cirkuszban produkció mellett az Antarktisz gyermekei előadást is bemutattad már vakoknak és gyengénlátóknak. Mi a különbség a színházi és a cirkuszi előadás narrálása között?

Mind a kettőnek megvan az előnye és a nehézsége is. Minden narráció előtt van egy előnarrálás, amely arról szól, hogy bemutatjuk a szereplőket, a díszletet, a jelmezt, hogy milyen szerepe van a hang, a fény technikájának az előadásban, felhívjuk a figyelmet olyan erős effektekre, amelyek előfordulnak benne. Hasznos tanácsokat is megosztunk ekkor: hány részből áll az előadás, mennyi idő a szünet, mire számítsanak, van-e benne bármilyen villódzó fény, stroboszkóp – például ez a vakoknál és gyengénlátóknál fontos, mert azt azért érzékelik. S természetesen mindehhez tartozik egy kis kulisszajárás, amely során megtapinthatják a díszletelemeket, a rekviziteket, a kellékeket, a jelmezeket. Ha csak elmondom, nem biztos, hogy tud akkora élményt nyújtani.

A színházi és cirkuszi narrálás között nagy különbség van. A színházban nagyon sokat beszélnek, ott az a nehézség, hogy azokat a szüneteket, amik vannak a darabban, kitöltsem úgy, hogy a fontos információk mindenképpen elhangozzanak. Ha van például egy harc- és vívójelenet az előadásban, akkor nekem azt közvetítenem kell, nem csak a dialógust kell hallaniuk.

A cirkuszi előadás narrálása abban okoz nehézséget, hogy – én narráltam a Lúdas Matyit, de egy másik cirkuszi előadást is, amelyben egyáltalán nem volt szöveg azon kívül, hogy a konferanszié felkonferálta a számokat – ott mindent el kell mondani, bemutatni a látványt, pillanatról pillanatra végig kell konferálni a műsort. Ehhez társul egy cirkuszi nyelvezet is, vannak olyan szakkifejezések például, amiket én magam sem tudtam akkor, amikor beléptem ebbe az épületbe. Viszont azt gondolom, hogy mindezt úgy kell átadnom, hogy minden szaknyelv tudása nélkül is érthető legyen. Mindent meg kellett fogalmaznom, definiálnom, s ebben nagyon sok segítséget kaptam Laci bácsitól [Percze László], a cirkusz porondmesterétől. Nagyon köszönöm neki.

A Lúdas Matyiban van szöveg, van dialógus, van dal, s vannak, akár 10-15 percen keresztül, olyan mutatványok, melyekben egy szó sem hangzik el. Ezeket a „szüneteket” végignarrálja az ember. Egy nagyon jó egyensúlya van az előadásnak, ami azonban hatalmas koncentrációt igényel. Figyelni kell, hogy ne szólj bele abba – mert arra az információra mindenki éhes –, ami elhangzik a porondon, viszont minden információ hangozzon el, ami a látványt, a képet érinti, élményt tud nyújtani.

Ezt az előadást háromszor láttam, és még megnéztem közvetlenül a narrálás előtt is, mert akkor már csak azokra a pontokra figyeltem az írott szövegkönyv alapján, hogy mennyi szünet van egy-egy dialógus között, hogy tudom ezeket kitölteni. Mindig van egy – legyen az színház vagy cirkusz – egy szövegkönyve, egy forgatókönyve az előadásnak, és az előnarrálást úgy végzem, hogy ahol bizonyosan nem tudok sok információt megosztani a produkció során, az hangozzon el benne. Most megtapogattunk olyan eszközöket, rekviziteket, ami még hangsúlyosabbá, élménydúsabbá tudja számukra tenni az előadást. A hálót, a trapézt, a karikát, s lehetőség nyílt arra is, hogy kipróbálják őket, természetesen nem ugyanabban a magasságban, ahogy azt az artisták teszik. A nagy, élethű bábelefánt ormányát, lábát is megvizsgáltuk, érzékelték a mozgását, a súlyát, s így elképzelhetőbbé vált számukra, hogy két erős ember kell a mozgatásához. Élményük volt vele, közös élmény, ami szerintem fantasztikus.

Hogyan képzeljük el mindezt, mit mondasz el például egy szereplőről? Hogyan mutatod be?

Például, amikor bemutattam Döbrögit, elmondtam, hogy egy alacsony, vékony arcú, markáns, szúrós és átható tekintetű, kopasz ember, aki nagyságát, méltóságát kikényszeríti. A smink hangsúlyozza, és még erőteljesebbé teszi ezt a markáns arcot. A ruházata, öltözete fejedelmi. Akkor látjuk igazi valóját, amikor a legvégén leveti díszes ruháját: az esendő, vékony, csontos, megtört embert. De, ahogy megérkezik azon a harci szekéren, amit a bábelefánt húz, az apró embert hatalmassá teszi fekete gyűrött selyemből készült földig érő ruhája, rajta fekete vastag díszített bőr öv, és a ruhán lévő ezüst, csillogó földig érő palástja.

Döbrögi ágyáról meséltem néhány szót az előnarrálás során, viszont azt már az előadás folyamán mondtam el, hogy ez az ágy mekkora méretű, hogy önmagában is gurítható, hogy körbeforgatható, útközben alakul át rácsos ággyá, mely olyan, mint egy börtöncella. Hogy hogyan néz ki a teteje, melyen a ludak vannak, és ahová később felmászik, azt, ahogy változott, ahogy láttuk ezeket a képeket, ahogy az egész történet előre haladt, úgy mondtam el.

Mennyiben segített hozzá a hivatásod, a színművészet, hogy cirkuszi narrátorként tudj működni?

Az, hogy az ember színpadon, deszkán van, sokat jelent abban, hogy azzal az összpontosult figyelemmel, ami egy színpadon színészként fontos, komplexen tudjon látni. Figyelek a másikra, a partneremre, partnereimre, a fényre, a hangra és sok-sok apróságra. S egy történetmesélésben is megpróbálok mindenre odafigyelni, amikor ezt az élményt átadom.