Etnográfiai fotókiállítás nyílik a Fővárosi Nagycirkusz előtt – Interjú Sántha Istvánnal
vamosbenceA sztyeppe illata című előadáshoz kapcsolódóan, a Fővárosi Nagycirkusz előtti téren felállított nemezsátorban április 5-én, 18 órától, Sántha István szociálantropológus 1989 óta folytatott szibériai, valamint közép- és belső-ázsiai terepkutatásai során készített felvételekből nyílik kiállítás. A Bölcsészettudományi Kutatóközpont Néprajztudományi Intézetének tudományos főmunkatársával a tárlat kapcsán beszélgetünk különleges füves pusztai élményeiről és a nomádok életéről.
Miért a szibériai, valamint a közép és belső-ázsiai népeket választotta fő szociálantropológiai kutatási területének, mi vonzotta ezekben a népekben?
Fontos szempont volt számomra, hogy ne a magyarokkal rokon, uráli népeket kutassam. Ez a téma a tudomány berkein belül is óriási indulatokat és érzelmeket vált ki. Ezért a finnugor népek tanulmányozása helyett, először Dél-Szibériába, a Bajkál-tó partján élő burjátokhoz mentem. Ők többek között azért is érdekesek, mert sámánhitűek és nem buddhisták. Ez egy időben és térben is távolabbi kötés a magyarsággal. A burjátokat 1957-ben már meglátogatta Diószegi Vilmos, aki írt róluk egy tudományos-népszerűsítő könyvet a Sámánok nyomában Szibéria földjén címmel. Ez a kötet az ifjúságom egyik alap olvasmánya volt, mindig is érdekelt a füvespuszta és a tajga határvidéke.
A kiállítás 70 fotográfián keresztül mutatja be a füves puszták nomádjainak életét
Fotó: Sántha István
Gondolta volna, hogy egy cirkuszi előadáshoz kapcsolódó kiállítása lesz?
Nem, de nagyon izgalmas kihívásként élem meg, mert több pozitív előképem is van a cirkuszról. Az avantgarde oldaláról látom a cirkuszművészetet, számomra a performanszok nem ismétlődő, rutin előadások, hanem a szenzáció élményének lehetőségét, terét látom bennük.
Ráadásul tulajdonképpen a cirkuszművészetnek köszönhetem, hogy az 2000-es években könnyen vízumhoz jutottam és elkezdhettem a kutatásaimat a Szovjetunió területén. Ugyanis a szovjetek nagy becsben tartották a cirkuszművészetet, amit egyenrangúként kezeltek a tudománnyal, így a vízumtípusa is ugyanaz a kategóra volt: „a cirkuszművészet és kultúra képviselője”.
A kérdésre visszatérve, megtisztelő, hogy a Fővárosi Nagycirkusz előtt állíthatom ki a fotóimat, ahol a művészeti hivatás mellett komoly tudományos munka is folyik.
A tárlatban szereplő fotók egészen 1989-ig is visszanyúlnak. Mik a tapasztalatai, mennyiben változott az utóbbi évtizedekben azoknak az embereknek az élete, akikhez kilátogat és kutatja a mindennapjaikat? Mennyire gyűrűzött be a technika, és ennek köszönhetően mennyien hagynak fel a nomád élettel és költöznek a városokba?
A legnomádabb és legtávolabbi területen élők is teljesen nyitottak a modern technika vívmányaira. Az ott élő emberek rendkívüli érdeklődéssel tekintenek minden technikai újdonság felé és alig várják, hogy kipróbálhassák őket. Azonban ez nem jelenti azt, hogy feladnák az ősi technikáikat, hanem azok ott vannak tartalékban. Nem aggódom amiatt, hogy eltűnne a nomád életforma, mert tavaly nyáron például Észak-Mongóliában utazva, többszáz kilométeren át, órákon keresztül nomád sátrak ezreit és a családokhoz tartozó állatok százezreit, millióit láttam szemem előtt elsuhhava a kocsink ablakából. A régi szokásaik közül is sokat megtartottak, például a lovaspólót (Dél-Üzbegisztánban, Dél-Kirgizsztánban, és helyenként Kazaksztánban, miként manapság Magyarországin is újkeletű divatja van).
Egyértelmű, hogy a közép-és belső-ázsiai népeknek jót tett a szovjet világtól való eltávolodás, ami főleg Üzbegisztánban, Dél-Kirgizisztánban, Mongóliában és Kazahsztán középső részében figyelhető meg, ahol sok helyen, min Tuvában visszatértek a nomád életmódhoz. Bár ez annak is köszönhető, hogy az 1990-es évek elején annyira nehéz volt az élet a városokban, hogy az emberek visszamentek vidékre. Viszont minden családnál megfigyelhető egy dinamika a központ és a peremvidékek között. A fiatalok beköltöznek a falvakba, városokba, ahol valamilyen üzletet hoznak létre, ami abból jön létre, hogy valamit visszaszállítanak vidékre, a szülőkhöz. Aztán amikor eljön a pillanat, hazaköltöznek, és élik a szüleik vidéki, nomád életét.
Az sem egyértelmű, hogy a szegényebbek maradnak nomádok, mert ehhez is anyagi forrás kell. Jól kell mennie a városban a fiatalok életének, hogy egy nomád világ fennmaradhasson. Viszont van olyan helyzet, amikor a nomád család látja el élelemmel a városi rokonokat. Ez a modern világ nem annyira stabil, ezért a családok igyekeznek több lábon állni. A nomadizmus annak ellenére, hogy rutinszerű, egy nagyon izgalmas élet, ami tele van „adrenalin-növelő” helyzettel. Némely városba költözött nomád ezért fordul az alkohol felé, mert hiányzik neki a szálláshelyek közötti vándorlás nyújtotta izgalom, amit urbánus körülmények között, alkoholos befolyás alatt tud csak ismét átélni.
A kiállítás A sztyeppe illata című műsorunkhoz kapcsolódóan, autentikus helyszínen, a Fővárosi Nagycirkusz előtt felállított nemezsátorban tekinthető meg
Fotó: Sántha István
Az ön által kutatott népek közül többen sámánhitűek. Mi a legfontosabb feladata egy modernkori sámánnak?
A sámánok komoly és nagytudású emberek, akiknek a legnagyobb kincsük az élettapasztalat, és az ősökkel való kapcsolattartás. Ismerik az elődök élettörténetét, a legendáit és levonják ezeknek a történeteknek a tanulságait. Egyfajta „pszichológusként” működnek, ugyanis, ha valaki megismeri általa az ősei élettörténetét, akkor a saját életében is azok az állomások lesznek fontosak, amelyek hasonlítanak az őseiéhez. Olyan társadalmak is vannak, ahol nincsenek sámán-specialisták, hanem egy kritikus élethelyzetben mindenki lehet sámán, mert mindenkiben megvan az ehhez szükséges tudásmag.
Közép-Ázsiában viszont évezredek óta, erőteljesen érvényesülnek az iszlám hatásai, ezáltal sok helyen egyfajta fúzió jött létre a vallások között. A füves pusztaság borította Közép-Ázsiában azért nincsenek tisztán sámánközösségek.
A kutatásai során melyik élmény volt a legmeghatározóbb az Ön számára?
Azt hiszem az, amikor először az anyanyelvükön beszéltem az evenkikkel (kelet-szibériai madzsu-tunguz nyelvú népcsoport), akik egy nagyon nehéz és ritka nyelvet használnak. Volt egy idős néni, akivel beszélni akartam, de ehhez egy másik nőt is segítségül kellett hívni. Ugyanis akivel beszélgetni szerettem volna, képtelen volt egy európai arcot társítani a nyelvükhöz, ezért a mondandómat a másik nő ismételte el neki. Máskor, egy folklór szövegben olvastam, hogy van egy legendájuk, miszerint emberevők élnek közöttük. A történet szimbolikus jelentéséről és tanító jellegéről hamarosan meg is bizonyosodtam, amikor arról faggattam őket, hogy a szomszédságukban élnek-e emberevők? Erre ők a következőt válaszolták evenki nyelven: „Ha én úgy gondolom, hogy a szomszédban emberevők vannak, akkor lehet, hogy én is az vagyok.” Nagyszerű pillanat, szenzációs érzés volt, amikor megértettem az iróniával teli nyelvüket.
A tárlat hetven fotográfián keresztül ad betekintést a füvespusztán élő nomádok mai szokásaiba, szertartási gyakorlataiba, mindennapjaiba. A kiállítás az előadásnapokon délelőtt tíz és este hét óra között tekinthető meg.
Szekáry Zsuzsanna
