„A pantomim nélkülözhetetlen az artistaképzésben is”

Szekáry Zsuzsanna: Hogyan kerültél kapcsolatba a pantomim művészettel?

Méhes Csaba: Gyermekkoromban bohóc szerettem volna lenni, valamint érdekelt minden színházzal kapcsolatos dolog. Amikor tinédzser voltam, Magyarországon virágzott a pantomimművészet, Budapesten például a Domino Pantomim Együttes, M. Kecskés András a Corpus Pantomim Együttesel, Karsaiék, a Ludens Pantomim Együttes és még sorolhatnám. Vidéken is több amatőr csoport működött, illetve hallottunk a világszerte híres Marcel Marceau munkásságáról is. Akkoriban még nem nagyon foglalkoztam a pantomim művészettel azon kívül, hogy tetszettek a pantomim előadások.

Érettségi után döntenem kellett, hogy merre tovább, és természetesen a Színművészeti Főiskolát választottam, mert mindenki, aki színpadra vágyik, hova menne máshova? De nem nyertem felvételt, úgy gondolom, hogy teljesen jogosan, mert nem voltam rá igazán felkészülve. Tulajdonképpen akkor kezdődött ez a szerelem, amikor a vár alatt az Attila úton laktam, közel a Domino Pantomim Együttes stúdiójához. Édesanyám ötlete volt, hogy miért nem próbálom meg addig náluk, amíg legközelebb jelentkezem a Színművészeti Főiskolára. Így mondhatnám, hogy véletlenül kerültem kapcsolatba ezzel a műfajjal, már ha vannak véletlenek.

 Ez egy három éves képzést volt, minden nap volt oktatás, így délelőtt a dekoratőr iskolába jártam, mert oda is jelentkeztem, délután öt órakor hazamentem, ettem, átöltöztem és minden nap eltöltöttem három órát a Domino Pantomim Együttes stúdiójában, hétfőtől péntekig. Minden nap mást tanultunk, jógát, balettet, jazz balettet, színészmesterséget, pantomimtechnikát, akrobatikát, nagyon sokrétű képzést adott az iskola. Ez így volt jó, mert valamilyen szinten ezeket mind tudnia kell egy pantommesnek. Nyilván nem akrobatákat képeztek, de kézen állni, bukfencezni, tigrisbukfencezni, vagy csak sérülés nélkül elesni tudni kell. A stúdiónak hála megismertem a többi pantomimegyüttest és pantomimest, és beletanultam a szakmába.

Sz. Zs.: Manapság mennyire van igényük az embereknek a pantomimművészetre?

  1. Cs.: A közönségnek van rá igénye, úgy látom, hogy amikor az emberek testközelből látják, a közönség élvezi és befogadja. Nem az a probléma, hogy nincs rá közönség, hanem az, hogy milyen formában jut el hozzájuk. Valami történt a 80-as évek végén, a 90-es évek elején, amikor lecsökkent a pantomim ázsiója. Ennek sok oka lehet, az egyik az, hogy a pantomim kívülről nézve nagyon érdekes, sokan azt gondolják, hogy könnyen meg lehet tanulni. Akkoriban nagy divat volt az utcai pantomim, sokan mázolták fehérre az arcukat, felvettek egy csíkos pólót, egy fehér kesztyűt és falakat tapogattak. Ez egyszer érdekes, ha valaki jól csinálja, de nem ebből áll a pantomim művészet.

Sz. Zs.: Mégis leginkább ez a kép él a köztudatban a pantomimmal kapcsolatban, ahogy a filmekben is mindig ugyanaz a Marcel Marceau karakter látható.

  1. Cs.: Igen, az ő karaktere a festett arc, plasztikus mozgással párosulva, aki az üres térben tárgyakat, dolgokat teremt meg. Ő egy zseniális művész volt. A Marcel Marceau-iskola nagyon sok kicsi Marcel Marceau-t nevelt ki, de kevesen rendelkeznek azzal az átütő karakterrel, kevesen tudnak olyan atmoszférát teremteni, amit ő tudott. Minden művészeti ágban, legyen az cirkusz vagy színművészet, ha az előadóban nincs meg az a megfoghatatlan plusz, akkor csak egy eszköz van a kezében, ami nem elég a színpadon. Nyilván nem a Marcel Marceau-iskola az oka a mai helyzetnek, ez minden iskola esetében érvényes lehet. A gond az, hogy felhígult a szakma és olyan pantomimművészeket láthattunk, akik nem tettek jót ennek a művészeti ágnak.

Sz. Zs.: Te a pantomim egy teljesen másik ágát képviseled, leginkább humorban utazol.

  1. Cs.: Igen, a klasszikus pantomimtechnika arra való, hogy egy üres térben mindenféle eszköz nélkül megteremtsek valamit a néző képzeletében, láttassam a cselekmény helyszínét, a tárgyakat, esetleg a többi szereplőt. Az hogy a művész humort, tragédiát vagy drámát választ, az a saját karakteréből fakad. Nekem a humor a stílusom, valószínűleg nem tudok kifejezetten drámát játszani, olyan előadást sosem készítettem, ami kifejezetten drámai.

Sz. Zs.: Úgy látom, hogy egyre több újcirkuszi és modern színházi előadásba illesztenek be pantomimos elemeket is, ezért úgy gondolom, hogy ismét felvirágozhat a pantomimművészet…

  1. Cs.: Nem kérdés, hogy ez egy fontos dolog, ami nem hiányozhat a művészeti képzésekből, a cirkuszi és színészképzésből végképp nem. Mégis a Színművészetin jelenleg nem oktatják. Tavaly taníthattam Zsámbéki Gábor végzős osztályát, a hallgatókban merült fel az igény pantomim tanulásra. Nagyon meglepett, hogy konkrétan nincs pantomimképzés.

Fekete Péterrel, a Fővárosi Nagycirkusz igazgatójával egyetértünk abban, hogy ha a cirkusz szárnyai alatt beindul egy bohócképzés, abban fontos szerepe lesz a pantomimnek is. Véleményem szerint nélkülözhetetlen az artistaképzésben is. Nem mindegy, hogy egy artista hogyan megy ki a színpadra. Jó, hogy tud kilenc labdát dobálni, de nem mindegy, hogyan teszi azt. Az újcirkuszok és minden egyes cirkuszt megújító törekvés azt keresi, hogy mitől lehetnek újak. Mivel és hogyan érinthetik meg a közönséget azon felül, hogy nagyszerű kunsztokat mutatnak be. A Fővárosi Nagycirkusz Lúdas Matyi a cirkuszban című produkciója is egy nagyon jó példa arra, hogy a cirkusz manapság több kell legyen, mint trükkök sora. Igenis az embereknek szükségük van arra, hogy kapjanak valami sokkal mélyebbet. Ehhez pedig olyan művészekre, előadókra, artistákra van szükség, akikben megvan a kifejezés ereje, és ehhez segítséget nyújthat többek között a pantomim művészet. Egy frankfurti munkám során volt szerencsém látni a Cirque du Soleil egyik előadását: azon túl, hogy minden produkciójuk tökéletesen átgondolt, kreatívan tálalt, összhangban van a jelmez, a zene, a fénytechnika, ami egy történet köré épül, technikailag és színészileg magasan képzett, mozgásban kiművelt művészekkel dolgoznak. Meggyőződésem szerint egy ilyen műsor, sokkal többet ad a nézőnek, mint egy hagyományos cirkuszi előadás, ahol sorban látom a fellépőket, majd meghajolnak, tapsolunk, aztán hazamegyünk.

Hogy kerültél a Fővárosi Nagycirkusz Lúdas Matyi a cirkuszban című előadásába, ahol te alakítottad „a falu bolondját”?

  1. Cs.: Fekete Péter a Fővárosi Nagycirkusz igazgatója és egyben a darab rendezője hívott meg. Szükség volt valakire, aki tud bánni a közönséggel, és aki képvisel egy kis humort a darabban, hiszen még is csak egy cirkuszi produkcióról van szó, amiből ha hiányzik a humoros karakter, akkor nem teljes az élmény. Nagyon szívesen veszek részt a produkcióban, mert közel áll hozzám ez a fajta cirkusz, nagyon örültem a felkérésnek.

Sz. Zs.: Több, mint harminc éve vagy a pályán, és nem csak Magyarországon, de Európa szinten is ismerik a neved. Szóba került az előbb Frankfurt, arról viszont nem beszéltünk, hogy díjat is nyertél ott 1993-ban.

  1. Cs.: Nem hiszem, ha mondjuk Düsseldorf utcáin odamész valakihez, hogy tudja-e ki az a Méhes Csaba, tudni fogja, de az tény, hogy sokfelé hívtak már világszerte fellépni. 1993-ban rendezték meg a második United Slapstick Comedy Award nevű versenyt Frankfurtban. Nyolc komikust hívtak meg különböző országokból, akik előadták a maguk tíz-tizenkét perces számát egy műsor keretén belül, a zsűri pedig díjazta. Én a második díjat kaptam meg, amire azért is vagyok büszke, mert nehezen tudták eldönteni, hogy ki legyen az első helyezett. Innentől kezdve sűrűn léptem fel Németországban szóló előadásokkal és varietékben is, ahová a mai napig szívesen várnak.

Sz. Zs.: Magyarországon sajnos megszűntek a varieték, pedig nálunk is volt egy csillogó korszaka…

  1. Cs.: Igen. Titkon dédelgetett régi álmom, hogy Magyarországon újraélesszük a varietét. Örülnék, ha sikerülne ezt a cirkusz és a színház közé sorolható műfajt Magyarországon ismét meghonosítani. Azt látom, hogy például Németországban nagyon szívesen járnak az emberek varietéműsorokra. Nagy kérdés persze, hogy van-e rá fizetőképes kereslet, mert költséges műfaj. De el is indult egy próbálkozás ebbe az irányba: május 14-én a Stefánia Palotában rendezünk egy félig-meddig varietéműsort, amelyben bűvészek mellett egy-két artistaprodukció is helyet kap. Az előadások egy színházi térben zajlanak, a cirkuszművészek produkcióját akár közvetlen közelről csodálhatja a közönség, szinte megérinthetik a fellépőket. Teljesen más, különleges és személyes hangulata van egy ilyen műsornak.

Sz. Zs.: Hogy készülsz fel a produkcióidra, hogyan és honnan jönnek az ötletek, mennyi ideig tart a felkészülés egy-egy előadásodra?

  1. Cs.: Én a pantomimból kiindulva több irányba is elkalandoztam. Számomra a pantomim egy nagyon erős eszköz, amit felhasználok a színpadi produkcióimban, de vannak konkrét pantomim előadásaim is, amelyek önmagukban is megállnak. A pályafutásom során igyekeztem mindent felhasználni, amivel találkoztam, vagy megtanultam más mesterektől, ezért sok olyan előadásom van, ahol kellékeket és a hangomat is használom, akár effektezésre vagy éneklésre, és ami zenei tudásom van, szintén alkalmazom. Mindenkit, aki művésznek készül, arra bíztatok, hogy vessen be minden eszközt, amit a birtokában van, de csak olyat használjon a produkciójában, amit tényleg tud. Abban van egy produkció sikerének egyik titka, ha az előadó nem akar többet mutatni annál, mint amire képes. Ehhez a művészben ki kell alakulnia egyfajta alázatnak, hogy „ne akarjon sokat a szarka”.

A kedvenc produkcióim ötletei egyszercsak valahonnan eszembe jutnak, talán ezt hívják a múzsa csókjának. Beugrik valami, egy figura, egy helyzet, szituáció vagy éppen egy gondolat, amire keresek egy szituációt. Van egy előadásom Robinson Torzó címmel, aminek a főszereplője egy ember, aki belekerül egy olyan helyzetbe, amiből nem tud menekülni, konkrétan csapdába esik: ahogy Robinson is a lakatlan szigeten, ahol meg kellett oldania az életét. Nálam a főszereplő egy szobába került, ahol később derül ki, hogy lakik még valaki, akiről nem lehet tudni, hogy mióta van ott, ő egy öreg zenész. A karakter, akit én játszottam egy ügynök, korunk tipikus sikerre, pénzre hajtó, maszkokat viselő figurája. Idővel szép lassan leesnek róla az álarcok, kénytelen őszintévé válni és személyes kapcsolatot létesíteni Péntekkel. Vannak időszakok, amikor kinyílik egy ajtó, kikerülhetne a csapdából, de valamiért sosem sikerül neki, mert például magával akarja vinni a cuccait és mire összepakol, becsukódik az ajtó. A bennszülött figura viszont ki tud jutni, amit az ügynök nem ért. Nem lövöm le a poént, de a végén rájön, hogy az egész csapda-helyzetnek ő az oka, és csak egy belső változás ad módot arra, hogy egyszerűen kisétáljon a fogságból. Azért mondtam el ezt, mert ez esetben egy drámai, mély gondolat foglalkoztatott, és e köré kellett rendeznem egy darabot. Az előadáson sokat lehet nevetni, de az egész darabot folyamatosan átjárja egy drámai jelleg.

Teljesen változó, hogy mennyi időbe telik összeraknom egy előadást. A Pisztrángötös című darabom, amivel legutóbb Odesszában díjat nyertem, egy konkrétan nevettetésre készült darab, bár mélyebb mondanivalója ennek is van. Megszületése körülbelül két évbe telt attól kezdve, hogy eszembe jutott az alapötlet. Eszembe jut valami, utána sokáig gondolkozom, papírra vetek egy-két ötletet, beleélem magam a figura szerepébe, mert annak konkrétan meg kell születnie. Nem elég csak felvennem a kosztümöt, teljesen át kell, hogy lényegüljek, hiszen ekkor működik jól a színház. A próbák csak egy hónapot vesznek igénybe, amikor már tudom, hogy mit akarok, és már csak összeszedem, elkészítem hozzá a díszleteket, kellékeket.

Sz. Zs.: Mik a jövőbeli terveid? Említetted, hogy részt veszel a Fővárosi Nagycirkusz induló bohócképzésében.

  1. Cs.: Örömmel veszek részt benne, nagy munka lesz a képzést létrehozni. A képzés „előszele” lesz egy bohóc workshop-tábor Szarvason július 20-ától 26-ig, ahol velem együtt külföldi meghívott bohócok, komikusok, pantomimesek fognak oktatni. Aki érdeklődik a bohócképzés iránt, az már ide eljöhet, hogy lássa, körülbelül miről fog szólni a képzés. A tábor végét egy gálaműsorral zárjuk a résztvevő tanárok közreműködésével. Terveink szerint szeptembertől beindítjuk a bohócképzést a Baross Imre Artistaképző Szakközépiskolával karöltve.

Emellett pedig folyamatosan fellépek. Sajnos sokszor kerülök abba a helyzetbe, hogy túl sok mindent vállalok el, mert mindenhez nagy kedvem van és szeretek sok irányba tevékenykedni. Új számokat és produkciókat is létre szeretnék hozni, amik régóta érlelődnek bennem, többek között a Brass in the Five zenekarral, akikkel 2007 óta dolgozom együtt egy olyan színpadi projekten, amik magukba foglalják az élő rézfúvós muzsikát, a komédiát és pantomimet. Eddig három produkciót hoztunk létre, most készítjük el a negyediket. Ez is egy nagyon fontos része az életemnek, valamint négy gyermekem van, akik Waldorf iskolába járnak. A Waldorf-pedagógiának nagyon erős oldala a dráma, szívesen veszek részt különböző darabok rendezésében a gyermekek számára, segítek a drámatanároknak. Cirkusztábort is tartunk waldorfos gyerekeknek minden évben, nagy sikerrel. Ezen a vonalon is próbálom a cirkuszművészetet népszerűsíteni. A sok, de szívesen vállalt tennivalómat mind össze kell egyeztetnem a négygyermekes családommal, ami nem könnyű. Szeretem látni, ahogy felnőnek a gyerekeim, ezért fontosnak tartom, hogy egy család együtt működjön, ne csak este váltsunk egymással pár szót. Hála Istennek, mindegyik gyermekünk nagyon tehetséges valamilyen művészeti ágban is, ezért támogatom őket abban, hogy amit szeretnének csinálni, azt szívvel-lélekkel tehessék.

Szekáry Zsuzsanna