Interjú Slava Poluninnal – III. rész

Mi a különbség a cirkuszi és a színházi bohócok között?

Amikor a cirkusz elvesztette költészetét, és elkezdte a technológiát és a trükköket előnyben részesíteni, a bohócok otthagyták a cirkuszt és a filmes, a színházi és az utcai fellépéseket részesítették előnyben. Itt szert tettek saját szabadságukra és saját terükre. Nem kellett betölteniük a cirkuszi számok közti réseket, hanem ha nem is az egész show-nak, de legalábbis a show egy fontos részének az urai lettek. A bohócok feszélyezve érzik magukat a cirkuszi arénákban, számukra e világ nem elegendő. A bohócok közül csak néhánynak sikerült saját világukat beépíteni a cirkuszba, más személyek világába. Egy bohóc pedig pontosan azt teszi – hogy létrehozza saját világát!

Mit jelent a szabadság egy Bohóc számára?

A szabadság alapvető egy bohóc számára. De tisztában kell lennünk azzal, hogy a szabadság nem jelent rendetlenséget, illetve káoszt. A választás szabadságáról, a gondolkodás szabadságáról, a kifejezés szabadságáról és annak szabadságáról beszélünk, hogy azt teszünk, amit akarunk, és azt mondunk, amit érzünk, amikor szembe kerülünk a pillanat realitásával (amelyet nem mi választunk ki).

Az Ön vállalatánál dolgozó bohócnak milyen fő tulajdonságokkal kell rendelkeznie?

Tudja, mindent megteszek, ami tőlem telik abból a célból, hogy a legboldogabb embereket hívjam meg a vállalatomhoz. Azokat az embereket, akik képesek életük minden egyes percében meglepődni és örülni. Az ember ilyen emberek között akar utazni, alkotni és létezni. Igazi bohócok csak ilyen emberekből válhatnak.

Szeretem azt a kifejezést, hogy ‘Kifejező Idiotizmus’. Mit értettél ez alatt?

Amint elkezdtem pantomimezni, mindent át szerettem volna vinni egy kozmikusabb léptékbe. Elkezdtük tanulmányozni az excentrikus komédiát, megpróbáltunk gegekkel előállni, és eljutottunk addig a pontig, melynél a nézőközönség röhögőgörcsöt kapott. Rájöttünk, hogy ahhoz, hogy ez működjön, egy előadásban 7-8 gegre van szükség. Azt szoktuk tenni, hogy 20-25 geget építünk egy előadásba, nem hagyunk a nézőközönségnek elég időt arra, hogy kinevesse magát a következő geg előtt, majd jön a következő, a következő. Ez a sorozat vált a későbbiekben ‘Kifejező Idiotizmus’ néven ismertté.

Mit tanítasz a Bolondok Akadémiáján?

A Bolondok Akadémiája összehozza azokat az embereket, akik tudják, hogy hogyan lehet az életen nevetni, hogyan lehet az ember boldog. Ezt tanuljuk egymástól.

A Bolondok Akadémiája kiváló lehetőséget biztosított számomra ahhoz, hogy összehozzam barátaimat és mókázzunk. Azonban ez egy igen fontos intézmény, amely ellentétben áll a világ hiúságával és túlzott komolyságával. Az emberek annyira a karrierjükre, problémáikra és jövedelmükre összpontosítanak, hogy már nem is érzik az élet ízét. Elfelejtették, hogy milyen illata van egy virágnak, hogy milyen a madarak énekét hallgatni, hogy milyen érzés a fűre kifeküdni egy nyári napon és az eget bámulni órákon át… A Bolondok Akadémiájának az a fő célja, hogy gondoskodjon arról, hogy e céltalan dolgok ne tűnjenek el az életből. Számtalan hasonlóan fontos dologgal rendelkezünk. Amennyiben valaha is leállnánk ezekkel a dolgokkal, az emberek elmerülnének a komolyságban és elvesztenék. Képtelenek lennének mosolyogni.

Minél boldogabb vagy saját magad, annál boldogabb nézőközönséged is. Csapatomba csak boldog embereket veszek fel. Ez a titkom.

Picasso egyszer azt mondta: Egész életemben azért tanultam, hogy megtanuljak festeni, mint egy gyermek. A te feladatod is ugyanez: olyan egyszerű dolgokat létrehozni, mint egy gyermek álma?

Igen, biztos vagyok abban, ha valaki gyermekkori álmait követi, akkor boldoggá válhat. Ami a bohócokat illeti, minden bizonnyal ők a gyermekeknek a felnőttek világába küldött követei.

Fiaid együtt dolgoznak veled?

Igen, fiaim egyike a show egyik technikai igazgatója, míg a másik egy bohóc.

Édesanyád azt szerette volna, ha mérnök lettél volna, ez még mindig bántja őt, vagy pedig sikerült gondolkodásmódját megváltoztatnod?

Egy napon munkát kaptam szóló előadóként a leningrádi orfeumban. Amikor édesanyám látott engem e csillogás és ragyogás közepette, végül úgy döntött, hogy meg fogom állni a helyemet és megbocsátott nekem.

A Világ Legjobb Bohócának kiáltottak ki a korábbaikban. Mit jelent számodra ez a cím?

Természetesen hízelgő. Egyben nagy felelősséget is jelent. De számomra sokkal többet jelentenek az olyan címek, mint például “a Bolondok Akadémiájának Elnöke”. Ezt a címet adományoztam magamnak, amikor kitaláltam az Akadémiát. Vagy például “Andersen oroszországi követe”. Ezt a címet Dánia (a nagy mesemondó hazájának) Királynője ruházta rám.

A bohócok mások, mint az összes többi ember. Egyesek komolyak, mások vihogók, mások pedig lezserek és vidámak, mások pedig komorak és mélabúsak. Az a karakter, amelyet az adott egyén létrehoz, mindig tükrözi az illető saját személyiségét. Ez az oka annak, hogy az egyén személyes bohóc maszkjának, minden egyes bohócnak a létrehozása egy igen személyes és időigényes ügy.

A bohóc egy őstípus. A bohóc korai gyermekkorában találja meg karakterét és megőrzi azt egész élete során. A bohóc a szabadságot testesíti meg: amit egy bohóc tesz, és ahogyan a bohóc látja a világot, azt kevés ember engedheti meg magának. A bohócnak nem kell megfelelnie a társadalom hagyományainak, őszinte lehet, mint egy gyermek. A felnőttekből pontosan ez hiányzik.

Miért hoztad létre a ’Moulin Jaune’-t?

Azok a dolgok, amiket én teszek, valójában nem igazán sorolhatók be a művészet egyik vagy másik ágába. Sok olyan új kísérlet, sok olyan új dolog létezik, amelyet először tesztelni kell a nézők kis csoportjainak. A ’Moulin Jaune’ bizonyos értelemben az én laboratóriumom, ahol kísérletezhetek.

Ez nem pontosan egy ház. Ez egy központ, ahol elkészítjük a projektjeinket, show-inkat stb. Megpróbáltuk ezt a helyet a színház és a természet törvényeinek megfelelően létrehoz-ni. Minden egyes helyiség, a tér minden egyes darabkája egy különálló világ, amely saját szabályai szerint él és saját személyiséggel rendelkezik. Például van egy Nagymama szobája, amely ki van dekorálva csipkével, és ahol mindenhol régi keretes fényképek találhatók. Továbbá van egy másik szoba is, amelyet “Diótörő”-nek hívunk, ahol mindenki gyermeknek érzi magát, aki az asztal alá mászott egy összejövetel közepén. Ebben a szobában minden óriási és az ember hirtelen picinek érzi magát.

Úgy döntöttél, hogy szürreális ingatlanodban élsz és azt megnyitod az emberek előtt, hogy lássák, hogyan lehet egy mindennapi életet ötvözni a költészettel. Hogyan látod, hogy ez a szándék idővel hogyan fog fejlődni?

Először is, nem élek a Moulin Jaune-ban. Én egyidőben mindenhol élek. Ahol egy új projekt indul, oda megyek. Most 3 évig Szentpéterváron éltem, segítettem a cirkuszi művészet helyreállításában, mert a cirkuszi művészet jelenleg nagyon nehéz helyzetben van. Fogalmam sincs, hogy hol fogom tölteni az elkövetkező 3 évet, azonban a Sárga malom az egyik kedvenc helyszínem. Ez az én kreatív laboratóriumom és sok kezdet innen indult. Éppen most hajtottunk végre egy kiemelkedő kísérletet a laboratóriumban, mely kísérletnek szerintem nagy jövője lesz. A “Hogyan tanítsunk meg egy galambot repülni” című fesztivál valójában arról szól, hogy “Hogyan fedezzük fel az álmodás művészetét”.

A show nem csak, hogy nagyon vicces, de a költészet nagy pillanatait, sőt drámai részeket (például a kabátos epizódot) is felvillant. Miért választottad ezt a stílust?

Nehéz megmondani. Talán azért, mert az orosz humor Gogol azon mondásával jellemezhető, hogy “könnyeken keresztül történő nevetés”, illetve más szavakkal mondva, rendelkezik egy tragikomikus elemmel.

Szinte az életben minden az egyik személy számára komédiaként, míg a másik személy számára tragédiaként jelenik meg. Ugyanarról a színpadról van szó. Nem ritka, hogy a közönségben egyes emberek a nevetéstől fetrengenek, míg ugyanazon a jeleneten mások sírnak. Mindenki másként látja az eseményeket.

Utazol szerte a világban, de oroszul beszélsz, miért?

Szeretem azt mondani, hogy manapság egy egyszerű földi lény vagyok. Azonban egyértelműen egy orosz művész vagyok, ez a nyelv, amelyet beszélek. Ebben a nagyszerű kultúrában neveltek fel engem, a show-mban megjelenő sok kép Oroszországban született meg.

A tanárokról és az inspirációról

(Olaszország) Kétségtelen, hogy a „commedia dell’arte” volt az egyik fő tudásforrásom. Sok időt töltöttem ezen nagyszerű hagyomány tanulmányozásával. Többek között tanulmányoztam a következőket: a „Két mester szolgája”, melyet Giorgio Strehler vitt színpadra, a nagyszerű mester, Dario Fo összes munkája, és természetesen Fellini filmjei. Nehéz mindent felsorolni…

Gyakran mondom azt, hogy tanáraim közé tartoztak: Marcel Marceau, Charlie Chaplin, az orosz bohóc Leonid Engibarov… De igazából szeretek tanulni, ezért sok-sok más dolog is beépült művészetembe.

Már említettem a „commedia dell’arte” művészetet, amelyet csodálok, és ami legközelebb áll az én művészetemhez. De ahhoz, hogy megtaláljam a saját nyelvezetemet, saját létezésemet a színpadon, különböző fázisokon keresztül fejlődtem. Kezdve Stanislavskiy rendszerétől az olyan legavantgárdabb kísérletekig, mint például Artaud, Grotowski, Canter, Tomashevskiy stb. kísérletei.

A tanításról

Tanítani kezdtem, amikor még magam is diák voltam. Tulajdonképpen egész életemben tanár és diák is voltam egyben. Úgy vélem, hogy mindkét szerepkör nagyon fontos. De nem a hagyományos úton tanítok. Megpróbálom felfedezni diákjaim alapvető természetét, hogy valójában kik is ők. Ehhez ki kell őket ragadnom mindennapi életükből, és el kell vinnem egy utazásra egy olyan világba, ahol a képzelet és a kreativitás uralkodik. Egyszer összehívtam egy 20 diákból álló csoportot, rátettem őket egy hajóra körülbelül tíz tanárral, és elmentünk egy hajóútra, lefele a Volgán. Ez az utazás egy teljes hónapig tartott és teljes időtartama alatt az emberek a kreativitás és az ünneplés törvénye szerint éltek.

A társadalmi projektekről

Megpróbálom az embereket minden egyes előadásommal egy kicsit boldogabbá, egy kicsit jobbá és egy kicsit vidámabbá tenni. Szerintem ez a legkomolyabb társadalmi kezdeményezés.

Fotó: Oleg Lugovskoy

Második rész

Első rész