Önkéntes nevettetők, a kórházi bohócdoktorok

Bohócdoktor csak abból lehet, akinek már van valamilyen előadói képzettsége és rutinja, egy tapasztalt művésznek is fél évbe telik, mire bohócdoktor válik belőle.

Greifenstein János színészként színházakban találkozott először az alapítvány felhívó plakátjaival, melyre pályatársai bátorítására jelentkezett: hiszen ért a gyermekek nyelvén, határtalan a fantáziája és nagy empátiás érzékkel rendelkezik. A többnapos képzési tréningen egy külföldi mestertől elsősorban Clown bohóctechnikákat tanult, és egy teljesen új világ nyílt ki a számára.

A kórházi látogatásokat gondos terepfelmérés előzi meg: mennyi idő alatt tudják végigjárni az összes kórtermet és közösségi helyiséget; majd gondosan áttanulmányozzák az osztályokat, ahogy az orvosok és nővérek teszik. Meghallgatják és megtanulják a tiltásokat, mert tisztában kell lenniük azzal, hogy a betegek milyen állapotban vannak, van-e köztük látás- vagy hallássérült, mozgatható állapotban vannak-e, mennyire súlyos betegségben szenvednek. Hiszen a még jobb állapotú gyermekekkel is csak olyan játékot játszhatnak, ami a rosszabb állapotúakat nem zavarja.

Előfordul, hogy korlátozniuk kell az eszközkészletüket a betegség vagy az életkor miatt, amelyre szintén oda kell figyelniük. Munkájuk alapját az előképzettségük adja, ami lehet színészi, zsonglőr, muzsikus, bábos vagy a Clown bohóctechnikák, szépen felépített bűvésztrükkök a közönség bevonásával, kendővel zsonglőrködés, éneklés. 

Alapvetően improvizációs, interaktív bohócszámokkal szórakoztatnak, amelyek nem lehetnek többek három-öt percnél, mert a betegség fáradékonnyá teszi a betegeket, akiket nem szeretnének leterhelni.

„Hiszem és tudom is, hogy a nevettetés gyógyít” – mondja Greifenstein János. – „Az ember nem pusztán test, hanem egy testi-lelki, egy pszichoszomatikus egység, ahogy az orvoslásban nevezik. Sokrétűen bizonyított, hogy a psziché problémái, betegségei képesek megbetegíteni a testet. Nagyon sok lelki eredetű betegség van. Ezekben az esetekben teljesen nyilvánvaló, hogy egészen addig csak tüneti kezelésről beszélhetünk, amíg a lelki részét nem vizsgáljuk meg és nem kezdjük el azt is kezelni. Amit a bohóc és általában a művészeti terápia tehet, az leginkább az, hogy a lélek felől közelít a test felé. Ezért van helyünk a kórházakban, nagyon sok mindent tudunk tenni. Mi a Dummer August típust használjuk leginkább, ami arról híres, hogy a karaktere mindig talpra áll, nagyon szenzitív, kizökkenthetetlen, előítéletmentes – a cirkuszi világ egyik leghíresebb Dummer August típusú képviselője Eötvös Gábor. A Van másik című számában képtelenség tőle annyi hangszert elvenni, hogy ne vegyen elő másikat, mert mindig feláll, mindig talpra áll, mindig újrakezdi, nem lehet kizökkenteni, és nem veszíti el az optimizmusát egy pillanatra sem. Ebben annyi életöröm van, olyan vitalitás, amit mi is igyekszünk átadni a betegeknek. Azt mutatjuk, hogy az élet fenékbe rúghat, de mehetsz tovább. Az a fontos, hogy eggyel többször állj fel, mint ahányszor elestél. A különbség többek között köztünk és az orvosok között az, hogy mi mindig az egészséges részt keressük az orvosokkal ellentétben, akik azt keresik, hogy mi romlott el, és megpróbálnak az ellen dolgozni. Mi azt keressük, hogy mi működik még jól, és azt mozgósítjuk. Mi életörömöt viszünk be gyógyszerek helyett. Ma már az is bizonyított, hogy a gyógyszerek hatása jobban érvényesül, ha valakiben van életöröm.”

Számos példa van a bohócdoktorok gyógyító munkájára. Vérvételkor nagyon jól jön a segítségük, mert a gyermek így észre sem veszi a tűszúrást, a vidám trükkök elvonják a figyelmét. Visszatérő probléma, ha egy kis betegnek a nyelőcsövével van gond, és bár már klinikailag meggyógyult, a fájdalmas nyelés okozta trauma miatt kénytelenek mesterségesen táplálni. Bevált trükk, hogy egyszerű szappanbuborékokkal kezdenek el játszani. Fújnak egy adagot, utána elkapnak egy buborékot a kezükkel, és úgy tesznek, mintha megennék.  Eljátsszák, hogy mennyire finom, milyen ínycsiklandó íze van, kérnek még, mert annyira finom. A gyerek elkezd velünk játszani, először csak elkapja, utána ő is úgy tesz, mintha megenné a buborékot, de még nem kell semmit ennie, ez csak egy játék, hogy valamit megfogunk és lenyelünk. A legtöbbjükkel a következő héten már nem találkoznak, mert elkezdtek enni, és hazaengedték őket. Oldottak már meg két napja húzódó ultrahangos vizsgálatot is úgy, hogy a gyermek saját tárgyaival vonták el a figyelmét megmentve őt attól, hogy el kelljen altatni. Természetesen van olyan helyzet is, amikor a kedélyállapot-javulás a legtöbb, amit el tudnak érni, de ezáltal a beteg jobban fogadja a beavatkozásokat, sokkal nagyobb hős lesz belőle a játékaiknak köszönhetően.

„Nekünk nem abban az értelemben van hatásunk a gyógyításra, hogy mi veszünk vért a betegektől, vagy mi végezzük el a vizsgálatokat, hanem hogy magát a folyamatot leválasztjuk a lelki állapotról. Sok esetben mesterségesen van összekötve a szomorúság, az elhagyatottság érzése a kórházi jelenléttel, szinte társadalmi elvárásként van jelen a beteggel, holott sehol nincs előírva, hogy ha valakinek például gyomorfájdalmai vannak, akkor nem lehet huncut, nem nevethet szívből, és ne lehetne rosszcsont.”

A kórházi személyzet mindenhol tárt karokkal várja őket, hiszen tudják, hogy kiegészítik egymás munkáját, az ilyen művészet hasznos, ezért van helyük az egészségügyi intézményekben. Ez az etikai kódexük egyik első pontja, hogy vendégekként vannak jelen, akik a kórházi ellátást segítik. „Mi azért dolgozunk, hogy jobban működjön az intézményi ellátás, és a betegek hamarabb tudjanak gyógyultan távozni.”

Szerző: Szekáry Zsuzsanna