Interjú Greifenstein Jánossal és Méhes Csabával az idén induló bohócképzésről

Az utóbbi évszázadban, sőt, az elmúlt néhány évtizedben a humor terén sok változás következett be. Elterjedtek a klubokban, a tévékben a stand-up komikusok, illetve a humor számos fajtájával találkozunk az interneten is. Miként alkalmazkodott ehhez a klasszikus bohócszakma?

Greifenstein János: A cirkusz egy meglehetősen nemzetközi műfaj, amit nagy tömegek előtt játszanak. Ekkora befogadó képességgel kevés színház bír Magyarországon, kivétel talán a szarvasi Vízi Színház, illetve a Vígszínház.

Emellett a cirkusz nyelvezetéből kezd kiveszni a szó, sokkal nagyobb hangsúly került a mozgásra. Éppen ezért az artista munkája a világ bármely részén eladható, mert nem kell hozzá a nyelvet ismerni.

Méhes Csaba: És mivel a vizuális hatás sokkal gyorsabb a szövegnél az interneten is sokkal könnyebb egy bohócnak érvényesülni, hiszen ezeket a számokat felirat nélkül is lehet élvezni.

Greifenstein János: Ugyan a bohóc ősei között számon tartják az igazmondó udvari bolondot, ezt a szerepet a stand-uposok töltik be. Ugyanakkor akadnak bohócok, akik igen erős társadalmi kritikát alkalmaznak. Ezek az úgy nevezett buffon színházak, amik Nyugat-Európában találhatóak.

Mi kell ahhoz, hogy valaki nemzetközileg elismert bohóc legyen? Mit jelent egyáltalán nemzetközileg elismertnek lenni ebben a szakmában?

Méhes Csaba: Akkora a nemzetközi porond, hogy többek között szerencse kell, de természetesen szükség van jó managerre, kapcsolatokra. Az, hogy az előadás, a szám nemzetközileg megállja a helyét, alap.

Elsősorban, azt gondolom, nem a produkció eladásába, nem a nemzetközi elismertségbe kell fektetni az energiát, hanem hogy egyedi, minőségi legyen a bohócok produkciója. Amennyiben ez megvan, akkor el tudják érni, és méltók is rá, hogy nemzetközileg is elismertek legyenek.

Greifenstein János: Ugyanakkor a szerencsének lehet adni kerekeket, talán még szárnyakat is. Az Artistaképzőben van rá lehetőség, hogy el tudjuk küldeni diákjainkat különböző megmérettetésekre, fesztiválokra, ha elég jónak ítéljük őket, ahol találhatnak maguknak impresszáriót, és díjakat is nyerhetnek.

Amennyiben a terveink megvalósulnak, akkor ide fogunk hívni mestereket a legjobb nemzetközi iskolákból, amivel már olajozhatjuk ezeket a kapcsolatokat.

Tehát a kapcsolatok számítanak, és valójában nincs recept a sikerre?

Méhes Csaba: Ami a produkciót illeti, talán vannak receptek, amiket az ügyes előadók alkalmazhatnak. Kérdés, hogy ezek jót tesznek-e nekik, és nem rombolják-e le az egyéniségüket. Nagyon könnyű bejáratott sémákba beleragadni.

Greifenstein János: A brand-építés egy nagyon izgalmas kérdés, ez alatt a két év alatt sokat fogunk vele foglalkozni a növendékeinkkel. Ha a márkát úgy építjük fel, hogy van mögötte tartalom, akkor nincs gond. Viszont a brand-építés még nem garantálja, hogy elérjük a célunkat. Akkor csak a kevésbé nívós magazinok címlapjára kerülünk fel.

Sokan vallják, hogy a humor felfed, rávilágít igazságokra. Mennyire igaz ez a bohócszakma esetében?

Greifenstein János: A humornak a valóságot kell tükröznie. Ha valami nem áll kapcsolatban a valósággal, akkor a közönség nem tudja, min nevessen.

A humor forrásának egyértelműnek kell lennie. Valaki mindent megtesz, hogy elérje a célját, de az túl messze van. Ez lehet annyi, hogy nem akarok felállni a székről, de el kell vennem az asztalról valamit. Addig nyújtózkodok, míg hasra nem esek. Ezzel szavak nélkül tükrözzük a valóságot, nem pedig bölcselkedésekkel.

Két dolog öli meg a humort. Az egyik, ha okoskodunk. Senki nem fog nevetni, ha például elmondunk egy szép Newton-idézetet a színpadon. A másik a szánalom. Nem nevetek azon, ha elesik egy idős néni, szemben azzal, ha egy bohóc teszi ugyanezt.

Hallottam olyat, hogy a humornak kicsit felfelé kell ütnie, tehát ha egy király vagy akár az Egyesült Államok elnöke esik bele a tortába, az viccesebb, mintha egy átlagemberrel történne. Mennyire igaz ez?

Greifenstein János: Erre ellenpélda Chaplin. Természetesen igaz, hogy vicces számunkra az, amikor egy magasstátuszú ember bajban van. Valaki, aki állítja magáról, hogy nem fog hibázni. Azonban Chaplin csavargójára nem igaz az, hogy jó pozícióban lenne, mégis tele van a munkája humorral. Jó példa erre A kölyök, ahol a kissrác betöri kővel az ablakot, Chaplin pedig azonnal megjelenik, mint üveges, és így működtetik ezt az üzletet.

Ebben megvan a kisember élelmessége, hogy a jég hátán is megél, tud érvényesülni.

Méhes Csaba: A kisember problémái segítenek rávilágítani a sajátjainkra. Valójában magunkon nevetünk, mert rájövünk, hogy bármekkora is az arcunk, mi is kisemberek vagyunk.

A bohócokat sokan a gyerekekhez kötik – például eléggé ismertek a szülinapi zsúrokon fellépő bohócok. Miben más egy gyerek, miben más egy felnőtt megszólítása, hogyan találjuk meg az egyensúlyt?

Méhes Csaba: Azzal a gyerekműsorral, amin egy felnőtt nem nevet, valami nem stimmel. Létezik természetesen felnőtt humor, amit a gyerek még nem ért, de tapasztalatom szerint az a humor működik igazán, ami az emberben a gyereklelket érinti meg.

Greifenstein János: Egyetértek. Sok mesét rendeztem. A mese pedig, amit szintén a gyerekhez kötnek, ugyanúgy a felnőttekhez is szól. Ha a szülőt nem érinti meg, akkor rosszul rendeztem.

Ugyanakkor a gyerek egy szűrő. Ha a közönségben három-négyéves gyerekek is vannak, akkor nem lehet az adott darab erőszakos, mert egy gyerek még nem tudja elválasztani az előadást a valóságtól. Egy felnőtt tudja, hogy én az előadásommal az embert mutatom meg a gyengeségeivel együtt. De egy gyereknek az erőszakosság olyan vizuális megjelenítése, mint a slapstick más néven börleszk, nem ugyanazt jelenti, mint egy felnőttnek.

Méhes Csaba: Szerintem egy gyereket nagyon korán nem szabad se színházba, se cirkuszba vinni. Egy kisgyerek sokáig mindent valóságnak vél, és ebből fakadhat például az, hogy sokan félnek a bohóctól. Talán nagyon korán találkoztak bohócokkal, akik fenékbe rúgták egymást, és még túl fiatalok voltak ahhoz, hogy ezt el tudják helyezni magukban.

Greifenstein János: Nagyon izgalmas az ennek a kornak a határán lévő gyerekkel találkozni. Ez a szinkretizmus – „a világ olyan, amilyennek látom”. Egyszer egy ilyen gyerekkel találkoztam sminkben, és tőle megkaptam, hogy nem vagyok igazi bohóc, mert én csak kifestettem magam. Látta, hogy én csak sminket viselek, de még feltételezte, hogy van igazi bohóc.

A bohócok nem csak színpadon lépnek fel, vannak bohócdoktorok is, akik a kórházakat látogatják. Mik azok a dolgok, amikre kifejezetten ügyelniük kell?

Greifenstein János: Nyilvánvalóan hatalmas különbségek vannak, ugyanakkor ne misztifikáljuk túl. A művésznek pontosan ugyanaz a dolga a kórházban, mint bárhol máshol a világon. Ismernünk kell a közönségünket. A cirkuszban, ahol 1200 főből áll a közönségünk, és 270 fokban ülnek körbe minket, úgy kell állnom, hogy mindenki lásson, és úgy kell megszólalnom, hogy mindenki halljon. Nincs ez másként a kórházban sem.

Ha megtudom, hogy a cirkuszban az 1200 főből három ijedősebb gyerek akad, már akkor másképpen kell játszanom. Lehet, hogy a kórházban ez egy nagyobb arány, és a kórteremben a nyolc gyerekből hét ijedős. A betegség és a közönség gyerek mivolta két erős szűrő. Bizonyos dolgokat nem tehetek meg. Annyi a különbség, hogy a cirkusszal szemben sokkal közvetlenebb a kapcsolat. A kórházban átvesszük az osztályt, tudjuk mit szabad és mit nem. De ugyanaz a cél, hogy megérintsük őket és sokat nevessenek, mint a cirkuszban.

Ugyanakkor a Piros Orr Bohócdoktorok Alapítványnál szerzett tapasztalatom azt mutatja, hogy vannak, akik nem alkalmasak arra, hogy kórházban dolgozzanak, míg a színpadon megfelelnek. Kétféle létezik ezek közül az emberek közül. Az egyikük nem fogja fel, hogy kórházban van, beteg gyerekek előtt. A cirkuszban, ha megszólal egy telefon, akkor abból a bohóc csinálhat viccet.

A kórházban nem így működik, ott szent és sérthetetlen, ha valakinek megszólal a telefonja, mert most fog beszélni a párjával, hogy mi a baj. Lehet, hogy csak most tudnak beszélni. Aki ezt nem tiszteli, abból nem lehet bohócdoktor. Ahogy azokból sem, akik elsírják magukat, akik nem elég erősek ehhez a munkához. Belőlük van több.

Méhes Csaba: Én még nem voltam bohócdoktor, de úgy gondolom, hogy a kórházi előadás személyesebb, mint egy cirkuszi. Ezt is természetesen kell kezelni.

Greifenstein János: Ugyanúgy, ahogy az orvosok is teszik. Ők sem szörnyülködhetnek, miközben végzik a munkájukat. Ezért mondtam, hogy ne misztifikáljuk túl. Ismerjük a közönségüket, tudjuk, kiknek adunk elő.

Méhes Csaba: Egy bohóc egyben nagyon jó pszichológus is. Tudnia kell, milyen mezsgyén mozogjon. Nekünk is rá kell éreznünk a közönségünkre.

Beszéltük, hogy a humor felfed – de van olyan, amikor elrejti, megvédi a közönségét?

Greifenstein János: Hát persze! Ha derűvel tudom nézni a világot, akkor magam is boldogabb leszek. Ha van humorom látni, hogy én hagytam nagy helyet két autó között, és ezért beálltak elém, akkor én leszek boldogabb attól, ha mosolygok saját magamon.

Méhes Csaba: A humor nem vonja el a problémákról a figyelmet, hanem egy másik szemszögből világít rájuk. Nem teszem félre a gondjaimat, miközben viccelek. Csupán ha nevetek rajtuk, ha humorral tekintek a problémára, az által én is több lehetek, ahelyett, hogy tönkre megyek beléjük.

Akkor ez a cukorbevonat az orvosi pirulán?

Greifenstein János: Egyrészről, másrészről viszont a bohócmesterség sava-borsa az, hogy megtanuljuk szeretni a problémát, hiszen az a munkaeszközünk. Ha egy színházi előadásban, mondjuk a Hamletben a harmadik alabárdos rosszul tartja a fegyverét, akkor ezen azonnal változtat, mielőtt a közönség észre venné.

A bohóc viszont ezt a hasznára fordítja, ebből csinál műsort. Ez által pedig fel is teszi a kérdést, hogy mi van akkor, ha a harmadik alabárdosnak volt igaza, és az első kettő hibázott?

Méhes Csaba: Szerintem a cukorbevonatos hasonlat nem állja meg a helyét. Ha gyógyszert vonok be cukormázzal, hazudok. Én inkább az olyan gyógymódokat hoznám fel példának, ahol magunk serkentjük a szervezetünket, hogy meggyógyuljunk.

Greifenstein János: Van egy bájos könyv, a Micimackó és a Tao, amiben szerepel egy allegorikus kép az ecetkóstolókról. Kínában a három legelterjedtebb vallás a tao, a buddhizmus és a konfucianizmus. Egy-egy képviselője kóstolja az ecetet, és a hármuk hozzáállása a következő: a buddhista örül, hogy szenvedhet. A konfucionista bosszankodik, hogy milyen savanyú az ecet. Egyedül a taoistának derűs az arca, mert az ecetnek pont ilyen savanyúnak kell lennie. És ebből a szempontból a bohóc inkább a tao. Nem teszünk hozzá különösebb filozófiát. Igen, hasra fogunk esni. Mindenki hasra esik. De mi nem problémázunk ezen, hanem megmutatjuk, miközben jót nevetünk a problémáinkon.

A populáris kultúrában elterjedt egy negatív kép a bohócokról – Stephen King Az regénye, Joker, Bill Murray karaktere a Viszem a bankot című filmben. Milyen hatással van ez a valódi bohócokra, mi lehet mögötte, mit tehetünk ellene és miként tudnák a saját előnyükre fordítani?

Méhes Csaba: Biztosan nem tesz jót, nem csak nekünk, hanem az egész világnak.

Greifenstein János: Mint a pedofil nagypapa vagy az emberrabló bébiszitter. A gond ott van, hogy a dramaturg valószínűleg nem járta végig a dramaturgiskolát, csak az első délutánon vett részt. Ott ki kellett választania egy karaktert, akire senki nem gyanakodna. Mindig az a gyilkos, akitől nem várjuk. De aki ért a dramaturgiához, az tudja, hogy ezek túlságosan egyszerű, primitív dolgok, mint a gatyaletolás. Ott is borítékolható, hogy az emberek nevetnek, ám mégis olcsó és egyszerű.

A másik, hogy van az a mondás, hogy ha valami úgy jár, mint egy kacsa, úgy úszik, mint egy kacsa, úgy hápog, mint egy kacsa, az kacsa. De a rémbohócok, amikkel a közönséget szokták ijesztegetni, nem hasonlítanak a közönséges bohócokra, és nem is viselkednek úgy. Csak annyira tekinthetjük bohócoknak őket, mint a Mad Max autószörnyeit hétköznapi autóknak.

Méhes Csaba: Ez egyértelműen üzlet, nemcsak pénzbeli, lelki is. Az emberek szeretnek borzongani, és vannak rendezők, akik ezt kihasználják, pénzt akarnak keresni. Tudják, hogy az embereknek gyengéje a borzongás és az erőszak, és ezt a végletekig próbálják fokozni.

A most induló képzéssel kinevelődik egy következő bohócgeneráció. Mikre kell elsősorban odafigyelniük, hogy sikeresek legyenek a szakmájukban? Miknek kell megfelelni?

Greifenstein János: Válasszanak jó szakmát! (nevet) Válasszanak olyan szakmát, amit szeretnek csinálni.

Méhes Csaba: Merjenek változtatni.

Greifenstein János: Változtassanak nyugodtan. Nekem az az általános szabály a bohócmesterséggel kapcsolatban, hogy feleljen meg a saját elvárásainak. Az a bohóc legyen, aki lenni szeretne. Szerencsére ennek a szakmának számtalan ága van, keresse, kutassa folyamatosan azt, ami őt érdekli. Emellett próbáljon megfelelni annak a közegnek, ahol dolgozik. Feleljen meg a cirkusz követelményeinek, ha ott akar dolgozni. Nem érdemes olyan finom arcjátékokat tökéletesíteni, amit aztán a cirkusz közönsége nem lát.

Feleljen meg azoknak, akik majd megfizetik. Emellett képes legyen eladni magát. Az artistaművészet két dologról szól, hogy mit tudok, és hogy azt el tudom-e adni? Bár sokszor az igazgató képviseli a leendő közönséget, de olyan is akad, akit már ismer a közönség, és emiatt kelti fel az igazgató figyelmét. Pontosan ez volt a helyzet Csaba esetében is.

Méhes Csaba: Én elsősorban nem a cirkuszban dolgozom. Szerintem annak, aki erre a pályára lép, ismernie kell magát, tudnia kell, hogy ez a szakma neki való-e. A bohóc- és pantomimtechnikák elsajátíthatók, de az a plusz, amitől viccesek leszünk, már nem. Mi abban segíthetünk, hogy felfedezzék azt, miben tehetségesek. – Megcsinálhatják egy másik bohóc számát is, de az sosem fog olyan erővel hatni, mint amit saját magukból hívtak elő. Merjék saját magukat képviselni!

Greifenstein János: Ez nagy előrelépés lenne. Jelenleg nagyon sok olyan bohócot látok, akik egymás klónjai. Ugyanazokat a trükköket adják elő a közönségnek, mintha az egész megvásárolható lenne egy játékkészletként.

Tehát alaposan körbe kell nézni a szakmán belül, hogy azokban a dolgokban tudjunk fejlődni, amiben tehetségesek vagyunk.

Méhes Csaba: Igen, mint minden szakmánál.

Greifenstein Csaba: Egy improv-csapattól hallottam azt, hogy „tanulj úgy, mint egy macska, lopd el az ötletet.” A macskák megfigyelés alapján is tanulnak. Megfigyelik, hogy a másik macska hogyan mászik fel a szekrényre, és őt ismétlik. Látják azt, hogy a másiknak mi sikerült, és ott mennek fel. Lehet, hogy van harminc másik lehetőség, de ők szemérmetlenül ellopják azt, ami működik. Majd ha kétszer leesnek, kitalálnak egy új utat.

A bohócmesterség ebből a szempontból szerencsés, mert hagyományokra épül. Azt is lehet mondani, hogy bizonyos dolgokat nem lehet ellesni, hanem kötelező.

Méhes Csaba: Nincs azzal baj, hogy ezer helyen látod ugyanazt a számot, hiszen nem az a kérdés, hogy mit csinálsz, hanem hogy hogyan csinálod. Asztalt is minden asztalos készít, a kérdés az, hogy miben lesz a végeredmény más a többi asztalnál. Minden asztalnak van lába, teteje, de hogy aztán ez mitől lesz használhatóbb, milyen díszes, és hányan ülik majd körbe, az már az asztalostól egyéniségétől függ.

Pusztai Dániel

Kapcsolódó: Megkérdeztük Balog Ibolyát, művésznevén Zozo mamát és Adrian Folcót, hogy el lehet-e sajátítani a bohócszakmát?