Életmű-interjú ifj. Simet Lászlóval

Hogyan került kapcsolatba a cirkusz világával?

Nagyon egyszerűen: a szüleim is kötéltáncosok voltak. Általuk beleszülettem a cirkuszi világba, és mindig is artista akartam lenni.

Édesapám karrierje úgy kezdődött, hogy Újpesten élt egy ember, akit Balogh Mihálynak hívtak. Az 1930-as, 1940-es évektől szabadtéri kötéltáncos show-kat csinált Magyarországon. Járta a városokat, a templomtorony és a város főterén lévő másik legmagasabb épület közé kihúzta a drótkötelet, és egyórás műsort adott. Nem kalapozott, ehelyett az emberei jegyeket árultak. Sok pénzt keresett, és nagyon híres volt. Már kihalt az a generáció, amelyik ismerte, de az 1950-es években ez a Balogh Mihály, művésznevén Baldió és Diószegi hozták létre a Baldió csoportot, ami nagy hírnévre tett szert.

Baldió nem messze lakott apámtól, akinek egy barátja mondta, hogy Misi bácsi artistát keres. Apu akkor volt tizenhat éves, tornázott, műugró és jó akrobata volt, így elment Baldió lakására, ahol a mester egy hevenyészett felvételi vizsgát tartott. Baldió kért tőle egy kézenállást, de apu mesélte, hogy nagyon izgult, ezért akkora lendülettel ment a kézenállásnak, hogy átdőlt, és beesett a varrógép mögé. Az öreg Balogh született komédiás volt, szaladt kiszabadítani, így máris egy börleszkjelenet közepén találták magukat. Így kezdtek el együtt dolgozni, és járták az országot. 1956-ban a Fővárosi Nagycirkuszban cirkusztörténelem zajlott: megcsinálták a hetes piramist, amire előttük csak Wallendáék voltak képesek Amerikában, az 1920-as években. A hetes piramis tagjai Német István, Simet László, Balogh Mihály „Baldió”, Király Ferenc, Orsulicz József „Mókus”, Fodor József és Baldió Magda voltak. Ez a produkció több mint ötven évvel később még mindig aranyat ér, mert a Gerlings csoport azt kapott érte a Budapesti Nemzetközi Cirkuszfesztiválon. Akkor apuék mit érdemeltek volna ’56-ban? Lenin-díjat?

Apu 1958-ban ismerkedett meg az anyukámmal, Magdával. Családi vonás, hogy akivel apu és én komoly kapcsolatba kerülünk, abból előbb-utóbb kötéltáncos lesz. Édesanyám abszolút nem volt szakmabeli, de apu betanította, majd 1961-62-ben önállósították magukat, akkor lett kész a saját számuk. Kemény trükköket csináltak, például anyu felállt apu vállára, ő pedig egykerekű biciklivel ment a dróton mindenfajta biztosítás nélkül. 1959. augusztus 4-én Budapesten születtem egyetlen gyermekükként, nyolc-kilenc évesen kezdtem el gyakorolni a drótkötélen, majd húsz év múlva, 1978-ban csatlakoztam a produkciójukhoz. Apám addig nem engedett dolgozni, amíg le nem érettségiztem, ez volt a feltétele. Utána rögtön azon a nyáron, ahogy 1977-ben hazajöttek a Szovjetunióból, átalakítottuk duóból trióvá a számot. 1978-ban Dorogon volt az első premierem, egy komplett magyar műsor ment csehszlovák turnéra, de a bemutatót még Dorogon tartottuk.

Nem is kellett az Állami Artistaképzőbe járnia, mert a szüleitől mindent megtanult?

Tíz-tizenkét évesen jelentkeztem az artistaképzőbe, de nem vettek fel. Akkoriban tízszeres túljelentkezés volt. Nem szépítem a dolgot, a felvételin csak a minimális követelményt, a fekvőtámaszokat és a húzódzkodásokat tudtam abszolválni. Drótot oda nem lehetett felszerelni, így nem tudtam megmutatni, mit tudok. Viszont sok tornászfiú jelentkezett, akik a talajon ugráltak, és már kész akrobaták voltak. A hivatalos indok szerint túljelentkezés miatt nem vettek fel. Akkor ezt tragédiaként éltem meg, de utólag bebizonyosodott, hogy annak a korosztálynak, amelyikkel akkor felvételiztem, három év után már a fele sem volt a szakmában. Közel sem csináltak akkora karriert, és nem értek el olyan eredményeket, mint én. Sokkal jobban jártam így, hogy a magam útját jártam.

Hogyan teltek a fiatal évei artisták gyermekeként? Ha utaztak, velük tartott, vagy rokonoknál lakott?

Az 1960-as években, az én gyerekkoromban még cudarabb világ volt, nem lehetett annyit utazni. Mikor a szüleim elmentek valahová, én általában otthon maradtam a rokonokkal, és iskolába jártam. Ugyanott tartunk most is: a feleségem azért maradt otthon, hogy a gyerekek rendes iskolába járjanak, ne mi tanítgassuk őket a lakókocsiban. Amikor anyuék itthon voltak, gyakoroltam velük. Én nem a szokásos cirkuszi életet éltem, mint azok a gyerekek, akik lakókocsiban születtek, és ott is nőttek fel. Nekem úgy idézőjelben mondva „rendes” gyerekkorom volt.

Miután megvolt a debütáló fellépés, és Csehországba mentek, már státuszban volt a Magyar Cirkusz és Varieténél?

Státuszos MACIVA-artistának lenni nagy dolognak számított, mi is azok voltunk. Járt a havi fizetés, akár dolgozott épp valaki, akár nem, és ez létbiztonságot adott. Mikor külföldön volt az ember, napidíjat kapott hozzá. Mi a MACIVA-val álltunk státuszban, de hogy ők rólunk milyen szerződéseket kötöttek, abba már nem szólhattunk bele. Egészen másképp működött, mint most, amikor én tárgyalok mindenről, az anyagiakról is. Akkor a MACIVA Nemzetközi Osztálya mondta meg, hogy hová menjünk. A napidíj államilag megállapított fix összeg volt, nem túl sok, de abban az időben az artisták azért nem éltek rosszul. Az akkori Magyarországon hivatalosan senki nem keresett jól, még vezető beosztásban sem. Legfeljebb a sportolók, akik a külföldön vásárolt dolgokkal csencseltek, az artisták, akik napidíjat kaptak és a külkereskedők, akik szintén külföldre jártak. A napidíj nem volt sok, de normálisan meg lehetett belőle élni. Viszont amikor Svédországban dolgoztunk a MACIVA berkein belül, ott vérlázítóan alacsonynak számított ez a napidíj.

Meddig tartottak a szüleivel közös fellépések?

1987-ig dolgoztunk hárman. Először anyu hagyta abba. Azt tudni kell, hogy én ugye nem komédiásgyerek voltam. A komédiások olyan büszkén mesélnek az akárhányadik generációs cirkuszi múltjukról, mint a királyi családok. Nekem édesapám volt az első, belém mégis több artistavér szorult, mint akármelyik velem egykorú komédiásgyerekbe. Rosszabb voltam akármelyik komédiásnál: nekem a cirkusz volt az életem, és a legjobb akartam lenni, rettentő ambiciózus voltam. Én nem diszkóba jártam, hanem az öreg artisták körül sündörögtem, és hallgattam a történeteiket. A Ringling Cirkusznál dolgoztak a nagy példaképeim: Manfred Doval, egy német származású amerikai és Pedro Carillo, egy kolumbiai drótos. Elkunyeráltam ezeket a műsorfüzeteket, és nézegettem, hogy mit csinálnak, gyakoroltam, én is meg akartam csinálni azokat a trükköket. Nem elégedtem meg a középszerűséggel, a világ legjobbjai közé akartam kerülni. Őrült módjára gyakoroltam, gyakran apunak kellett leállítania, mert kitörtem volna a nyakam. Sokszor harcolnom kellett vele, mert ő túl veszélyesnek tartott valamit, én pedig addig erőszakoskodtam, amíg megcsináltam, vagy kiderült, hogy neki van igaza, és tényleg nem érdemes. Már két éve dolgoztam, mikor 1980-ban a Fővárosi Nagycirkuszba jött dolgozni az egyik példaképem, Manfred Doval. Ötvenéves forma volt, de még mindig remekül teljesített. Óriási inspirációt és lökést adott számomra. Azon a nyáron itthon voltunk; mindig a Fővárosiban lógtam, minden előadást megnéztem, és napi 4-5 órát gyakoroltam, mert meg akartam tanulni, amit ő tudott. Ebben az évben változtattuk meg a számunk jellegét. Addig 4-5 méter magasan, egyensúlyozórúddal a kezünkben egykerekűztünk, és piramist csináltunk. Utána kezdtem el azokat a trükköket, amikhez nem használtam egyensúlyozórudat: szabad ballanszállást, és ugróköteleztem a dróton. Anyu leült a drótra, átugrottam, apu kicsit lehajolt, én pedig bakugrásban átugrottam a dróton. Felmásztam a vállára, vitt a vállán, megállt, leugrottam a drótról a vállából, ilyen trükköket csináltunk, de akkor már 8 méter magasban. 4 méterről is nagyot lehet esni, de nyolc méterről már lenézni sem egyszerű. 1980 őszén a Billy Smart Cirkuszhoz szerződtettek minket, ami már nem utazó cirkusz volt, csak húsvéti, téli műsorokat, televíziós felvételeket, cirkusz világbajnokságot csináltak. Ezzel a számmal nagy sikerünk volt, berobbantunk a világ élvonalába. Roberto Germains, akkoriban az egyik legjobb ügynök leszerződtetett minket, és egyre jobb munkákat szerzett. 1986-ban ismertem meg az előző feleségemet, Szabó Zsuzsannát, aki Donnert Gabival csinált egy ragyogó produkciót: lovon zsonglőrködtek, tempós, dinamikus szám volt. Angliában együtt dolgoztunk három hónapig, utána pedig ugyanahhoz a cirkuszhoz kerültünk ismét három hónapra Spanyolországba. Az a hat hónap elég volt ahhoz, hogy eldöntsük, a továbbiakban együtt folytatjuk az életünket. Zsuzsa otthagyta a csoportját, aminek a főnöke nem örült, de hát fiatalok voltunk és szerelmesek. 1987-ben csatlakozott apuhoz és hozzám, mert anyu már kiszállt a számból. 1989-ben megvettem az első motoromat, és elkezdtem a motorozást a drótkötélen.

Előtte is tudott motorozni? Vagy akkor vett egyet, megtanulta, és ment is a drótkötélre?

Elárulok egy nagy titkot, én igazából még most sem vagyok egy nagy motoros, ugyanis ott más a követelmény. A halálkatlanosok nagyon jó motorosok, de nálam ez itt egészen másról szól. Lent lóg egy trapéz, amin ül a partner, aki az egyensúlyt tartja, de ez nem is annyira az egyensúlyozásról, inkább a nagy magasságról szól. Nem annyira cirkuszi, inkább szabadtéri rendezvényekre való ez a produkció. Később csináltam egy masztot, egy harminc méter magas árbócot, és annak a tetején, tízemeletes magasságban végeztük a produkciót.

Honnan jött ez az ötlet?

Nem én találtam ki, voltak hasonló produkciók, de nekem imponált ez a méret és a nagy magasság, így gondoltam, belevágok. Miután megvettem a motort, egy-két év alatt minden további is eszköz meglett a produkcióhoz. Akkor már nagy szabadtéri rendezvényeken is fel tudtunk lépni. Felszereltük a drótot, és több tízezres tömeg előtt léptünk fel. Ez hatalmas látványosság, tökéletes a szabadtéri rendezvényekre. Így szélesedett a repertoár, maradt a drótszám fő produkciónak, de mellette volt a motorszám. 1995-ben rá pár évre ezekhez jött a mókushinta, más néven a halálkerék. Ennek is megvan a története: 1993-ban dolgoztam a Blackpool Tower Circusban, ahol 1994 karácsonyán két angol fiút a premier napján rögtön baleset ért, egyikük életét is vesztette a manézsban. A cirkusz igazgatója magyar, Laci Endrész, akivel már negyven éve barátok vagyunk. Az angolok maradtak volna a következő szezonra, és felmerült, hogy mi lenne, ha megcsinálnám a halálkereket, és nála tölteném a szezont. Először abban bíztam, hogy a két srác kerekét fel lehet használni vagy bérbe venni, de kiderült, hogy az elhunyt fiú édesapja megsemmisítette, így csináltattam magamnak egy újat. Az idő nagyon szorított, két hónap volt a kerék megépítésére és a szám begyakorlására. Persze ennyi idő alatt nem sikerült, szerencsére kaptam Lacitól másfél hónap haladékot. 1994–95 tele kegyetlen hideg és hosszú volt, én pedig a Fehérvári úton, a gyárudvaron, ahol készült, ott gyakoroltam a kerékkel, nem egyszer hóban-fagyban. Ilyenkor a próbák alatt jöttek elő a hibák a rekviziten, amiket ott helyben orvosolni is lehetett.

Így született meg a halálkerékszám, amit teljesen egyedül, partner nélkül csináltam. Elvin Bale volt az egyik leghíresebb halálkerekes akkoriban, még a „hőskorban”, ezért az övéhez hasonló kereket csináltam. 1995-ben még csak pár ilyen halálkerékszám volt a világon, manapság viszont már Dunát lehet velük rekeszteni.

Mit gondol a mostani halálkerekes fellépőkről?

Sokan közülük teljesen őrültek, hatalmas fejlődésen ment keresztül a halálkerékszám. Elvin Bale az 1980-as években sztár volt, de ma már labdába sem rúgna a mostani halálkerekesek mellett, akik közül sokan kívül-belül szaltóznak; van, aki kívül duplaszaltózik. Egyre veszélyesebb dolgokat csinálnak, akad köztük pár nagyon ügyes és kevésbé ügyes is. Ez egy hálás és népszerű szám.

Ez is azt mutatja, hogy a cirkuszi szakma folyamatosan fejlődik, és az artisták egyre jobb és veszélyesebb produkciókat mutatnak be…

Hogyne, ahogy én is annak idején fel akartam nőni a legjobbakhoz, úgy mások is. Mint a sportban, versengés folyik a hírnév és a pénz után, mert minél jobb számot csinál az ember, annál jobb gázsit kap. Ez is nyilván közrejátszik az artisták fejlődésében. Aztán ennek van egy másik oldala is, néha előkerülnek ötven-nyolcvan éves fotók, csuda dolgokat lehet látni rajtuk, amik ma már nem is léteznek. Tehát régen is csináltak utánozhatatlan szuperprodukciókat. De a cirkusz szakma fejlődik, ez tagadhatatlan. A magyar ugródeszkacsoportok legendásak voltak, csakhogy manapság az oroszok és a kínaiak már olyan trükköket csinálnak, amilyenekről akkoriban álmodni sem mertek. A legnagyobb fejlődés a produkciók körítésében mutatkozik meg. Régen egy cirkuszi szám úgy zajlott, hogy felkonferálták a fellépőket, azok bejöttek, meghajoltak, előadták a számot, majd ismét meghajoltak, és kimentek a porondról. Ez most már édeskevés, mindenki valami zenére írt, megkoreografált komplett produkciót mutat be. Akárhová nézek, mindenhol van valamiféle téma a számokban. Sajnos általában lírai vagy szerelmi történet, ami nekem már unalmas, de ma ez a követelmény, be kell csomagolni a produkciókat.

Van még különbség a nyugati és a keleti cirkuszművészet, valamint az artisták és a cirkuszok között felfogásban, stílusban? Mennyiben más egy ukrán cirkusz, mint egy angol?

Nagy a különbség, főleg az oroszoknál, ahol ez művészetnek számít. A Szovjetunióban a cirkusz egyenrangú a színházzal, a balettel. Egy cirkuszi artistát ugyanúgy megbecsülnek, mint egy balerinát vagy egy színészt. Az orosz és a kínai artisták rendkívül komoly képzést kapnak. Erről nyugaton szó sincs, ott tisztán üzleti szempontok vezérlik ezt a szakmát, és szimpla népszórakoztatásnak számít, közel sem illeti meg akkora elismerés az artistákat. Nyugaton nincs nagy renoméja a szakmánknak. Ez a cirkuszokban is érezhető, állami támogatás híján mindent saját zsebből kell megoldaniuk. Kőkeményen a pénzt nézik, hogy mire van, és mire nincs, ennek pedig a szakma látja a kárát, mert nem teremtik meg azokat a körülményeket, amelyekre az artistáknak szükségük lenne.

A sátoros utazó cirkuszoknál rendszeres probléma, hogy a befutóban kosz, sár, hideg van, a manézs nem egyenes, vagy nincs rendesen elgereblyézve, ami nekem nem olyan fontos, de egy talajakrobatának már igen. Elvárás, hogy az artista makulátlanul tiszta, szép kosztümben menjen be fellépni, csak épp ez nem könnyű az adott körülmények között. Vagy például a világítás: míg a drótszámmal dolgoztunk, a drót mindig hátul volt kifeszítve, a két hátsó árbóc között. Harcolni kellett, hogy a drót fölött legyen lámpa, mert a világítás a manézsra fókuszál, mi pedig ezen a területen kívül voltunk, sokszor alig láttam a drótot. A „komoly szakember” világosítót vagy az igazgatót úgy kellett győzködni, hogy ugyan, hadd lássam már a drótot, amin hét-nyolc méter magasban ugrálok a nyakamat reszkírozva. Sokszor úgy érzi az ember, mintha ellenséges környezetben lenne, ahol nem azt nézik, hogyan lehetne könnyebbé tenni a dolgokat, inkább nehezítenek rajtuk.

Van ám ellenpélda is. Nagyon sokat dolgoztam a Cirque du Soleil-nél. Két okból imádok náluk fellépni: ott olyan műsorokban vesz részt az ember, amire büszke, és a közönség csordultig telt érzelmekkel távozik. A finálénál olyan arcokat látok a közönség soraiban, amilyeneket egy átlagos cirkuszokban nem nagyon. A másik ok, hogy remek szakembereik vannak, az egész stáb azon dolgozik, hogy a számból a legjobbat hozzák ki, a fellépők minden segítséget megkapnak, profi világítótervezők tervezik meg a fényeket, nem egymásra mutogatnak. Na, ezt a nyugati tradicionális cirkuszoknál nem ismerik. Odamegy az artista, dolgozzon, de hogy hogyan, az már az ő problémája.

Merre járt a világban, melyek voltak a legemlékezetesebb fellépései?

Dél-Amerika kivételével az összes kontinenst bejártam, Európát többször is. Felléptem az Emirátusokban, Ománban, Katarban, Bahreinben, de Szaúd-Arábiában még nem voltam. Dolgoztam Ázsiában, Kínában, Mongóliában, Japánban, Dél-Koreában, Tajvanon. Észak-Koreába is hívtak egy fesztiválra, de nem volt kedvem elmenni. Már sajnálom, mert tapasztalatnak jó lett volna, ilyen helyeket is meg kell ismerni. Dél-Afrikában is jártam, Amerikában, Kanadában, Ausztráliában, Új-Zélandon. Valami emlékezetes mindenütt történt, jó vagy rossz értelemben. Ausztráliában például egy Celebrity Circus című tévésorozatot csináltak: hét ausztrál celeb csatlakozott a cirkuszhoz, és be kellett tanítani nekik számokat. Én két elkényeztetett hollywoodit, egy színészt és egy színésznőt kaptam, akiket Olgával betanítottunk, és csináltunk egy jó kis számot. Sosem felejtem el azt, amikor Cameron Daddo, a színészünk először átment a magasdróton. Londzsban volt persze, tehát ha elrontja, sem esik le. A felvétel után rögtön meginterjúvolták, és ahogy mesélte az élményt, az átélt stressztől megbicsaklott a hangja, és könnyes lett a szeme. Akkor jött ki rajta a feszültség, mert a magasdróton még londzsban is félelmetes sétálni. Mondtam Olgának: Na, ezt is megtanítottuk a magyarok Istenére!

Afrikát a csodás varázsa miatt őrzöm az emlékeimben. Ott egy megmagyarázhatatlan atmoszféra uralkodik, ami után azóta is vágyakozom. Pedig Dél-Afrika viszonylag steril környezet Afrika többi részéhez képest. Kanadába sokat jártam a Cirque du Soleil miatt. Volt egy műsoruk Chemins Invisibles címmel, ami öt évig minden nyáron ment Québec városában, de mindig más-más műsorral. Mi a másodikban, a harmadikban és az ötödikben léptünk fel, 2010-ben, 2011-ben és 2013-ban. A másodikban és az ötödikben a kerékszámmal, a harmadikban skywalkkal mentem egy dróton. Ekkor volt Olga várandós Lacikával, nagy pocakkal asszisztált nekem lent a kavalettiknél. 2013-ban, a Le hangar des Oubliés előadásban én voltam a műsor fő karaktere: egy zsémbes, öreg vámtisztet alakítottam. A sztori megtörtént eseményen alapszik: 1914-ben elsüllyedt az Emperor of Ireland nevű hajó a Szent-Lőrinc folyón, ezer ember életét vesztette, borzasztó katasztrófa volt. Ennek a hajónak a kapitányát alakítottam, aki túlélte a balesetet, de onnantól már mese a történet. Ő lett a québeci vámház vámtisztje. Az előadás az ő születésnapjáról szól, amikor a segédje megpróbálja felvidítani, a múltját ajándékozza neki, így a vámházban minden dobozból előjön egy produkció a régi emlékeiből. A halálkerék a régi rossz emlék, aztán ahogy megy a műsor, úgy oldódom fel, és kezdek egyre kevésbé mogorva lenni, a végén pedig már velük táncolok, sőt, bemegyek a halálkerékbe, és legyőzöm. Ebben a műsorban végig beszélnem, táncolnom és színészkednem kellett, ami új kihívás elé állított, főleg, hogy ekkor már bőven az ötvenes éveimben jártam. Olga a tánckarban szerepelt, ami neki is újdonság volt, egy hónapja volt rá, hogy betanulja a komplett műsor koreográfiáját. Mindketten hihetetlenül élveztük. Azt hiszem, háromszor voltam olyan műsorukban, hogy belőlem már nem szép szőke herceget akartak csinálni, hanem öregembert. 2011-ben szintén a Soleil Le Royaume de Tôle című műsorában én voltam Pepe, a százhúsz éves kötéltáncos, aki a többiek tiltakozása ellenére felmegy a drótra. Mikor a vámtisztet játszottam, beleegyeztem, hogy kopaszra borotváljanak, hatalmas vörös bajszom és nagy szemöldököm volt. Lacika, a kisfiam akkor volt kétéves, és amikor először meglátott sminkben, sírva fakadt. A végére kicsit megbarátkozott a dologgal, de sokáig félt a karakteremtől. Nagyon emlékezetes volt a 2012-es olimpia, ahol felkértek, hogy lépjek fel a záróünnepségen. 1975-ben jött ki a Pink Floyd Wish You Were Here című albuma. Az album borítóján két férfi kezet fog korabeli öltönyben, és az egyik lángol. Kim Gavin, a záróünnepség rendezője ezt akarta, hogy megvalósítsam 50 méter magasan a kötélen, miközben Ed Sheeran alattam a Wish you were here-t énekli. A lángoló ember végül biztonsági megfontolásokból egy bábu lett, amit telenyomtak pirotechnikával, és amikor odamentem kezet fogni vele, távirányítással begyújtották. Nem működtek valami olajozottan a dolgok. Előtte két próbalehetőség volt, az egyik nappal, utána a következő este a reflektorokkal, de zenét akkor még nem tudtak adni. Viszont elvárták, hogy a dal utolsó mondatára érjek a bábuhoz, ezért nagyon fontos volt az időzítés, a hotel folyosóján gyakoroltam be zenére, hogy mikor kell pontosan indulnom, és hány lépést kell megtennem két perc alatt. 80 ezer ember látott akkor élőben, százmilliók pedig kivetítőn. Nagyon stresszes voltam, de nem attól, hogy leesek, hanem hogy elrontok valamit. A tűz és a robbanás sem volt kipróbálva. Volt már rutinom, de persze, hogy pont akkor este szemből fújt a szél, tartottam tőle, hogy a tűz megpörköl engem is. Szerencsére nem értek el a lángok. Egy hónappal később, pedig a paralimpia záróünnepségén motorral mentem fel a stadion tetejére kifeszített dróton az erre a produkcióra kiszemelt hölggyel, akinek egyik lábát combnál amputálták. Öt egy pár hetes nagyon intenzív tréningen tanítottam be.

Voltak még ilyen emlékezetes fellépései, például amikor Budapesten a Nagykörút felett ment át a drótkötélen…

Igen, azért is volt emlékezetes, mert az volt a legelső skywalkom, 1997 szeptemberében. Akkor már régóta kacérkodtam a skywalkkal. Minden artista a Grand Canyon fölött vagy hasonló helyeken szeretne átmenni, nekem a Nagykörút adatott meg elsőre. Akkor Dániában dolgoztam, a koppenhágai Tivoliban. Ez a különleges fellépés egy szombati napra esett, amikor egy napra el tudtam jönni a Tivoliból, így apu szerelte fel a drótkötelet, én csak a fellépés előtt három-négy órával láttam, miután hazarepültem. Akkor még a kavalettiket, vagyis a feszítőköteleket sem lehetett kifeszíteni, amik megakadályozzák, hogy a drótkötél oldalra lengjen, mert még forgalom volt a körúton. Azért van szükség a kavalettikre, mert akármennyire feszítjük meg a drótkötelet, az attól még középen lengeni fog, így 10-12 méterenként egy pár dróttal vagy kötéllel egy fordított V alakban lefeszítik. Meg kellett várni az este 8 órát, hogy áramtalanítsák a villamosvezetékeket és lezárják a forgalmat, akkor tudtuk az utolsó pillanatban kihúzni őket. Életemben nem csináltam még ilyet, és ki sem próbálhattam előtte. Lenéztem, és mindenhogy éreztem magam, csak jól nem, de mivel már húsz éve artista voltam, tudtam, hogy képes vagyok rá. Két fényszórót tettek fel, szerintem légvédelmi reflektorok lehettek, ilyen erős lámpákkal előtte sosem volt dolgom. Az egyiket, amelyik mögöttem világított, leárnyékoltam a testemmel, így nem láttam magam előtt semmit, az alulról érkező fény pedig csak a drót alsó felét világította meg, és szinte megvakított, de azért átmentem százezer ember szeme láttára. Ez a Szent István körút és a Visegrádi utca sarkánál volt. A Nyugati pályaudvar és a Margithíd közötti szakaszon egy tűt nem lehetett leejteni, még a felüljárón is emberek voltak. Sose láttam még ekkora tömeget. Ahogy középen megálltam, és csináltam egy komplementet, egy semmivel össze nem hasonlítható morajlást hallottam, mikor annyi ember egyszerre felszisszent, az valami csodálatos hang volt! Ezt hallottam a londoni stadionban is, amikor észrevettek a nézők.

Leginkább ezekért a pillanatokért éri meg csinálni?

Igen, nagyon jó érzés egy ekkora tömeg tetszésnyilvánítása. Azonban nagy hátrány a skywalkkal, hogy mindig az ismeretlenbe megy az ember. Ez nem olyan, mint a drótszámom, amit ezerszer begyakoroltam, és bármelyik cirkuszban meg tudom csinálni, mert a paraméterek majdnem ugyanazok. Itt mindig más a helyszín, a hossz, az emelkedés, a drót szöge, ahogy a kavalettiké is, amiket emberek húznak; ha odafigyelnek, jól húzzák, ha nem, akkor rosszul. Mindig a vak ismeretlenbe megyek bele, hiszen egy skywalkot sosem próbálok el előtte. Felszerelem a drótot, az embereknek elmagyarázom, hogyan húzzák a kavalettit, csinálunk egy próbahúzást és ennyi. Aztán este jön az előadás, veszek egy nagy levegőt, és elindulok az ismeretlenbe. Az első egyharmad azzal telik, arra figyelek minden idegszálammal, hogy ha baj van, mentsem a menthetőt. 30-40 méter magasban ez már nem játék. Amikor odaérek a feléhez, megnyugszom, és akkor kezdem el élvezni. Fent vagyok az égben, a lábam előtt hever a világ. Fenséges érzés ott fent sétálni. Nagyon szép és hatásos zenét használok, ami szintén hozzátesz az élményhez. Ott nem lehet hibázni, nincs trükk, semmi virtuális, ez a nyers valóság: egy kötéltáncos küzd a szédítő mélységgel. Amikor átérek, a megkönnyebbülés mellett egy kis szomorúság is elfog, hogy vége van…

2015-ben volt életem legnehezebb skywalkja a svájci Lausanne-ban. Ez a Nemzetközi Olimpiai Bizottság százéves jubileumi gálaműsora volt. Én alakítottam Pierre Coubertin bárót, aki az I. világháború elől elmegy Párizsból Lausanne-ba vonattal, kiszáll, körülnéz, és azt mondja: „Ez az!” És megalapítja a NOB-ot 1915-ben. A skywalk körülményei kriminálisak voltak. A Palais de Rumine 45 méteres tornyára kellett felmennem egy 120 méter hosszú drótkötélen, 9 pár kavalettivel, tehát 18 emberrel. Ezeket a szervezők az utolsó pillanatban szedték össze. A kavalettiket az épület közelsége miatt nem lehetett a kívánt irányba húzni, az utolsó 3 szinte teljesen hatástalan volt. Csináltunk egy gyors húzáspróbát és kész. A skywalk alatt tört ki a világháború, amit a Palais-ra vetítettek. Figyelmeztettek, hogy nagyon hangos hangeffektek lesznek. Repülőket, bombázást vetítettek a falra, a háború minden borzalmát. Erre én is figyelmeztettem az embereimet. Valahol félúton lehettem, mikor egy tényleg kegyetlen robbanás rázta meg a teret. Az egyik kavalettis emberem erre úgy megijedt, hogy a kötelével szinte kirántotta alólam a drótot. Nagyon csúnya rántás volt, de szerencsére kifogtam. Bizarr dolog lett volna 2015-ben az I. világháború miatt meghalni.

Szükség van pluszedzésekre, vagy elegendőek a próbák és a fellépések?

A fellépések sajnos nem elegendőek, foglalkoznom kell magammal, fitneszterembe kell járnom, és oda kell figyelnem az étkezésemre. Egy hajnali háromig tartó bulin már nem maradhatok ott, mert másnap nem érek sokat.

A legújabb szemaforos Astronauts című produkciójuk ötlete honnan jött? Hogy néz ki egy teljesen új szám felépítésének a folyamata?

A mostani számban a szemaforral nem nagyon tudunk külön gyakorolni, mert a mérete miatt nem lehet akárhová felszerelni. Régi álmom ez a produkció. Tízéves lehettem, mikor az iskolában kaptam egy jutalom mozijegyet, ami egy szovjet cirkuszfilmre szólt. Mint utólag kiderült, ezt akkor készítették, amikor 1967-ben megépítették a moszkvai Bolsoj Cirkuszt: öt különböző manézsa van, aminek köszönhetően lehet vizes, jeges előadásokat is csinálni. Erről készítettek egy parádés cirkuszfilmet a legnagyobb szovjet artistákkal. A mi számunk, amit most csinálunk, az 1940-es években született a Szovjetunióban, a „Koch Sisters” előadásában. Ez a szám legenda volt, három nővér csinálta az 1960-as 70-es évekig, akkor átadták az Advejev nővéreknek, akik tovább vitték a számot egészen 1992-93-ig; én már őket láttam a filmben. Tízéves koromban teljesen a hatása alá kerültem, és azóta egyfolytában kacérkodtam a gondolattal, hogy ezt meg kellene csinálni. Amikor már felnőttként dolgoztam, ez a szám az 1990-es évek eleje után eltűnt, a világ nem nagyon tudott róla, senki nem csinálta meg. Negyven évig gondolkodtam rajta, majd amikor 2011-ben abbahagytam a drótszámomat, mert túl kemény volt, és rá kellett döbbennem, hogy a testem már nem bírja, akkor jutottam arra, hogy ha most nem csinálom meg a szemaforszámot, akkor soha. Attól kezdve két évbe telt, mire megvalósult. Egy évig terveztük; a feleségem orosz, így ő az orosz weben is tudott nyomozni, találtunk fotókat, videókat, és végül összehoztuk a számot. 2012-ben szereltük fel először a szemafort, 2012 nyarán a X. kerületben, egy gyárudvaron próbáltuk ketten Olgával a számot. Sokkal nehezebb volt, mint gondoltam. Mikor szeptemberben elkezdtem a halálkerékkel dolgozni a Kaleidoszkóp című műsorban, akkor hirdettem meg a próbateremben, hogy partnert keresünk, amire Bakk Diana is jelentkezett, és végül őt választottuk.

De az, hogy űrhajósok legyünk, a rendezőnk, Ruslan Ganeev ötlete volt, akit felkértünk, hogy állítsa össze a számot, mert igazán nagy durranást akartam. 2013. január 12-ére alá volt írva a szerződésünk erre a számra. Ruslan 2012. december 1-jén érkezett meg az asszisztensével, mindössze 2 hétre jött, és akkor mi még a trükkökkel sem voltunk készen. Olgával nagyon sokat gyakoroltunk, megtanult magas sarkú cipőben menni a szemaforon. Az volt a terv, hogy Diát és Olgát dögösen felöltöztetjük, én teszem nekik a szépet egy lassan lüktető, nagyon dinamikus, gyönyörű zenére, és a 2 attraktív nővel egy kicsit frivolan adjuk elő a számot. Megbeszéltük Ruslannal, hogy milyen sminket, ruhát és zenét szeretnénk. Ő csak bólogatott, hogy jó, tudomásul vette. Aztán másfél hónappal a premier előtt megérkezett, elmentünk mind az öten vacsorázni, és vártuk, hogy elmesélje a koncepciót. Már előzőleg említette, hogy van egy nagyon merész ötlete, ami igen hatásos lenne. Elővette a számítógépét, és megmutatta a terveket. Egy fantáziabolygón állt a mi szemaforunk három teljesen beöltözött űrhajóssal, a hátteret pedig bolygók és csillagok alkották. Majdnem infarktust kaptam. Hol van az én gyönyörű feleségem a magas sarkú cipőben? Hogy fogunk szkafanderben és sisakban dolgozni? Melyik cirkuszban lehet megvalósítani ezt a gyönyörű számítógépes hátteret? Ő erre azt mondta, hogy mindent meg lehet tanulni. Ehhez a rekvizithez pedig nem illik a magas sarkú. De mi frivol stílusú produkciót akartunk csinálni, mire ő azt válaszolta: mit akar a nagypapa, a lánya és az unokája frivolkodni? Hmm. Lehetetlen dolognak tűnt hátizsákkal, és sisakkal a fejemen dolgozni, arról nem is beszélve, hogy honnan szerzek egy hónap alatt ilyen ruhákat. 2 órát vitatkoztam vele az étteremben, utána pedig 2 napig nem tudtam aludni, nem tudtam, mitévő legyek. Aztán a második éjjel felmentem a Youtube-ra, és megint átnéztem az előző kreációit. Újra meg kellett állapítanom, hogy az ember egy zseni. Másnap mondtam neki, hogy oké, Ruslan, mondd az instrukcióidat, és mi követjük. Hát így lettünk űrhajósok. Olgával közösen tervezték a kosztümöket, Olga varrta meg őket. Éjjel-nappal varrt egy hónapon át. Nagy nehezen beestünk a premierre, de csak később forrta ki magát a dolog véglegesen.

A második feleségét, hogy ismerte meg?

Zsuzsával 1987 után együtt dolgoztunk, majd 1993-ban apu is abbahagyta, onnantól duóként folytattuk 2000-ig. Addigra már Zsuzsa eldöntötte, hogy nem akarja tovább csinálni a motoros számot, csakhogy 1999 decemberére alá volt írva egy szerződés a motorral, amire így kellett egy partnert szereznem. Felhívtam Erdész Laci barátomat, hogy kell egy ügyes lány, aki nem fél a magasban. Így került hozzám Olga erre a munkára, és a munkakapcsolatból nagy szerelem lett. Az első házasságom addigra eléggé megromlott, a válás szélén lavíroztunk. Érdekes adalék, hogy 2000-ben már be volt adva a válókereset, amikor Stockholmban még együtt dolgoztunk a Gröna Lund Tivoliban. Zsuzsa a 9 méter magas dróton, a beton felett mindenféle biztosítás nélkül állt a vállamon, közben folytak a válóperes tárgyalások. Ilyen körülmények között is ment a szám, teljes egymásrautaltsággal és bizalommal. Két felnőtt gyermekünk van, Jessica most huszonnyolc, Olivér huszonkét éves.

Tehát Olga 1999 telén lépett be életembe, és azóta együtt voltunk jóban-rosszban. Két gyermekünk van, a kilencéves Liza és a hatéves Lacika. Ő a világhírű moszkvai artistaiskolában végzett, és vertikál kötélszámmal dolgozott néhány évig Olaszországban, Angliában és itt, Magyarországon is. 2000 őszétől kezdtem betanítani a drótszámra, és valamikor novemberben debütált az új „Duó Simet” magasdrótszám Hollandiában. Azóta is dolgozunk. Remek artista, az orosz iskola nagyon jó képzést ad. Nélküle nem tudtam volna megvalósítani a szemafort, nagyon nagy segítség volt az orosztudása, és a szakmai kvalitásai. Egy egész nyáron át kísérleteztünk a szemaforon, és együtt küzdöttük le a sok felmerült problémát.

2012 októberétől jött Bakk Dia, akivel négy évig dolgoztunk a szemaforral. 2016 májusában kimentünk a Ringling Cirkuszhoz az Egyesült Államokba, mert négyéves szerződésünk volt, erre is rendezkedtünk be, ehhez képest fél év múlva bejelentették, hogy mindkét műsorukkal leállnak. Erre senki sem számított, a hír bombaként robbant a cirkuszvilágban. A Ringling Bros. and Barnum & Bailey történelmi utolsó előadására 2017 május 21-én került sor, persze örülök, hogy ennek a cirkusztörténelmi eseménynek a részese lehettem, de még jobban örültem volna, ha néhány évvel később kerül rá sor. A Ringling után hazajöttünk, és egy nagyon nehéz, munkával teli nyár következett. Olga úgy döntött, hogy otthon marad a gyerekekkel, mert a Ringlingnél volt iskola, de az európai cirkuszoknál egy-két kivételtől eltekintve nincs, így a kisgyerekek oktatása nem megoldott. A dolgot tetézte, hogy Dia szólókarrierben gondolkozott, az asszisztensünk pedig a fiúja, András volt, aki a motort kezelte, így gyakorlatilag újra kellett építeni a számot.

Visszatérve ott álltam egyedül, és két lányt kellett találnom a produkcióba. Mielőtt hazajöttünk Amerikából, az egyik lány már megvolt, Kapitány Olivia, aki már elkezdett gyakorolni apuval, a kertben felállítottak egy kis drótapparátot, ahol alapozott. Amikor hazajöttem, elindultak a komoly próbák. A másik partnerem Carannante Linda lett. 2017. szeptember 29-én debütáltunk az Első Loire-völgyi Nemzetközi Cirkuszfesztiválon (1st Festival International du Cirque en Val de Loire), ahol rögtön be is gyűjtöttük az Ezüst-díjat.

Ezenkívül önt még számos rangos szakmai díjjal jutalmazták…

Igen, illetve nemcsak engem, hanem minket – ezeket a díjakat kaptuk: 1983 – Kiváló Ifjú Artista; 1992 – Hortobágyi Károly-díj; 1996 – Ezüst-díj, és a moszkvai Bolsoj Cirkusz különdíja az 1. Budapesti Cirkuszfesztiválon; 1996 – Arany-díj a Wuhani Nemzetközi Cirkuszfesztiválon (Kína); 1998 – Arany-díj a Varsói Zalewski Nemzetközi Cirkuszfesztiválon (Lengyelország); 2005 – Bronz-díj a Wuqiao Nemzetközi Cirkuszfesztiválon (Kína); 2006 – Lovagkereszt Érdemrend (Magyarország); 2008 – Ezüst-díj a Sain-Paul-les-Dax Nemzetközi Cirkuszfesztiválon (Franciaország); 2008 – Ezüst-díj a Grenoble-i Nemzetközi Cirkuszfesztiválon (Franciaország); 2013 – Bronz-díj a Grenoble.i Nemzetközi Cirkuszfesztiválon; 2014 – Ezüst-díj a Budapesti Nemzetközi Cirkuszfesztiválon; 2014 – Ezüst-díj a Massy-i Nemzetközi Cirkuszfesztiválon (Franciaország); 2017 – Ezüst-díj a 1st Festival International du Cirque en Val de Loire-on (Franciaország).

A gyermekei is folytatják az artistaszakmát?

A nagylányom kortárs táncos, nagyon szerettem volna, ha velem dolgozik, de ennyire behatóan nem érdekli a cirkuszművészet. A fiam Svédországban él, őt sem nagyon érdekli. A kicsiknél még nem tudni, bár Lizában nagy potenciált látok, az anyja otthon már megtanította neki az alapvető akrobatikus dolgokat, amiket nagy örömmel végez. Finnországban hatévesen felült a nyakamba, és átvittem a szemaforon, nagyon tetszett neki. Természetesen bebiztosítottam, nem volt veszélyben.

Nem töltötte el rossz érzéssel, hogy a két nagyobb gyermeke élete nem cirkuszi mederben folyik?

Valahol sajnálom, ugyanakkor nem bánom, mert ennek a szakmának igen kétséges a jövője, tele van kérdőjellel. Nem tudom, mi lesz a cirkuszvilággal, nagyon nagy változásokon megy keresztül. Régen roppant vonzó pálya volt, de ma már nem az.

Miért nem az? Sok a bizonytalanság?

Hát ha valami bizonytalan, akkor az az artistaélet. Sok cirkusz az utolsó pillanatban köti le az artistáit. Életemben kétszer fordult elő, hogy két évre előre tudtam, hol fogok dolgozni. Ebből az egyik a Ringling volt… Egy nyaralást nem lehet nyugodt szívvel lefoglalni, mert mi van, ha az utolsó pillanatban beesik egy ajánlat. De a fő probléma nem ez.

Ugye, magyar vagyok, és Magyarországon nőttem fel, így a hazai viszonyokat tudom felhozni példának. Abban az időben nem lehetett világot látni, külföldre csak a sportolók és az artisták jártak, nyugati autójuk is csak nekik volt az 1970-es években. Nagyon vonzó pálya volt, külföldre járt az ember, viszonylag jól keresett. Ez mára teljesen megváltozott, most mindenki annyit és oda utazik, amennyit és ahová akar. Egy jó ötlettel vagyonokat lehet keresni. A cirkusz vonzerejéből nem sok maradt egy fiatal számára. A tradicionális cirkuszok legtöbbje beleragadt a száz évvel ezelőtti mentalitásba. Ezért is vannak krízisben, nem véletlenül zár be minden évben egy nagynevű cirkusz. Azért, mert nem tudják, hogy kell jó cirkuszt csinálni. Új kihívásokkal kell szembenézni: a mai világban, ha a gyerekeket millió impulzus éri a televízióból, a telefonokból, a tabletekből, akkor egy cirkusz, főleg ha még le is van pukkanva, már nem menő.

Pedig nagyon sokan szeretik, főleg, ha van benne az új hullámból is, amiről már szót ejtett, hogy igyekeznek zenét, történetet vinni az előadásokba.

A tradicionális és az új cirkusz két teljesen különböző dolog, a közönségük és a fellépőik is elkülönülnek egymástól. A Cirque du Soleil-es ismerőseim, kollégáim meg sem próbálnak tradicionális cirkuszban dolgozni, nem érdekli őket. Én mind a kettőben benne voltam, és a mérleg nyelve sajnos bőven az új cirkusz felé billen a műsorok színvonala és a körülmények miatt, amiket a tradicionális cirkusz nem tud biztosítani. Ez nagyon szomorú, mert a hagyományos cirkusznak is fenn kellene maradnia, az is lehet olyan jó és szórakoztató, mint az új cirkusz. Csak ügyesen és igényesen kell megcsinálni. Ez hiányzik a leginkább, sajnos. A mostani cirkusz, ahol dolgozom, csodás műsorokat mutat be, de a közönség el sem tudja képzelni, néha mit kínlódunk a függöny mögött, mire oda kerül a sor, hogy fellépjünk.

Érdekes, ezek szerint bizonyos cirkuszok a saját sírjukat ássák meg ezzel a mentalitással?

Szerintem igen. A Ringling a világ egyik legnagyobb neve, mégsem véletlenül zárt be. Nagyon könnyű mindent az állatvédőkre fogni, hogy az ő aknamunkájuk lehetetlenítette el őket, de nem csak rajtuk múlt. Most már a cirkuszokban nagyon odafigyelnek a cirkuszi állatok megfelelő tartására, a Ringlingnél jobb körülményeket teremtettek az állatoknak, mint az artistáknak a vonaton. Nagyon sok ok vezetett odáig, hogy bezárjanak. Például tíz-tizenöt éve ugyanazokat a művészeket foglalkoztatták, a nézők többé-kevésbé egyforma produkciókat láttak. Tapasztalatból tudom, hogy elszúrták a promóciót is. Bementünk a városba, a helyiek pedig sokszor azt sem tudták, hogy ott vagyunk. Az emelkedő kiadásokkal szemben folyamatosan csökkentek a jegyeladások, erre tavaly májusban az állatvédők támadásai miatt kivették az elefántokat a műsorból. Az állatvédők nem hátráltak meg, mert maradtak még másfajta állatok a cirkusznál, de emiatt elvesztette a Ringling a nézők harminc-negyven százalékát. A gyerekek elefántot akartak látni. Amikor 2017. január 14-én bejelentették, hogy májusban bezárják a boltot, úgy számoltak, hogy a hír után tíz-húsz százalékkal megugranak a jegyeladások. Hát nem tíz-húsz, hanem száz százalékkal ugrott meg, másnaptól zsúfolt ház előtt dolgoztunk. Ha nem májusban zárnak be, hanem végigviszik novemberig, miután minden egyes városban az ottani utolsó előadást látták volna a nézők, végig így ment volna az üzlet. Csakhogy mire erre március környékén rájöttek, már késő volt. Egy vagyont vesztett a cég, és persze mi, artisták is sokkal jobban jártunk volna. Én artistaként lehetek buta, és hozhatok rossz döntéseket, de egy dollármilliárdos üzletben a vezetők nem lehetnek azok. Itt egyik fatális tévedés követte a másikat. Egyébként a Ringling Cirkusz a Feld birodalom egy kis szelete maradt, az övék a Disney on Ice, a Monster Jam és Marvel-show, amelyek jóval kisebb kiadásokkal sokkal jövedelmezőbbek, tehát üzletileg ez teljesen érthető döntés volt. Csak épp így kiradírozták az amerikai és a nemzetközi cirkuszvilág egy nagyon jelentős részét.

Mik a terveik az elkövetkezendő időkre?

Sajnos nagyon nehéz tervezni. Amerikában a Ringling, Dánia legpatinásabb cirkusza, a Benneweis, idén pedig Norvégiában zárt be a legnagyobb norvég cirkusz, a Merano. Jövőre nem indul ki a Maximum, a legnagyobb svéd cirkusz, a Krone-nál meghalt a legendás Christel Sembach-Krone, ezért biztos vagyok benne, hogy ott is egy–három éven belül nagyon komoly változások lesznek, és nem biztos, hogy pozitív irányba. Egyre inkább szűkülnek a lehetőségek, miközben egyre több artistaiskola nyílik, amik elárasztják a piacot artistákkal. A nagy százalékuk ugyan két forintot nem ér, de attól még vannak, és szükség esetén alkalmazzák őket. Szerencsére a mi számunk unikum, egyedül vagyunk vele a világon, ez azért segít. Jövő szeptemberig aláírt szerződéseink vannak.

Milyen lehetőségek maradnak? Hiszen hajóra vagy szállodába sem mehet mindenki dolgozni.

Még a halálkerékkel, sőt a drótszámmal is dolgoztunk hajón. A Balti-tengeren, Stockholm és Helsinki közt jár a gyönyörű Silja Serenade, ezen hat alkalommal összesen több mint egy évet töltöttünk. Az egyik kedvenc helyünk volt Olgával. Ugye miután állandó pörgésben van a kerék, amikor billegett a hajó, akkor a halálkeréknél arra kellett nagyon figyelni, melyik irányban akarok leszaladni róla, és így kellett folyamatosan korrigálni. A dróttal sokkal nehezebb volt a helyzet. Ott, amit a szemem feldolgoz, azt megbeszéli az egyensúlyozószervemmel, és így egyensúlyozok. Viszont amikor ferdén áll az egész hajó, az durván becsapós: vizuálisan minden rendben van, mégis érzem, hogy rögtön leesek, ha nem csinálok valamit. Egy ferde környezet adja a referenciapontomat, mint az Elvarázsolt Kastélyban a ferde szoba. A nehézségek ellenére minden előadást rendben lehoztunk. Sajnos a hajón állandóan szigorítanak, a szemafort már nem merték megreszkírozni.

Nekünk a nagy méretigény miatt cirkuszon kívül nehéz dolgoznunk. De érdekes látni, hogy nagyon sok jó számot már alig adnak elő cirkuszban. Akinek van lehetősége hajón, varietében, kaszinóban dolgozni, mert elfér szűkebb térben is, az inkább elkerüli a cirkuszt a kedvezőbb körülmények miatt. Sajnos az artisták a szórakoztatóipar mostohagyermekei. Nem tudom, mi lesz a cirkusszal. Egy kis bizakodásra adhat okot, hogy a régiek bezárásával azért új cirkuszok is nyílnak. De a tendencia akkor is a hanyatlás. Magyarországon hatalmas szerencsénk van, hogy működik a Fővárosi Nagycirkusz, egyik európai fővárosnak sincs egész évben játszó kőcirkusza. Magyarországon ezáltal kialakult egyfajta cirkuszszeretet és kultúra. Nagyon örvendetes, hogy itt szeretnének egy európai cirkuszközpontot kialakítani, ennek csak jó hatása lehet. Meglátjuk.