Laza lélek
vamosbenceAnvar Sattarov és Nikolai Konovalon. Néztem ezt az orosz bohócpárost: Nikolai és Anvar. Néztem őket, mert nem tudtam őket nem nézni. Néztem őket és közben azon gondolkoztam, a nyáron beiratkozom egy bohócképzésre. Nem azért, mert viccesek voltak vagy sem. Azért, mert szokatlanul igaziak voltak. Ritkán tapasztalni ilyen szintű egyszerűséget az előadói pályán. Mert nem hiába előadók az előadók, artisták az artisták, légtornászok a légtornászok. Nem véletlen, hogy ők állnak a porond közepén. Valami különleges, elképzelhetetlennek tűnő képesség birtokában állnak. Ez a plusz tudás vagy tehetség pedig a csillogó ruhákon túl is felékesíti őket.
De mit tud egy bohóc? Elesni? Ennél persze jóval többet. Szaltózni, akár kötélen járni, és akad, amikor az akrobatákkal is felvehetné a versenyt. De a tarsolyában lapuló duplaszaltók vagy nyolclabdás zsonglőrtrükkök csupán az eszköztárának részei. Nem ezért tartunk bohócot. Bohócra azért van szükség, mert a cirkusz másik részlegében túlfeszülnek a drótok és a kötelek, az izmok és a végtagok, mert a profizmus feszes. Ez a feszesség és tartás sugárzik a fellépőkből, széles mosolyaik mögött, mert hibázni természetesen nem lehet. Ez az, amire semmi szüksége a bohócnak. A bohóc bambán, szégyenlősen vigyorog vagy teli szájjal nevet, de semmiképp sem hasonlítható arca a pengeélen táncolók szabályozott és elegáns arckifejezéseihez. Nem. A bohóc laza. Laza, ahogyan besétál, ahogyan hibázik és ahogyan félresikerül a száma. És éppen azért, mert laza, sosem sikerülhet félre. A legrosszabb, ami történhet vele, hogy elesik és megüti magát. Ez persze súlyos sérülésekkel is járhat, de show szempontjából a legkönnyebben beépíthető elem. A bohóc hibázik, a közönség nevet, a bohóc velük nevet, majd vállat von és mehetünk tovább. Ezért szeretjük a bohócot. Megnyugató a tény, hogy bármi rossz is történik vele, nem fog úgy tenni, mintha nem történt volna meg, ahogyan mi, rendes emberek tennénk a helyében, ezzel kölcsönösen kiváltva egymásból a szégyen és kellemetlenség érzését.
Ahogy megjelent ez a két ember a porondon, már az első mozdulataiknál megcsapott a másmilyenségük. Fantasztikus volt látni azt a természetességet, felszabadultságot, ahogyan megérkeznek egy koreográfiát záró pózba, vagy ahogyan besétálnak a szünetben, popcornt eszegetve és nézelődve, ezzel észrevétlenül belefolyatva a közönséget az produkció második felébe. Számomra nem a szám, amivel érkeztek volt magávalragadó, hanem az egész műsort végigkísérő jelenlétük. Sokat dobott az élményen az is, hogy ketten voltak, és mint utóbb olvastam, gyerekkori barátok. Még ha a játék kedvéért riválisokként is tűnnek fel, ez a régi barátság olyan szépen kiviláglott a kettejük dinamikájából, olyan valódiságot hozott be a porondra, amivel a színház például aligha tudna versenyezni. Nikolai és Anvar kilépnek a rivaldafényből, és mint Nikolai és Anvar folytatják útjukat, a barátságukkal együtt. A bohócság nem szerep, hanem életforma. Ők már egész életüket a belső bohócukkal együtt élik. Sokat tanulhatnánk tőlük erről az életről.
„Az öröm nem annyira előkészület és várakozás, mint inkább szórakozottság és váratlan véletlenség dolga. (…) Az öröm olyan galamb, amely a laza lélekre száll sokkal szívesebben, mint a feszült lélekre.”, írja Füst Milán.
Nikolai, Anvar és az összes többi bohóc a világon! Köszönöm nektek, hogy fáradtságos munkátok árán elsajátítottátok és nekünk, komoly embereknek hírdetitek az öröm művészetét. Mert nincs is nehezebb dolog annál, – de egyben felszabadítóbb sincs – mint vállalni a világ előtt, hogy egytől-egyik bolondok vagyunk.
Kiss Anna
Recommended Posts
Fürdik a Cirkusz
2025.05.23.
