Balogh Dávid: Csoda a Cirkuszban

Balogh Dávid

Csoda a Cirkuszban

Figyeljen jól most mindenki, emeljük a tétet,
Indulhat az előadás, felpezsdül az élet.
Jöjjön gyorsan az közelebb, ki eléggé bátor,
Víg kalandra invitál itt a cirkuszi sátor.

Összegyűlt a „kis” családunk s egy az oka ennek,
Csodákat és vidámságot adni a tömegnek.
Bár mindnyájan különbözünk, itt most egyek vagyunk.
Összefogva az örömért szép emléket hagyunk.

Hosszú hónapok teltek el kemény gyakorlással,
Olykor-olykor egymagunkban, de mindig egymással.
Nem kíméltünk időt, erőt, rendben felkészültünk,
Cserébe csupán jókedvet, semmi mást nem kérünk.

Megérkeznek a vendégek, elsötétül a tér,
Pár pillanat, ennyi csupán, majd szemükbe fény ér.
Mintha szivárvány robbanna millió darabra,
Feltoppan a porondmester, a kerek színpadra.

Jöjjenek elsőnek mostan, zsongó zsonglőreink,
Villámgyors és sebesmarkú, tüzes lángőreink.
Nem hisznek majd szemeiknek, mi mindent dobálnak,
De azt bizton garantálom, sohasem hibáznak.

Megjelenik két kis zsonglőr, kezükben karika,
Egyikük talpai alatt aranyló paripa.
Körbe vágtat a porondon, majd megáll középen,
Földi társa mellett, aki karikát dob éppen.

Elmosódva, mint a szellő, röpködnek a körök,
Szakadatlan megsem állva, mozgásuk víg s örök.
Néha-néha, fel sem tűnik, egymásnak passzolnak,
Ekkor sem néznek egymásra, és biz nem is szólnak.

Ám mikor már azt gondolnánk, sohasem lesz vége,
Feldobják az összes tárgyat, a villogó égbe.
Egyikük kardokat kap fel, a másik gyümölcsöt,
Csoda, hogy a nagy munkában, nem kap karjuk görcsöt.

Suhogva röppen a penge, a friss gyümölcs repül,
Legelőször csak úgy három, majd több előkerül.
Ám a lovas zsonglőr alatt, elindul a vágta,
Egy pillantás és kész is van a gyümölcssaláta.

Végezetül elővesznek, pár lángoló pálcát,
Megkezdik a tiltott tüzek végtelen vad táncát.
Szikrát szórva pörög a bot, lángol a levegő,
Nem oldhatja el az égést semmilyen tűznyelő.

Elsötétül a tér újra, a csend szinte üvölt.
Majd egy füstfelhő közepén egy bűvész testet ölt.
Arcát kék álarc takarja, kezében egy lepel,
Meglebbenti és mögötte egy segéd térdepel.

Gyönyörű nő, szép mosollyal, kész bármit megtenni,
Megjelenik akármikor, ha meg kell jelenni.
Lágyan feláll, egy dobozt hoz, mibe belefekszik,
Közepén egy apró vágat, neki ez nem tetszik

Az álarcos, valahonnan, egy fűrészt vesz elő,
Kemény tömör, igen éles, foga száz reszelő.
Odailleszti a réshez, és nem tétovázik,
Húzza – tolja, szakadatlan, közben dalolászik.

Pár pillanat annyi sem kell, a doboz széttárva,
Részeiben ott a segéd, igen, kettévágva.
Ám bokája és a feje vidáman bólogat,
És vércsepp sem szennyezi az ezernyi vasfogat.

Egy mozdulat, annyi csupán, újra eggyé válik,
Integetve száll ki szépen, és semmivé mállik.
Majd vészjóslóan megvillan az irdatlan fűrész,
Petárdák kíséretében, eltűnik a bűvész.

A porondra egy bicikli gurul ki most éppen,
Szép és színes, elég kicsi, ülnek rajta négyen.
Piros orrú, puttonylábú, zöldes kékes kócok,
Kezdődhet az üdvrivalgás, ők itt a bohócok.

Az egyikük kormányoz, míg másik kettő teker,
A negyedik, lustálkodik, a társain hever.
Mennek pár kört nagy nehezen, míg el nem botlanak.
Felpattanva durcás képpel, egymásnak rontanak.

Előkerül egy kalapács, igaz hogy csak lufi,
Nem kell egyéb, indulhat hát a nagy pifi-pufi.
Fület tépnek, zsörtölődnek, egymás haját fogva,
Ám ez látszat, abbahagyják, hangosan vihogva.

Egyikük, egy hordóhasú, megindul ízibe,
A közönség sora felé, mellényén egy bibe.
Vidám arcú szép leánykát kis szaglásra kéri,
Ám a vízsugár célt téveszt, a bohócot éri.

Eközben két málé társa lufikat hajtogat,
Olyan kiskutyát csinálnak, ami szinte ugat.
A negyedik, ásítozva meggyújt egy nagy cigit,
Barátai bánatára, mivel az dinamit.

Kis durranás, nagy füstfelhű, egy alak imbolyog,
Bár kihullottak fogai, bohócunk vigyorog.
Majd eldől két barátjára, kik előtte állnak,
Megmarkolva kábult társuk lassan kihátrálnak.

Nagyszakállas, szélesvállú férfi sétál elő,
Senkiben még Toldiban sincs nála nagyobb erő.
Karjain, törzsén és nyakán vastag acéllánc van,
Csak befeszíti izmait s minden szem elpattan.

Lábainál pihen nyugton, két irdatlan súlyzó.
Ha gigászinak mondanám, sem lennék ám túlzó.
Oly könnyen kapja fel őket, mint más egy fűszálat,
Egymaga elhúzna, ha kell, egy egész sorházat.

Le sem rakja a súlyokat, indul a tomboló,
Szélsebesen szálló őrült, élő ágyúgolyó.
A villódzó fények közé, tűzpiros csíkot húz,
Annyira gyors, hogy már majdnem, lejön róla a blúz.

Erőemberünk karjában landol szépen puhán,
Ilyen fogást nem láttak még se Pesten se Budán.
És miután eltűnik az ágyús és a láncos,
Elősétál hosszú bottal a víg kötéltáncos.

Lassan lépked és kecsesen a vékonyka úton,
Majd megáll egy pillanatra pontosan félúton.
Ám alatta tátong némán a végzetes mélység,
A mindenségbe elvesző szikrázó sötétség.

Újból lép, de ím, megremeg, ő is és a kötél,
Mélyre guggol úgy, hogy szinte két sarka összeér.
Újabb ringás, és újabb perc, légzésvisszatartó,
Zuhanás helyett azonban jön egy triplaszaltó.

Eközben alant a földön, elefánt lép elő,
Füle lapát, orra hosszú, a szeme figyelő.
Előtte egy apró sámli, én sem férnék fel rá,
Ő mégis mint légy a falra, nagyot dobbant reá.

Vékony bajszú nagy kalapos legény csettint neki,
Nem is kell több, a sámliról magát földre veti.
Ekkor hangos üvöltéssel egy oroszlán ront be,
Dús sörényét lobogtatva, rohan párszor körbe.

Őt követi két szép tigris, majd három-négy medve,
Egyik morog, másik liheg, egész jó a kedve.
Mennyi fog és mennyi karom, igen megrendítő,
Nem kell félni, hiszen itt az állatszelidítő.

Egy csettintés, két fordulás és táncra perdülnek,
Karikákon ugranak át, állnak majd leülnek.
Bár félelmetesnek tűnnek, most már dorombolnak,
Új csettintés és mindnyájan, takarodót fújnak.

Miután elvonult lassan az állatsereglet,
Jöjjön az, kit mindenki csak célpontként emleget.
Még bekötött szemekkel sem téveszti el a célt,
Mesterlövész pontossággal dobálja az acélt.

Gyönyörű nő, bőrszíjakkal, forgólapra tűzve,
Szemeiben vad fény ragyog, félelemtől űzve.
Előlép egy függöny mögül, pont úgy, mint egy báró,
A rendíthetetlen profi, bajszos késdobáló.

Övében pengék százai ölelik párjukat,
Várjak mikor fognak a fán okozni pár lyukat.
S megindul a kerék lassan, végül sebesebben,
A késdobáló belekezd és szeme se rebben.

Suhannak az éles pengék mind célba találva.
A gyönyörű, mosolygós lányt szépen körbe zárva.
Szemében már nincs félelem könnyen huppan talpra,
Odaáll egy másik falhoz almát fejhez tartva.

A késmester egy kendővel a szemét beköt,
És megmaradt éles kését a lány felé löki.
A tőr halkan suhanva szeli az éj álmát,
Pont középen találja el a vérvörös almát.

Végezetül jöjjenek hát az igazi ászok,
A trapéznak mesterei és a légtornászok.
Csoda, mit az égben szállva, lengedezve tesznek,
Csak egymásnak köszönhetik, hogy oda nem vesznek.

Úgy röppenek, mint a szellő, mint valami madár,
Számukra nincs lehetetlen, számukra nincs határ.
Biztos kézzel tartják egymást, mondom, szó se róla,
Ilyen csapatnál nincs szükség a védőhálóra.

Annyi minden történt mostan, ezen az éjjelen,
Sohasem felejt el ezt, aki itt volt jelen.
Olyan csoda ez, amiről nem írhat akárki,
Mindenkinek saját szemmel kellene ezt látni.

Figyeljen jól most mindenki, emeltük a tétet,
Ennyi volt az előadás, bár sosem ér véget.
Jöjjön máskor is körünkbe, ha kell még több mámor,
Víg kalandot kínál mindig a cirkuszi sátor.