SLAVA’S SNOWSHOW – Varázslatos utazás a gyermekkorba

Suhanó mozgású, furcsa, egyforma kinézetű, de mégis oly különböző mókás zöld figurák egy sárga bohóccal az élen mutatták be a legendás bohóc, Slava Polunin gyermekkorának álomképeiből és hangulataiból összeállított előadást. A képzett artisták a klasszikus bohóctréfák mellett nemcsak a gyermekkorba nyúltak vissza, hanem a felnőtt élet tragikomikumát is bemutatták.

Az előadás nemcsak Slava Polunin, hanem a saját gyermekkorunkba is visszarepít. Egy világba, ahol lepkehálóval pillangókat és színes buborékokat foghatunk, sétálhatunk egy nagy buborékban, lehetünk a vad tengert megzabolázó hajóskapitányok, hosszan haldokló, nyilakkal átlőtt drámai hősök és belebújhatunk különböző személyiségek bőrébe. Egy pillanatra testet öltenek a megfoghatatlan, alaktalan szörnyek, akik éjjel jönnek elő, majd a közönség egy hatalmas pókhálóba keveredik, ami, noha látványnak sem utolsó, a mondanivalója még fontosabb: ne ess pánikba, a legnehezebb helyzetből is van kiút, ha együtt keresitek a megoldást.

Slava Polunin bohócai a szünetben sem tétlenkedtek, folyamatosan szórakoztatták a jókedvű közönséget, majd az előadás második felét a közösségi közlekedésből fakadó nehézségek kifigurázásával kezdték: utazás egy tömött vonaton, majd az esernyőjükkel közveszélyesen haladó gyalogosokat imitálták, akik a lecsorgó vizet előszeretettel öntötték másokra, így a közönség sem maradt szárazon. A SLAVA’S SNOWSHOW a legjobb értelemben véve a legőrültebb és legpimaszabb show, amit valaha láttam! A fellépők folyamatosan reagáltak a közönség minden apró rezdülésükre, általam eddig soha nem tapasztalt összhangot alakítottak ki velük, így pillanatok alatt elérték azt is, hogy a produkcióikhoz a nézők adják a pontos hangeffekteket.

A SLAVA’S SNOWSHOW jelenetei gyorsan váltják egymást, ismét a gyermekkorunkban találjuk magunkat, amikor a pantomim elemeit is felhasználó előadók egymást utánozzák és idegesítik. Jó játék volt, ami teljesen elvarázsolt és megmaradt bennem, akárcsak a pillanatokra feltűnő tipikus gyermekkori álomképek, mint a hintaló vagy a légies tündér sziluettje. Ezekkel az előadók mind arra figyelmeztetik a felnőtt nézőket, hogy ne veszítsék el a gyermeki énjüket és az álmaikat.

Ezekkel állíthatjuk párhuzamba a következő jeleneteket, amik korunk felnőttjeinek élethelyzetét és lelkiállapotát mutatják be. Rohanó világunkban állandó társunk a magány, de ha találunk valakit, aki ezt enyhítené – ez esetben egy életre kelt ruhafogas személyében –, elfordulunk tőle, hiszen annyi halaszthatatlan dolgunk van. Nincs időnk megélni a varázslatot, a szeretetet, képtelenek vagyunk megállni és figyelni az igazán fontos dolgokra. Nem véletlenül játszódik a jelenet egy pályaudvaron, mert az életünk utazásokból áll, feladattól feladatig, embertől emberig. De a célok és a sikerek hajhászása mit sem ér, ha végül egyedül maradunk és csak gurítjuk magunk előtt a nagyra nőtt terheinket és a fájdalmunkat, hogy aztán – ahogy az utolsó látványos jelenetben –, elsodorjon minket az élet hóvihara.

De ha így is történt, még mindig nincs veszve semmi, mert visszanyúlhatunk a bennünk élő gyermekhez, leporolhatjuk magunkról a vihar nyomait és játszhatunk hatalmas labdákkal és lufikkal, ahogy tette ezt az előadás után az a több, mint nyolcszáz néző, akik feledve gondokat, bajokat, magas tisztségeket, önfeledten játszottak. Jó volt ismét gyermeknek lenni, köszönjük ezt a csodát Slava Poluninnak és társainak! Nagy adag útravalót kaptunk, amit igyekszünk bölcsen és önfeledten használni további életünk során.

Szekáry Zsuzsanna