Mazán Jánosné (szül. Bitter Ágnes) életútinterjú

Szekáry Zsuzsanna: Hogyan került kapcsolatba a cirkusz világával?

Mazán Jánosné, Ágnes: A férjem révén, aki eredetileg tornász volt, majd cirkuszi levegőszámot csinált egy csoporttal. A megismerkedésünkkor én még gimnáziumba jártam, majd az érettségi után elkezdtem gyakorolni és próbálni, de csak titokban, mert a szüleim nem örültek volna, hogy erre a pályára lépek. A családomnak három-négy év kellett, mire nyitottak felénk, de majdnem életük végig távolságtartóan viselkedtek velünk. Az ő világuk teljesen más volt, a családban sok az orvos, tanár, mérnök végzettségű ember, így nem lehet nekik elmagyarázni, milyen csodálatos a cirkusz világa. Egyszerűen nem értik meg.

Semmiféle légtornász képzettséggel nem rendelkeztem, ezért rengeteg munkámba került, de egy év múlva már én is a csoport tagja lettem a trapézon. Ezzel a produkcióval négy-öt szezont dolgoztunk végig, közben összeházasodtunk. Utána terhes lettem a lányommal, így abbahagytuk ezt a levegőszámot, a többi kolléga pedig nyugdíjba ment, mert idősebbek voltak nálunk. Később csináltunk egy forgóapparátos számot, amivel a pályafutásunk végéig dolgoztunk.

A gimnáziumi földrajztanárnőm rendszeresen mesélt nekünk a kalandos világjáró élményeiről, mi pedig szájtátva hallgattuk a beszámolóit. Elragadott a fantáziám, hogy milyen nagyszerű lenne bejárni a világot, és lám, ezt akarta a sors is, pedig eredetileg sebésznek készültem.

Az első csoport, amiben dolgoztunk, „A négy Mazán” volt, utána pedig „Duo Mazán” néven léptünk fel. Miután 1964-ben megszületett a lányunk, ismét rengeteget kellett próbálnom, mert felszaladtak rám a kilók. Nem volt kérdés, hogy visszatérjek a légtornászathoz, hiszen szerettem ezt az életformát, a férjem is artista volt, úgy pedig semmi értelme nem lett volna az életünknek, ha én itthon maradok a gyerekkel, és csak ő utazgat.

Sz. Zs.: Hogy viselte a kislányuk a cirkuszos életet, az állandó utazgatást?

M. Á.: Mindenhová velünk jött, amikor hazaértünk, kikértem az iskolától a tananyagot, így én voltam a személyes magántanára. Beutazta velünk a világot, csak vizsgázni jött haza. Örültünk, hogy nem szakadt szét a családunk, bár anyagilag megterhelő volt, amikor már otthon élt, mert az aprócska fizetésünk nagy része elment az ellátására.

Sz. Zs.: A világ mely részein léptek fel?

M. Á.: Felléptünk a Szovjetunió összes tagállamában, összesen öt szezont töltöttünk el ott, gyönyörű kőcirkuszokban. Az orosz emberek szívélyesek és kedvesek voltak, nagy megbecsülésnek örvendtünk, talán Oroszországban szeretik a legjobban az artistákat. Ellátásról viszont ne beszéljünk, mert abban az időben hiányt szenvedtek szinte mindenből, élelmiszerből is. Ezért általában étteremben ettünk nem túl nagy adagokat aprópénzért, mert azt kaptunk a munkánkért.
Szerepeltünk Franciaországban, Belgiumban, Olaszországban, Írországban, Angliában, Kuvaitban, Izraelben, Jordániában, Japánban, Kínában, Vietnamban és Amerikában. Nehéz felsorolni is, elképzelhető, hogy kihagytam pár országot.

Sz. Zs.: Melyik volt a legemlékezetesebb fellépése?

M. Á.: Az összes fellépésünk emlékezetes volt, mert mindig a maximumra törekedtünk, a közönségért dolgoztunk, amit ők meg is háláltak. Minden országnak megvolt a maga varázsa, bár az olaszok lazaságát nagyon megkedveltem, de másutt is jól éreztem magam, mindenütt szerettek minket. Béke volt körülöttünk, senki nem furkált vagy piszkált. Elvégeztük a munkánkat, beszélgettünk, aztán becsuktuk az ajtónkat, és együtt volt a kis család.

Amerikában a Ringling Cirkusszal utaztunk, ami sajnos most bezárta a kapuit, mert nem szerepeltethetnek állatokat, amire a közönség leginkább kíváncsi volt. Szomorú, mert csodálatos, egyszerre három manézzsal futó műsoraik voltak. Mi 1969-ben jártuk be velük Amerikát, ami akkor nagyon más világ volt. Feketék nem szerepelhettek filmekben, viszont a cirkuszban felléphettek. Nagyon kedveltük őket, ezért közösen szerettünk volna szórakozni a szabadnapunkon, de mindenhová ki volt kiírva, hogy kutyáknak és négereknek tilos a bemenet. Abban az évben lángolt fel a Ku-Klux-Klan-ügy, előtte egy évvel gyilkolták meg Martin Luther Kinget, és akkor lépett először ember a Holdra, amit élőben közvetített a televízió.

A cirkusznak saját vonata volt, mindenki kupékban lakott. Elöl és hátul is két mozdony húzta az állatokat, a személyzetet és a rekviziteket. Mivel a vonat messze állt meg a város központjától, reggel és este is külön buszok szállítottak minket, amikre jegyet kellett váltani. A kupékba csak aludni jártunk, reggel nagy batyuval indultunk útnak, benne volt a gyerek és a mi váltóruháink, az edények, a tányérok és minden, ami aznapra kellett. Éjjel főztem, amíg a férjem és a gyerek aludtak, és összekészítettem a másnapi batyut, benne az egész napi ennivalóval. Éjjel az előadás után gyorsan letusoltunk, átöltöztünk, és rohantunk a buszhoz. Ez egy gyár volt, de még is szép volt. Szerencsére sok mindent meg tudtunk nézni, mert a kollégákkal összedobtuk a pénzt, és vettünk egy rozoga autót, amivel nemcsak a nevezetességekhez jutottunk el, hanem bevásárlásra is használtuk, mert a vagonoktól nagyon messze voltak a bevásárlóközpontok.

Kína és Vietnam álomszerű volt, bárhova mentünk, hatalmas szeretettel fogadták a társulatot. Ho Si Minh egyesével gratulált a társulat tagjainak, és mindenkihez volt pár kedves szava. Kínában és Vietnamban is mindenhová elvittek, mindent megmutattak, amit csak lehetett, igaz, szigorúan csak kísérővel mehettünk mindenhová. Mi láttuk először a Tiltott Várost, pedig oda nem engedtek be senkit, csak miniszteri engedéllyel. Lenyűgöző volt látni a császári temetkezőhelyet a maga monumentalitásában. Csodás dolgokat láttunk, elámultunk az épületek és a műkincsek láttán. Például volt egy nagy bábu, Kempelen Farkas munkája, ami pipázott és füstöt fújt ki. Fantasztikus dolgokat láttunk! Különleges ételeket ettünk, amikről sokszor csak utólag derült ki, hogy miből készültek. Pekingben sok ezer fős befogadóképességű sportcsarnokban léptünk fel. Katartikus élmény volt számunkra ennyi embernek örömet okozni.

Japán azért is érdekes, mert különös elegye a modern és a középkori világnak. Tökéletes példa erre, hogy egy hatalmas hotelban laktunk, mindenütt felhőkarcolók tornyosultak az ég felé, de állt mellettünk egy picike ház, ahonnan reggel kitipegett egy nénike, és minden reggel kis söprűvel feltakarította a járdát. Nagyon érdekes dolgokat láttunk Tokióban, Oszakában, Nagojában és Nagaszakiban. Természetesen a múzeumokat sem hagytuk ki.

Bárhol jártunk külföldön, egy összetartó csapat részei voltunk, egy nagy család. A cirkusz varázslatos világ. Leginkább a Magyar Cirkusz és Varieté kötötte a szerződéseinket, amiből nem sokat profitáltunk, de nem is ez volt a lényeg, hanem az élmények és az emlékek. Felesleges anyagiakról beszélni; ha a pénz motivált volna bennünket, nagyon hamar kiszálltunk volna. Abban az időben nem lehetett utazni, mert zárva voltak a határok, előttünk viszont nyitva álltak.

Leginkább külföldi, ritkábban magyar társulattal utaztunk. Harminchét-harmincnyolc évig dolgoztam a levegőben, felléptünk a Fővárosi Nagycirkuszban is. Miután a férjem nyugdíjba ment, még tíz évig a lányommal léptem fel, egészen az unokám világra jöttéig. A lányunk később kapcsolódott be, mert az érettségi után más tervei voltak, aztán öt évig dolgozott egészen más területen, amikor úgy döntött, hogy ő is artista szeretne lenni. Így a férjem őt is légtornásszá varázsolta. Először hármasban, később ketten léptünk fel. Ugyanazt a levegőszámot mutattuk be, mint amit a férjemmel. A lányom az unokám születése óta úgymond privát életet él, nem tért vissza a cirkusz világába.

Miután abbahagytam a fellépéseket 1997-ben, sokan kérdezték, hogy nem bántam meg, nem hiányzik-e. Természetesen hiányzik az az élet, de úgy gondolom, már mindent kihoztam belőle, ahogy magamból is. Bejártam a világot, és mindig profi módon szórakoztattam a közönséget. Kell ennél több?

Sz. Zs.: Pályafutásuk során érték önöket balesetek, sérülések?

M. Á.: Szerencsére nem. Időnként összevertük kezünk-lábunk, de mi nem lehettünk betegek, valahogy mindig arra az időre tartogattuk a megfázásokat, amikor hazajöttünk. Persze sokszor előfordult, hogy lázasan, betegen léptünk fel.

Sz. Zs.: Hogy lehet ilyen veszélyes mutatványokat betegen végrehajtani?

M. Á.: Egész nap haldokoltunk, de mikor szétnyílt a függöny, feléledtünk. Azt a pár percet maximális koncentrációval dolgoztuk le. Ez mindenki számára presztízskérdés volt, a műsornak mennie kell. A lányom egyetlenegyszer hagyott ki egy fellépést, mert annyira elhatalmasodott rajta az epegörcs, de volt olyan alkalom is, hogy ilyen állapotban lépett fel. Rettegtem, hogy leesik, mert foggal tartottam őt, ő is foggal kapaszkodott, és úgy forgott, nyakstrabátlival és biztosíték nélkül. Borzasztóan féltem, hogy ki ne nyissa a száját.

Sz. Zs.: Mi a véleménye a cirkuszművészet változásairól? Miben különbözik a jelenlegi cirkusz a harminc évvel ezelőttitől?

M. Á.: Természetesen más lett, mint volt. Sok országban nem lehet állatokkal dolgozni, ami magával hoz egy sor változást. Amit hiányolok a Fővárosi Nagycirkusz utóbbi műsoraiból, hogy nincsenek bohócszámok, pedig szükség van rájuk, mert ezek fogják össze, ezek alkotják a műsor magját. Ha már nálunk sem lesznek állatok, valamivel szórakoztatni kell a gyerekeket, hiszen övék a cirkusz. De biztos vagyok benne, hogy mindenki meg fogja szokni az újításokat.

A pályánk legelején úgy utaztunk, hogy bevagonírozták a lakókocsikat, platókra rakták, majd traktorral, vagy amikor már volt teherautó, azzal lehúzták, és átvontatták a helyre ahol éppen dolgoztunk. Később lakókocsikat vett a vállalat, de azokat is így vontatták, teherautókkal. Szerencsére lóvontatásúval már nem utaztam, mert így is kikészültek a szüleim, amikor megtudták, hogy mire adtam a fejem. Amikor már volt saját kemping lakókocsink, kényelmesebb volt. De annyira viszontagságos, keserves, kegyetlen élet volt ez így, hogy el sem tudom mondani. A fellépés előtt kikészítettem egy lavór vizet, hogy le tudjam később mosni a gyantát a kezemről, de mire visszaértem, megfagyott a víz. Ért pár kellemetlenség ennyi év alatt. Szeretem a meleget, de fent a sátor alatt kegyetlen hőség uralkodott, ezért teljesen átforrósodott az apparátunk, nem győztük kapkodni a kezünket. De mindegy, elmúlt, ez egy csodálatos világ, aminek vannak hátulütői is. Ezek mellett még ott van a rengeteg gyakorlás. Kárpótolt minket, hogy sok nagyszerű emberrel ismerkedtünk meg, barátságokat kötöttünk, és olyan csodás országokba jutottunk el, ahová lehetetlen lett volna, ha nem artistaként dolgozunk. A szakmán belül is sok barátra tettünk szert, akikkel a mai napig sűrűn összejárok, hiszen egy életen át együtt dolgoztunk. Nem mindenkivel szoros a barátság, de mindenkivel jó viszonyt ápolok.

Manapság is elutazom, ha belefér a keretbe, mert sajnos nem túl sok a nyugdíjunk. Ezért egész évben gyűjtögetek, hogy el tudjunk menni valahová a barátnőmmel. De nem panaszkodom: ha újra megszületnék, akkor is ezt a pályát választanám.