Gervai Imréné (szül. Engl Éva) életmű-interjú
adminSzekáry Zsuzsanna: Hogyan került kapcsolatba a cirkusz világával?
Gervai Imréné: Törökbálinton születtem, a mai napig imádom a „falumat”. Kereskedelmi szakközépiskolát végeztem, de nagyon apró termetű voltam tizennyolc évesen is, ezért az iskola elvégzése után, apám nem engedett dolgozni, mert abban bízott, ha még egy évet otthon maradok, talán megerősödöm, mert ki sem látszottam az íróasztal mögül. Együtt laktunk egy családdal, akiknek a lányával egyidősek voltunk. Ő a híres Brada Balettiskolába járt, de a drága tandíj miatt átíratták az akkor induló Artista Szakszervezeti Iskolába. A szülei felvetették az én szüleimnek, hogy járhatnék én is oda, hiszen az apácák által működtetett iskolában balettet is tanultam. Édesapám beleegyezett, egy évig tanultam az Artista Szakszervezeti Iskolában 1949 és 1950 között, ahol megismertem a férjemet. Ő nemrég vált el a feleségétől, és partnernőt keresett a produkciójához. Nagy szerelem lett az ismeretségből, és negyvenhét szép évet éltünk le házastársakként. Mi artisták éjjel-nappal együtt vagyunk, együtt kelünk, együtt dolgozunk, és együtt fekszünk le aludni, ezért nálunk ötszörösen lehet számolni az eltelt időt, ellentétben a privát emberekkel, akik a nap nagy részét külön töltik.
Sz.Zs.: Tudna még mesélni erről a szakszervezeti iskoláról?
G.I.: Szerencsére remek tanáraink voltak, például Boros bácsi, aki nagyszerű artista volt, Cuki bácsi, aki zsonglőrként lépett fel a gyermekeivel, vagy Vashegyi Ernő és Pásztor Vera, akik az Operaház szóló balett táncosai voltak. Az akkori igazgató, Simonyi Frigyes volt, aki később kivándorolt Izraelbe, majd Nyugat-Berlinben találkoztunk ismét vele és a feleségével, ahol egy lokált igazgatott. Ez egy politikai dolog volt, ott kapott csak jóvátételt az 1944-es meghurcolásért.
1951-ben pedig megalakult az Állami Artistaképző Intézet, Baross Imre vezetésével, aki kiváló tornász volt.
Sz.Zs.: Hogy kezdődött el az artista karrierje?
G.I.: Főleg akrobatikát tanultam az Artista Szakszervezeti Iskolában. Hamar összekerültem a párommal, utána már együtt dolgoztunk. Először egy akrobata számot csináltunk hárman a későbbi bicikli partnerünkkel, majd miután megnősült, négyesben a feleségével kitaláltunk egy kerékpár számot, amivel huszonöt évig léptünk fel a közönség előtt.
Sz.Zs.: Önnek mennyi ideig tartott betanulni ezeket a számokat?
G.I.: A kerékpár szám betanulása körülbelül két évet vett igénybe. Az akrobata számmal könnyebb dolgom volt, mert a férjem és a partnerünk már profik voltak ebben, inkább engem nyüstöltek állandóan, de végül belejöttem.
Sz.Zs.: Hogy nézett ki az akrobata számuk?
G.I.: 1950-ben még nem voltak flitteres és strasszos ruhák, a fiúk a munkásosztály nadrágtartós rongyszedő ruháit öltötték magukra. Bejöttek a manézsba két zsákkal, mint rongyszedők. Az egyikben valóban rongyok voltak, a másikban pedig én kucorogtam. Amint elindult a zene, kibújtam a zsákból, ők dobáltak, én pedig ide oda szaltóztam.
Sz.Zs.: Hol léptek fel ezekkel a számokkal?
G.I.: 1950-ben még csak fél szezont csináltunk végig, mert tökéletesítenem kellett a tudásomat, az első igazi szezonom az 1951-es volt. Akkoriban tizenegy állami cirkusz járta az országot, köztük három nagy, a Dunántúli Nagycirkusz, a Tiszántúli Nagycirkusz, és az Alföldi Nagycirkusz. A Szent István Kórház mögött most egy lakótelep van, régen annak a helyén volt felállítva mind a tizenegy cirkusz, ami gyönyörű látványt nyújtott. 1953-ig csak Magyarországon volt lehetőség utazni. 1953-ban jutottunk ki először külföldre, Csehszlovákiába, ami nagyon nagy dolognak számított. A prágai cirkusznak is ugyan olyan felezett lakókocsijai voltak, mint amiket itthon használtunk. Egy kis ágy, egy asztal, és egy kis szekrény alkották a berendezést. Viszont az ágyban nem volt matrac. Értetlenül álltunk a dolog előtt, ezért megkérdeztük az igazgatót, hogy hol fogunk aludni. A válasza az volt, hogy az istálló mellett találunk szalmát, amivel minden hónapban frissen meg lehet tömni a zsákokat. Micsoda illata volt annak a szalmának! Lehet, hogy még most is vállalnám, hogy ilyen körülmények között aludjak. Így indult a karrierünk, később bejártuk a Szovjetunió összes tagállamát, eljutottunk Japánba, Kínába, Vietnámba, Dél-Amerikába és Európa összes országába Svájc kivételével.
Sz.Zs.: Megviselték a vándorcirkuszi körülmények?
G.I.: Nem hála Istennek, úgy gondolom, hogy a levegőváltozás jót tesz a szervezetnek. Egyszer voltam csak beteg, mert hideg bort ittam. Asztmatikus rohamaim voltak, nem kaptam levegőt, és az orvosom azt tanácsolta, ha tehetem, utazzak el a tengerpartra csak egy hétre, mert a hajnali sós pára jót tesz a tüdőnek. Mondtam is neki, ördöge van, mert hat hónapra utazunk el, amiből három hónapot Bulgáriában, a tengerparton töltünk majd. Valóban a tengerparton állt a kempingünk, és miközben hajnalonként élveztem a csodálatos napfelkeltét a kempingágyból, el is múlt a betegségem.
Sz.Zs.: Mikor történt a váltás a számokban?
G.I.: 1972-ben hagytuk abba a kerékpár számot, aztán 1984-ig rúdszámmal léptünk fel más partnerekkel.
Sz.Zs.: Ezek szerint egyszerre egy számmal léptek fel. Meg tudtak élni egy produkcióból is?
G.I.: 1950-51-ben csináltuk a rongyos számot, de akkor már nem zsákkal, nem ronggyal, hanem sima akrobata szám volt, amit 1952-ben hagytunk abba. Voltak ebben a műfajban nagyobb számok több fellépővel, ezért váltottunk a biciklire, mert inkább arra volt igény.
Anyagilag mindegy volt, hogy hány számot csinálunk, mert a vállalatnál egy gázsin voltunk, állami státuszban, fix fizetéssel. Csak ha külföldre mentünk, akkor kaptunk pluszban kiszállási díjat. Ezek nem voltak nagy összegek, de meg lehetett élni. Annyi haszon volt belőle, hogy itthon megmaradt a fizetés a rezsin kívül. A Fővárosi Nagycirkuszban sem léptünk fel sokszor, mert azért sem kaptunk plusz juttatást. Az is csak a fix fizetésért ment, ami kezdetben 1500 forint volt. Akkoriban többet ért, mint most, és egy munkás 800 forintos fizetéséhez képest jobb volt. De a mai artista fizetésekhez képest sehol nincs.
Sz.Zs.: Mikor született a lányuk?
G.I.: 1955-ben. Akkor itthon voltunk, úgy terveztük, hogy ha januárban vagy februárban szülünk, akkor már esetleg májusban elkezdhetjük a szezont, de Zsuzsa csak júniusban született meg. Ő jóformán a nagymamájánál, Törökbálinton nevelkedett tizennyolc éves koráig, mert azt szerettük volna, hogy rendesen iskolába tudjon járni. Ő is az Artista Iskolába járt, 1973-ban végzett. A partnerével akrobata számuk volt, aztán miután a kolléganőm a terhessége miatt kiszállt, ők lettek a partnereink. Viszont amikor Japánból jöttünk hazafelé, a kanadai repülőtéren a lányom fellépő partnere már nem szállt fel a repülőre. Kerestük, vártuk, hogy felszáll, majd a pilóta közölte velünk, hogy az úr úgy határozott, hogy itt marad. Sokan tettek hasonlóan, mert nehéz volt kijutni nyugatra, és ha már egyszer sikerült, ott is maradtak. Nyilván a kereset is több volt, a mi itthoni csekély, fix fizetésünkhöz képest. Ő ott is halt meg, idén nyáron.
Sz.Zs.: Sosem gondolt rá, hogy külföldön maradjanak?
G.I.: Nem, soha. A gyerek is itthon volt, és nem tudtam volna megszokni egy idegen országban. Ezt otthonról örököltem, mert édesapám sváb volt, édesanyám pedig Vas megyei lány és bizony 1945-46-ban, amikor a kitelepítések zajlottak, édesanyám magyar származása révén menekültünk meg. Talán ezért is volt bennem ez, hogy nem akartam elhagyni a szülőföldemet. Bár régen barátságosabbak voltak az emberek, manapság nagyon elidegenedtek egymástól.
Sz.Zs.: Mik voltak a legemlékezetesebb fellépéseik?
G.I.: Az egyik legemlékezetesebb egyben a legfélelmetesebb is volt. Koppenhágában léptünk fel egy hatalmas, csodálatos vidámparkban, ahol általában szeptember közepéig tartott a szezon. Táviratot kaptunk, hogy mielőtt hazajövünk, lépjünk fel a Kelet-Berlini Pressefest-en. Hétfőn érkeztünk, és szombaton lett volna a fellépés. Kétszer vagy háromszor mentünk el a próbákra, de mivel nyitott volt a színpad, állandóan víz borította, ráadásul közben lefestették fehér festékkel is. Rettenetesen féltünk a lányommal, hogy ilyen körülmények között kell dolgoznunk, mert először voltunk benne biztosak életünk során, hogy vagy megsérülünk, vagy életünket vesztjük. De nem tehettünk mást, felöltözve vártuk, hogy ránk kerüljön a sor. Egyszer csak közölte a rendező, hogy túl hosszú a műsor, és az éjféli tűzijáték miatt nem férünk bele a műsorba. Ennél nagyobb örömet csak a lányom születésekor éreztem!
Összeszámoltuk a férjemmel, összesen öt évet töltöttünk a Szovjetunió országaiban. Oroszországban először 1956-ban jártunk, akkor még csak három hónapra mehettünk ki, és a szovjet artisták is három hónapot tölthettek nálunk. Egy hétig tartott az út vonattal Leningrádba, ahol borzasztó nyomorban találtuk magunkat, a város még félig romokban hevert. Rengeteg megkötés volt, hogy merre mehettünk és merre nem. Volt, hogy négyszáz kilométeres út megtétele után, amikor odaértünk egy város határába, nem engedtek be minket, mert másik útvonalon kellett volna jönnünk, ami több mint százhatvan kilométeres kitérőt jelentett volna. A férjem addig veszekedett és telefonált a tanácsházán, hogy végül bebocsájtást nyertünk a város határától öt kilométerre található cirkuszig.
Sz.Zs.: Önöket is figyelték?
G.I.: Persze, minden alkalommal volt kísérőnk, és nem hagyhattuk el a várost.
Sz.Zs.: Csereberéltek az orosz lakosokkal?
G.I.: Igen, bár nem volt szabad. Szegények egy nejlonzacskónak is örültek. Borzasztó szegénységben és nélkülözésben éltek. Az áruházakban robotgépeken kívül szinte semmit nem lehetett kapni. Az élelmiszerüzletek is kongtak az ürességtől, jóformán csak halat árultak, ha árultak. Ha nem tudtunk volna étteremben, vagy a cirkuszi büfében enni, mi sem ettünk volna jóformán semmit sem. Szerencsére nekünk nem kellett nélkülöznünk. Szinte mindenhol nagyon finom fagylaltot árultak, és automatákból hűtött üdítőt két kopejkáért.
Sajnos sokat loptak, mindent zárni kellett, de sokszor a zár sem volt elég. Sokat idegeskedtünk emiatt. Bulgáriában szintén nem volt biztonságban a tulajdonunk. Elég keserves volt, de a legnyomorúságosabb ország, Albánia volt. Nagyon nagy volt a szegénység, nem értettek szinte semmihez. Amikor 1954-ben Pásztor Vera és Vashegyi Ernő balett művészek is velünk utaztak, két hatalmas hegy között átívelő híd csupán nagyméretű pallókból állt. Volt olyan rönkökből épített színpad, ahol a gömbölyű részek álltak felfelé. Élelmiszerből állandó hiányt szenvedtek, csak birkát ettek, ha épp volt, de semmi más nem volt. Akkor volt a jugoszláv láncos kutya korszak, nem engedtek át minket Jugoszlávián, mert haragban voltunk Titoval. Körbe kellett menni, tehát vonattal lementünk a konstancai kikötőbe, ahonnan öt napig hajóztunk Isztambulig, így egy hétbe telt eljutni Albániába. Az első este levest kaptunk vacsorára, de mire kihozták a tányért, már a szélére kétujjnyi vastagságban odafagyott a faggyú. Aztán gyönyörű tortákat hoztak, de mint kiderült, azokat is faggyúból készítették el. Azóta nem eszem birkát. Napok múlva, amikor már mindenki kóválygott az éhségtől, a férjem azzal az ötlettel állt elő, hogy vegyenek új fazekakat, vagy edényeket, amikben csak krumplit főzzenek, nem kell nekünk semmi más, eszünk sós krumplit. Amikor a jugoszláv határhoz értünk egy nagyobb albán városba, szereztek egy csirkét, de fogalmuk sem volt róla, hogy mit csináljanak vele. Mi nagyon megörültünk, megkértük őket, hogy csak pucolják meg, vágják fel, és dobják be a fazékba a krumpli mellé. Erre azt mondta az albán vezető:” Fujj, mi ez? Ha ilyet elém rakna a feleségem, kidobnám a lakásból!” Egy kolleganőnk idegösszeroppanást kapott, és Radnai György operaénekes sem viselte jól ezeket a körülményeket.
Zajlott az élet, bár nem volt olyan könnyű, főleg nem kempinggel utazni a Szovjetunióban. Már a határon, április végén a szembejövő kamionosok figyelmeztettek minket, hogy inkább ne induljunk útnak, mert annyira le vannak fagyva az utak az ukrán részen, hogy még ők is nagy nehezen vergődtek át rajta napok alatt. De hát menni kellett, kétezer kilométer állt előttünk. Körülbelül ötven kilométer után, szembejött velünk egy katonai konvoj. Mit csináljunk, mellettük nem tudunk elmenni, mert az utat mély gödrök tarkították. Mi haladtunk elöl, megértem a férjemet, hogy álljon meg, a 150 centiméteres magasságommal megállítottam a konvojt, elmondtam, hogy magyar cirkuszosok vagyunk, és Zsdanovba tartunk, de ha mellettük haladunk el, akkor nem tudjuk ezekkel a kocsikkal kikerülni a hatalmas lukakat. Megértették, és levonultak az útról. Így éltünk akkoriban.
Sz.Zs.: Ez nem lehetett így könnyű…
G.I.: Valóban nem, sokszor volt a férjem a társulat vezetője, úgyhogy volt gondja velük is. Sokan nem szerették, mert szakszervezeti elnök és párttitkár is volt, ezért sokan gondolták azt, hogy miatta nem kerültek be egy-egy műsorba, pedig neki semmi köze nem volt ehhez, mert erről a művészeti vezető és a művészeti igazgató döntött.
Sz.Zs.: Milyen kiemelkedően szép élményeket éltek át?
G.I.: A többi mind nagyon szép volt, főleg Japán, Kína és Kuba. Azért ezeket emelem ki, mert egzotikus, érdekes és szép országok, ahol a miénktől teljesen eltérő a kultúra. Számos követségen adtak fogadásokat a tiszteletünkre, többek között Vietnámban Ho Si Minh személyesen gratulált nekünk.
Sz.Zs.: Dél-Amerikában hol jártak?
G.I.: Argentínában, Brazíliában, Chileben és Kubában. Brazília híres strandja, a Copacabana gyönyörű, mi pedig olyan szerencsések voltunk, hogy a tengerparton laktunk. Isteni volt! A kollégák vizisíelni tanultak, bár legtöbbször inkább alulról nézték a vizet. Mindig szántunk időt a kikapcsolódásra, nem csak a munkáról és a próbákról szólt az életünk.
Dél-Amerikában főleg sportcsarnokban léptünk fel. Később sokaknak volt a Tihanyhoz, vagy az általa szervezett cirkuszokhoz szerződése, többek között a lányoméknak is. Mi nem találkoztunk vele, én is csak sok évvel később, a Fővárosi Nagycirkuszban. A lányomék is Tihany csoport néven léptek fel később, de csak a nevük egyezett.
Sz.Zs.: Pályafutása során a legtöbb időt külföldön töltötte, a téli időszakban viszont itthon pihentek?
G.I.: Igen, általában szeptemberben és októberben ért véget egy-egy szezon, így a novembert, decembert és a januárt itthon töltöttük, bár többször felléptünk a berlini Friedrichstadt-Palast-ban, amivel egy időben Nyugat-berlini szerződésünk is volt. Németországban sok varietéműsorban felléptünk többek között Balog Edinával, Klapka Györggyel és Medveczky Ilonával.
Sz.Zs.: Mik voltak a szakma árnyoldalai?
G.I.: Leginkább a kevés fizetés. Nem volt valami sok, de szerencsére a jelenleg aktív cirkuszművészek már jobban keresnek. Most viszont nincsenek fix fizetések, amit mi nem hiszem, hogy mi meg tudtunk volna szokni.
Sz.Zs.: Mi a véleménye a mostanában zajló cirkuszi változásokról?
G.I.: Nekem tetszik, szerintem van helye a cirkuszban a színháznak, a táncnak és a musicalnek, ha az artisták nem szorulnak háttérbe. Abszolút jó egyvelege ez a művészeteknek, ha megfelelően gyúrják össze őket. A legtöbb amerikai cirkusz is erre a vonalra áll át, főleg, ha kiszorítják az állatos számokat, amit én nagyon sajnálnék, mert a cirkuszi hagyományokhoz hozzátartoznak az állatos produkciók, és sok vidéki gyerek csak a vándorcirkuszoknak hála lát állatokat, mert ellátogatni a nagyobb városok állatkertjeibe sok pénzbe kerül.
Sz.Zs.: Hogyan értékeli a pályáját?
G.I.: Sok nehézséggel jár, de csodálatos és változatos. Ez egy szabad élet annak ellenére, hogy még is mennyire kötött, hiszen pontosan kezdődnek az előadások és a próbák, adott időben indulnak a vonatok, hajók, repülők. Az artista karban tartja az egészségét, mert sokat mozog, vigyáz magára, rendesen étkezik. Én most leszek 85 éves, de még jóformán kórházban sem voltam, és gyógyszereket sem szedek. Hálás vagyok a sorsnak, hogy erre a pályára kerültem.
