A barátság világnapja – Artistabarátságok

Simon Árpád (Tápiógyörgye 1927. – Budapest, 2018. október 13.) első kötet:

„Egy nagy csoda volt a tornászcsapat: Tomi bácsi, a tornavezető csinált egy gúlacsapatot tizenöt¬húsz karakán, többnyire angyalföldi srácból. Voltak még kisebb trükkök is, amikkel el lehetett menni a mozikba. Kevés munka akadt artistaként, így rendszeresen felléptünk mozivarietékben is a filmek vetítése előtt, egy ilyen alkalommal láttuk az Aranycsapat 6:3¬as csodamérkőzését.

Miután hazajöttek, és kipihenték magukat, minden szombaton és vasárnap olimpiai napokat csináltak: járták az országot, és lejátszottak egy¬-egy meccset. Egyszer egy vonaton utaztunk velük, ahol összeismerkedtünk, és az ő ötletük volt, hogy lépjünk fel a meccseik előtt. Így egy ideig majdnem minden vasárnap mentünk velük, kéz a kézben a csapattal. Mikor már artistaként dolgoztam, akkor is sokszor összefutottam Puskásékkal. Klassz srác volt, világi, kedves, közvetlen, imádatra méltó, ahogy az egész csapat. Az 1956¬os forradalom kitörésekor mi Párizsban voltunk az Aranycsapattal, egyszerűen kilógtunk utánuk.”

Zsilák György „Fudi”, első kötet:

„Amerikában beszélgettem egy artistával a vasfüggönyről, akit megvicceltem azzal, hogy a repülő azért száll fel olyan meredeken, hogy át tudja repülni, amit ő először komolyan is vett. Ugyanúgy el voltak butítva, ahogy mi itt. Azt sem értették, hogy köztem és a lengyel kollégám között mi a különbség, és miért nem tudom neki tolmácsolni a szavaikat, hiszen mi mind kommunisták vagyunk. „Mi a különbség? Ugyanaz a szar.” – mondta ő erre.

Montgomeryben, Alabamában elmentem a mosodába. Annyit már el tudtam olvasni, hogy ‘white only’, akkor ebbe a gépbe fehér ruhákat lehet tenni, a másikon ‘color only’, akkor ide csak a színeseket. Egy gépet akartam használni, mert az 35 cent volt, és szerettem volna, hogy több pénzem maradjon, de nem akartam két gépet használni, mert értelmetlennek tartottam, ezért elé álltam, hogy ne lássák, hogy oda dobtam be mindent. A szárítóra is rá volt írva, hogy ’white only’. Ilyen baromságot! – gondoltam. Összepakoltam, majd visszamentem a sportcsarnokba, ahol németül elpanaszoltam egy osztrák srácnak, Peter Reberniggnek, akit még az előző évből ismertem Ausztriából, milyen hülyék ezek, hogy külön gépeket használnak a ruhák mosására. „Te hülye vagy?” – kérdezte. „Miért?” „Mert az azt jelenti, hogy csak fehér bőrű emberek használhatják.”

Axt Lászlóné Ibolya született Eötvös Ibolya, második kötet:

„Misu, a világ legkisebb embere nagyon szerette az alkoholt. Clevelandben úgy berúgott, hogy a művé¬szeti igazgató meghagyta, zárjam be az öltözőbe, hogy a fináléra már ne jöjjön be, mert nem lehet vele bírni. Bezártuk kulcsra. Mindig sportcsarnokokban léptünk fel, 20¬25 ezer ember előtt. Úgy zajlott a finálé, hogy bementünk, a csarnok egyik oldalán álltak az artisták, és a másik oldalra rohant be a huszonöt elefánt. Misu valahogy késsel kifeszítette a zárat, magához vette a maradék viszkit, és berohant a cirkuszba, szembe a rohanó elefántokkal. Amikor már csak két méterre volt a hatalmas állatoktól, Charlie Baumann állatidomár épp odaért, a karjánál fogva elrántotta, a törpe mintha cigánykerekezett volna a levegőben, közben pedig integetett a viszkisüveggel a kezében, és kiabálta nagy vidáman, hogy „Good bye!”, miközben az elefántok épp az orruk előtt rohantak el.

Perinyo (Schneller László) nagy mókamester volt. A Fővárosi Nagycirkuszban léptünk fel, és ahhoz, hogy a férjem talpaira tudjak állni a trapézon, le kellett vennem a cipőmet, amit a bejáratnál a zenekarnál hagytam. Addig, amíg fent voltam a trapézon, Perinyóék telenyomták fogkrémmel a cipőmet. Miután beleléptem, nem tudtam, hogy mi csúszik, a lábujjaim között kibuggyant a fehér krém. Kiléptem belőle, de amerre jártam, mindenhol fehér tappancsnyomokat hagytam.

Sokszor küldtek nekünk a nézők virágot, és Perinyo mindig viccesen megjegyezte, hogy biztos én rendelem meg a virágokat. Az egyik előadás után Perinyo beállt az egyik bejárathoz rengeteg virággal a kezében, és amerre léptem a porondon, mindenhová bedobott egy szál virágot, a végére az egész manézst teledobálta virággal. Egy műsor utolsó napján a Fővárosi Nagycirkuszban fenn álltunk a zenekarnál a lépcsőnél. Bemondták, hogy „A Két Axt” következik. Először Lacira irányultak a reflektor fényei, utána rám. Egy pillanat műve volt, hogy Perinyo elhúzott onnan, szőke parókával a fején, női ruhában, és beállt a reflektorfénybe. A zenekar és a technikusok is dőltek a nevetéstől, „A Két Axt” nem tudott kezdeni, annyira nevettek.”

Eötvös Józsefné született Kraj Mária, második kötet:

„Hírességekkel is találkoztunk a pályafutásunk során: Gina Lollobrigidával, Claudia Cardinaléval, Gianni Morandival és Czibor Zoltán focistával, aki Barcelonában üzemeltetett egy kis kocsmát. Miután meghívott minket, a cirkuszban rendeztünk egy baráti futballmérkőzést öreg focistákkal, akiktől jól kikaptunk.”

Graeser József „Dodi” és Graeser Józsefné Betti, második kötet:

Kötöttek életre szóló barátságokat kollégákkal?

„Dodi: Persze, az ember nem tud olyan helyre menni ennyi idő után, hogy ne találkozzon ismerőssel, kollégával, akivel együtt dolgozott. Ezt a szűk világot pár száz ember alkotja. Mivel sokáig vagyunk összezárva, majdnem mindent együtt csinálunk, nem lesznek köztünk konfliktusok, ezért ezek a barátságok nagyon sokáig megmaradnak. Rengeteg kollégával ápolunk jóbaráti viszonyt.

Betti: Történt egyszer, hogy este a tengerparton voltunk a kempingben, mit csináljon a magyar ember, hát szalonnát süt. Előkerült a gitár, énekeltünk, a kollégák el voltak ájulva, hogy még sosem ettek ilyen finom ételt.

Dodi: Az ember az étkezési szokásokat is átadja, átveszi, aminek kifejezetten örülök, mert nagyon szeretem a gyomromat, a feleségem pedig rengeteget tanult külföldön a barátoktól, főleg Olaszországban, Spanyolországban és Mexikóban. Ezért gyakran meglepjük a barátainkat valamilyen ételkülönlegességgel.”

Picard Attiláné Richter Mária, negyedik kötet:

„A Hungária körúti Művésztelepen órákra voltunk beosztva, reggeltől estig folytak a próbák, és a kollégák mindig hamarabb mentek be, így látták az előttük lévők gyakorlását, és segítettek egymásnak, hogyan lehetne jobban megoldani egy¬-egy problémát. Rivalizáltunk, de támogattuk is egymást. Szép dolgok voltak, jó emlékeim vannak abból az időből. Amikor tanultam, hogyan ugorjak deszkáról szaltót az egykerekű biciklin ülő férjem vállára, a kollégák körbeálltak, és vigyáztak, hogy ha leesnék, elkapjanak.”