A bohóc nem marad talpon, hasra szokott esni – interjú Greifenstein Jánossal a bohócmesterségről

Hosszú évek után, 2017 szeptemberében ismét elindult a bohócképzés az Artistaképző Intézetben. Miért volt szükséges életre hívni?

Az Artistaképzőben negyven éve nem indult bohócosztály. Ugyanakkor Magyarországon egy pillanatra sem szűnt meg a bohócképzés: ha valaki a színészmesterség mellett bohóctechnikákkal akart foglalkozni, mindig is volt szakember, például Rajnai László személyében.

Az artista világban a bohócnak speciális a szerepe, ezért ha nem választjuk le egy osztálynyi képzésre azokat, akik leginkább a bohóccal akarnak foglalkozni, akkor tulajdonképpen elveszhetnek az eszközkészletek között. Egy artistaszámot jól lehet gyakorolni a próbateremben, felépíteni, gyönyörű dramaturgiát csinálni hozzá, talán még egy karaktert is kiépíteni, ami izgalmassá és érdekessé teszi a művész jelenlétét a manézsban. Ezzel szemben egy bohóc hatása nem azon áll vagy bukik, hogy el tudja-e kapni a nyolcadik labdát, hanem azon, hogy amikor bemegy, a közönség felnevet, felhördül, ezért a gyakorláskor is nagyon erősen kell hozzá a közönség reakciója. Tavaly szeptembertől egy hét főből álló osztállyal kezdtük el a munkát. Gyakorlás közben mindig egymás közönségei vagyunk. Egymással párhuzamosan nem is tudunk gyakorolni. Technikákat igen, például a zsonglőrt, de jelenetet nem. A bohócképzés tehát elindult a mai kornak megfelelő tervezéssel.

Mit takar az, hogy a mai kornak megfelelően?

A bohócnak mindig a saját közegében kellett bohócnak látszania. Ma már nem nevetünk azokon a poénokon, amiken 150 évvel ezelőtt nevettek az emberek. Ma már a cirkuszokban és a vásárokban nem mutogatnak testi-vagy szellemi fogyatékos embereket. A humor forrása is megváltozott: míg Nikulin az 1970-es években készült számában a segédmunkások és a pálinka helyzetét vitte porondra, az ma már nem poén, nem elég jó, mert a mai korban pontosan tudja mindenki, hogy ez nem tréfadolog, másképp viszonyulunk ehhez a témához. Ma már a szarkazmus is szerencsére kiveszőfélben van, mert megalázásnak éljük meg. Változnak a bohóc sztenderdek, de ez minden szakmában így van, haladni kell a korral.

A bohócoknak rengeteg mindenhez kell érteniük, többek között a zsonglőrözéshez, a baletthez, a zenéhez, a tánchoz és a pantomimhoz. Hogy történik a clown osztály képzése?

Az Artistaképzőben van egyfajta sztenderd az artisták képzésére vonatkozóan, amibe bele tartozik egy alapképzés: ügyességi számok, függő szerek, zsonglőr, egyensúly, tánc, pantomim, színpadi mozgás, ami mindenki számára kötelező, függetlenül attól, hogy később milyen zsánert választ. A bohóc osztály órarendje nyolcvan százalékban ugyanaz, mint annak, aki később légtornász lesz. Amit a légtornász nem tanul, azt tanítjuk Méhes Csabával. Mi mindent a bohóctechnika oltárán áldozunk fel, nálunk a zsonglőr is végül bohóctechnikaként fog megmutatkozni, tehát ha valaki zsonglőr technikát hoz, a mi dramaturgiai felépítésünkben akkor is a bohócgondolkodás fog elsőként működni. A Méhes Csaba által tanított pantomimnál is a komikum ágra megyünk rá, ahogy a táncnál is. Ez egy két éves akkreditált, OKJ-s felnőttképzés, amire kortól függetlenül bárki jelentkezhet.

Mi alapján választották ki a jelentkezőket?

A legfontosabb szűrő a clown technikára való hajlam volt, hogy mennyire tud jó partner lenni, mennyire tudja zsenivé tenni a másikat a színpadon és képes-e veszíteni. Nagyon sok színészből azért nem lehet bohóc, mert ösztönösen nyerni akar és talpon kíván maradni. A bohóc nem marad talpon, hasra szokott esni. Ilyenkor a nézők nevetnek, úgyhogy ami másoknak kudarc, az nekünk siker. Bár csak egy napunk van, amikor együtt dolgozunk a felvételin a jelentkezőkkel, de gyorsan ki lehet deríteni, a csapatmunka során, kik azok, akik a másikat inkább maguk mögé állítják. Ez a színészeknél működhet, de a bohócoknál nem.

Azt is megnézzük, hogy milyen a ritmusérzéke, vagy milyen különleges dologhoz ért: sokan hangszeres játékkal leptek meg minket, ami jó hír, mert fontos, hogy a bohóc meg tudjon szólaltatni valamilyen hangszert, de ha nem, akkor együtt tudjon működni a háttérzenével vagy a cirkusz zenekarával.

Amivel gondjai vannak az osztályunknak, azok például a függőszer vagy a gumiasztal órák. Esnek-kelnek, ami egy bohócnál nem baj, de a technikákat akkor is helyesen meg kell tanulniuk. Nagyon szerencsések vagyunk, hogy a Fővárosi Nagycirkuszban is gyakorlatot szereznek a diákjaink.

A képzés során azt is fontosnak tartjuk Méhes Csabával, hogy nem a saját klónjainkat akarjuk létrehozni.

Hogy látja a bohóc szakma jövőjét?

Ha a bohóc szakmára úgy tekintünk, hogy a clown technikákról szól, vagyis a művész képes-e bizonyos szituációkban megtalálni a humor forrásait és azt a színpadon egy jó dramaturgiával a közönség elé tárni, akkor mindig szükség lesz rá. A bohócnak van a porondon kívül is funkciója, amikor animációs munkát végez, például Gyermeknapon. Erre mindig szükség lesz. Ha megvalósulna a legszebb álmom, akkor Magyarországon is lenne egy bohócszínház, ahol csak clown technikákkal dolgoznak, mint Bécsben a Theater Ollé és Odessában a Maski Theatre, ahol a műsorok csak clown technikákra épülnek. Milyen jó lenne, ha a tanítványaink is kikerülve az iskolából egymásra találnának, alapítanának egy ilyen társulatot, és a cirkusz innen válogatna bohócokat.

A cirkuszban azt látom, hogy forradalmi átgondolás van azzal kapcsolatban, hogy mi a bohóc dolga. Ukrán-orosz csapatoknál még vannak triók, de nyugaton már inkább egy-egy ember lép fel. Általában azt lehet látni, hogy behívnak több nézőt a porondra, akikkel megpróbálnak egy kis produkciót összehozni, így tulajdonképpen a közönség saját magát ünnepli. Ennek szenzációs művelői vannak, de kevesebb a cirkuszban a paródia, vagy az olyan történetmesélő bohóctréfa, mint amilyen Dittmár Roland és Németh Ágnes leánykérés duója. A bohócok megjelenése is átalakult, ma már nincsenek olyan kifestett bohócok, mint amiket az utazócirkuszok plakátjain láthatunk. A plakátokon a bohóc általában Lou Jacobsra hasonlít, de ilyen sminket itthon már senki nem használ. Nem is baj ez, mert a bohóc kinézetének is át kell alakulnia.

Nagy különbség van az újcirkuszi és a klasszikus cirkuszi bohócok között?

Az újcirkusz a porondról visszatér a színház világába. Ez számomra kedves világ, magam is színész vagyok. Ők történetet mesélnek, sokat kísérleteznek az új terekkel, és azt látom, hogy legtöbbször kukucskáló színházban gondolkodnak, ami azt jelenti, hogy a néző benéz a negyedik falon, de ők nem néznek ki rá. Nincs szemkontaktus. Ez más stílus, mint amit a pódiumokon és a cirkuszban hagyományosan használunk. A leghíresebb színházi bohócok, Gardi Hutter, Victoria Chaplin vagy Dimitri sem néznek a közönség szemébe. Az újcirkuszi bohóctípust tehát színházinak érzem. Mi azt tanítjuk, hogy a bohóc számára jelen van a közönség, belenézünk a szemébe. Az újcirkusz ebben az értelemben távolodik a hagyományoktól, ugyanakkor rengeteg újdonsággal gazdagítja a világunkat. Nagyszerű alkotók dolgoznak ott, van tőlük mit tanulni. Remélem, a következő generációnak már az is tananyag lesz, amin az újcirkusz most dolgozik.

Idén szeptemberben is indul egy új osztály?

Mivel Méhes Csabának és nekem a sok közül ez csak az egyik tevékenységünk, azt kértük a vezetőségtől, hogy ne indítsunk osztályt, amíg ez a mostani nem végez. Még az eszközkészletünket is össze kell gyűjtenünk. Ha valaki tissue-n akar gyakorolni, abból sok van, de buborékfújó vagy ukulele nincs a szekrényben. Remélem, később lesz majd egy szertárunk tele olyan eszközökkel, amiket a bohócok használnak.

Álomszerű lenne, ha azok a fiatal artisták, akiknek már megvan az artista alapképzésük, érettségi után visszajönnének hozzánk erre a két éves képzésre. Csodálatos lenne, ha csak az lenne a problémánk, hogy hogyan csináljunk bohócszámot, mert jelenleg rengeteg idő megy el annak gyakorlására, hogy zsonglőrözés közben ne essen le a labda.

Talán egyfajta tudat átprogramozásra is szükség lenne a fiatal artisták körében, hogy nem csak az a csillogó sztár, aki a trapézon siklik a levegőben, hanem az is, aki nevettet, mert ez nem béna és gagyi dolog, hanem hálás és nehéz feladat…

Annak ellenére, hogy minden cirkuszművész tiszteli a bohócokat, sajnos a régi cirkuszi hagyományhoz hozzátartozik, hogy „amíg tudsz valamit, addig dolgozz a levegőben, aztán később még lehetsz bohóc”. Ebből az elvből még az is következhetne, hogy várjuk meg, amíg kiöregszenek az artisták, aztán adjunk rájuk egy piros orrot, és nevessünk rajtuk egy kicsit. Ha ez így lenne, fából vaskarika lenne az iskolánk. A bohóctörténelemben szerencsére sok olyan művész van, aki eredetileg is bohóc. Charlie Rivell például bohóc karakterben adott elő lengőtrapéz számot, azaz nem kellett lejönnie a földre. A clowntechnika tanulható. Kell hozzá az érettség, ezért fontos, hogy felnőtteknek tanítsuk. Nagyszerű érzés, hogy az Artistaképző otthont ad ennek a képzésnek.

Most esélyt kapott a bohócszakma arra, hogy nagyot lépjen. A cirkusznak szüksége van a bohócra. Ha két tökéletes szám között egy bohócosan tökéletlen következik, nagyobb kontrasztban jelenik meg az artisták fantasztikuma. Az artistaművész a tökéletesre törekszik, és megmutatja, hogy az ember mi mindenre képes. A bohóc viszont azt mutatja meg, hogy a dolgok nem mindig sikerülnek, és hogy sokszor elbukunk. Mi szeretünk vesztesek lenni, ettől vagyunk jó bohócok.

Szekáry Zsuzsanna