Bohóctörténelem

A bohócok legkorábbi feltűnése az ókori görög színjátszás idejére datálható, amikor a tragikus színész ellenpárjaként jelentek meg. A mai bohócok az udvari bolondok, a középkori karnevál, a korai színjátszás és a vásári szórakoztatás régi archetípusaiból jöttek létre. A bohócok sokszor cenzúrázatlan szócsövekként szolgáltak, mert a karneválok alatti megváltozott jogrendben, retorzió nélkül bármit kimondhattak. A 15. században tűntek fel ismét a színházakban, elengedhetetlen figurák voltak a középkori és az Erzsébet-korabeli angliai színházakban. A Comedia dell’ Arte állandó figurái lettek Pierrot (a reménytelen szerelmes), Harlequin (a buta, de leleményes és vidám parasztfiú) és Columbine (a női figura).

A cirkuszi bohócok előfutárai az angliai lovas derbiken jelentek meg, ahol a szünetekben szórakoztatták a közönséget könnyed számaikkal. Majd 250 évvel ezelőtt, amikor Philip Astley 1768. január 9-én a Westminster-híd mellett megalapította az első modern cirkuszt, amelyben a lovas mutatványok mellett zsonglőröket, akrobatákat és bohócokat látott a közönség. Joseph Grimaldi viselt először maszk helyett festéket az arcán 1778-ban.

A cirkuszi bohócok két fajta számot adnak elő. Egy hosszabbat, az entrét, valamint kisebb úgynevezett passzázsokat, amiknek kitöltő szerepük van két szám között, amíg megtörténik a rekvizitek cseréje, hogy a közönség addig se unatkozzon. A bohócművészet terén is nagy változások zajlanak: vannak hagyományos nagy sminket, piros orrot viselő, klasszikus bohócok, de egyre inkább az dívik, hogy áttérnek a kevesebb beszédre és a mozdulataikkal mesélik el a történeteiket, amik nem ritkán tréfába oltott tragédiák. A bohócnak képzett artistának kell lennie: értenie kell a zsonglőrködéshez, a légtornászathoz, a zenéhez, a baletthoz és az akrobatikához. A bohóckodásnak is hatalmas a skálája, amit sok időbe telik megtanulni, ezért egyáltalán nem lebecsülendő ága a cirkuszművészetnek. De ezek mit sem érnek, ha az előadóművésznek nincs egyénisége, egyedi ötletei, alázata és humorérzéke, mint a világhírű magyar Eövös Gábornak, Zoli bohócnak, Fernandonak, az orosz Oleg Popovnak, a katalán Charlie Rivelnek, vagy a svájci Grocknak.

A bohócművészetnek van még két fontos ága, a pantomim és a bohócdoktorok. A mai pantomim szintén a középkori színjátszásból, a Comedia dell’ Arte-ból ered. A művészek szavak nélkül, pusztán testüket, precíz mozdulataikat és mimikájukat felhasználva utánoznak élethelyzeteket és jelenítenek meg tárgyakat, szituációkat. A gyakran zenével kísért előadások szereplői fehérre festik arcukat, amire jellegzetes érzelmi kifejezéseket rajzolnak. Ruhájuk fekete vagy a háttérbe olvad, kezeiket fehér kesztyűk takarják, de egyre többen öltenek az előadásukhoz illő ruhákat. A leghíresebb pantomimosok között jegyzik Charlie Chaplint, Marcel Marceaut, Buster Keatont, Pablo Zibest, Ferencz Lászlót, M. Kecskés Andrást és Méhes Csabát.

A bohócdoktorok a kórházakat, a bentlakásos intézeteket és az idősotthonokat látogatják, ahol figyelembe véve az illető állapotát, kortól függetlenül mindenkit meglepnek egy-egy rövid tréfával, hiszen a nevetés bizonyítottan jó hatással van a testre és a lélekre is.

A bohóc figurájának szimbólumként való használata és a cirkuszművészet erőteljes hatása leginkább a 19. és a 20. században bontakozott ki a képző-és filmművészet, valamint az irodalom által. Karinthy Frigyes, Kassák Lajos, Márai Sándor, Lázár Ervin, Pilinszky János, Babits Mihály, Weöres Sándor, Ignotus, Csukás István, Örkény István, Tamási Áron, Móricz Zsigmond, Lázár Ervin, Darvas Szilárd, Szomory Dezső, Szép Ernő, Kosztolányi Dezső, Nagy Lajos, Kaffka Margit, Gryllus Vilmos és Lackfi János műveiben is megjelenik a cirkusz és a bohóc. Pablo Picasso, Marc Chagall, Joan Miro, Toulouse-Lautrec, Georges Seurat, Aba-Novák Vilmos, Kondor Béla, Victor Vasarely kedvelt témái voltak a bohócok, a filmgyártásban pedig leginkább Federico Fellinit ihlették meg, aki így nyilatkozott róluk: „Amikor azt mondom: bohóc, tulajdonképpen az Augusztra gondolok. A két figura tehát: a Fehér clown és az Auguszt. Az első maga az elegancia, a kecsesség, a harmónia, az intelligencia, a józanság … A Fehér clown valójában a Papa, a Mama, a Tanító, a Művész, a Szép, minden, ami előírásos, fenséges és kötelező. A csillogó flitteres ruhát öltött tökéletességnek ez a megtestesülése ingerli lázadásra a pojácát. Vonzza a csillogás, de a példakép elérhetetlen. Ezért a földre veti magát, becsinál, ordít, lázad, megbotránkoztat. Az ész gőgös kultusza csap össze az ösztönnel … Az Auguszt a kisgyerek, aki bekakil, aki fellázad a tökéletesség ellen, berúg és hempereg a földön, egyszóval állandóan lázadásra csábít. A Fehér clown és az Auguszt a tanítónő és a kisgyerek, az anya és csibész fia, sőt, azt mondhatnánk, hogy az angyal a lángpallossal és a bűnös.”

Szekáry Zsuzsanna