Életmű-interjú Donnert Károlyné Csiszér Mártával

Hogy került kapcsolatba a cirkusz világával?

Ahogy a szakmában mondani szoktuk, privát családból származom. Mindig sportoltam, amint járni tudtam, édesanyám két éves koromtól balett órákra vitt. Amikor már iskolás lettem, a BVSC Sportklubjába, a Tornasport Egyesületébe jártam. Amikor tizenhárom éves voltam, az anyukám meghallotta a rádióban, hogy felvételit hirdetnek a Balett Intézetben, így elvittek az öcsémmel. A torna miatt is erősebb, izmosabb testalkatom volt, ami nem felelt meg a balett táncosoktól elvárt testalkatnak, így csak az öcsém nyert felvételt. Az apukám találkozott egy ismerősével a felvételin, aki ajánlotta, hogy próbáljuk meg az Artistaképző Iskolát, ahol szintén zajlanak a felvételik. Átgyalogoltunk az Arany János utcába, én még mindig pityeregtem, hogy az öcsémet felvették, engem viszont nem. Akkor találkoztam először a Baross Imre bácsival, aki megsimogatta a fejemet és azt mondta, „Ne félj, ti már két év múlva külföldön fogtok szerepelni, míg a balettosok itthon koptatják majd a lábukat a színpadon.”

Hogy teltek az évek az Állami Artistaképző Intézetben, kemény iskola volt?

Nekünk igen, mert a Szakáts Ildikóval végeztem egy csoportban akinek, az ő a nagypapája Szakáts Ödön volt, az iskola igazgatóhelyettese. Mit ne mondjak, elkapott minket rendesen, főleg ahogy nem kivételezett az unokájával, úgy velünk sem, úgyhogy kaptunk hideget-meleget, amiért köszönettel tartozom neki, mert ha nem ő karol fel engem, akkor lehet, hogy másfelé kerülök a szakmán belül. Úgy gondolom, hogy szükség volt a keménységére. Az is nagy dolog volt számunkra, hogy az Operával szemben, a Balett Intézetbe járhattunk iskolába. Reggeltől estig együtt voltunk, ezért sokkal összetartóbbak lettünk, mint azok, akik úgymond privát iskolába jártak. Persze nagyon sok függ a tanároktól is, de szép volt, jó volt, örömteli visszaemlékezni arra az időszakra.

1976-ban végeztem, a 6 Fanny Ugrócsoport tagjaként, táncos-akrobatikus talajugró számot adtunk elő hatan lányok. Ugyan ebben az évben ismertem meg a később férjemet, akivel egy műsorban dolgoztunk. Ő akkor még lovas zsonglőr számban szerepelt. 1964 óta dolgozott a szakmában, amibe beleszületett a nagy cirkuszi múlttal rendelkező, Donnert dinasztia tagjaként. 1976 után átadta az öccsének, Gábornak a lovaszsonglőr számot, akivel egy osztályba jártunk az artista iskolában. Igazából Donnert Sándornak hívják, de a szakmán belül mindenki Gabizza. Kiléptem a 6 Fanny Ugrócsoportból és beszálltam a lovaszsonglőr számba. Aztán két éven belül összeházasodtunk a Karesszal, így ebből a számból is kiszálltam, hogy együtt tudjunk dolgozni a közös életünkben.

Milyen érzés volt bekerülni ebbe a dinasztia családba, presztízsnek számított?

Szerelem! Nem volt semmi gond, rögtön befogadtak a szülők is. Nekem is szerelmeim voltak az állatok, pedig lakótelepen nőttem fel, ahol nem tartottunk semmilyen állatot. Ennek ellenére teljesen beleszoktam, bele nőttem ebbe az életformába, ez volt az életünk. Ahogy az ő családjának is, apukája „Szandi” és anyukája Kati néni, nyolc lóval lovas számot, adtak elő. Elismert világszám volt, gyönyörű, akár a marionett bábukat, úgy irányították a lovakat, szóra végezték a trükköket, nem keveredtek össze a porondon. A lovai hófehér lipicaiak voltak, számokat viseltek, hogy a közönség lássa, melyik hová van irányítva, elvégre a publikumnak nem csak látnia, de tudnia is kell, hogy mi folyik a manézsban.

Egészen 1978-tól 2008-ig együtt léptünk fel a tigris számokkal. Én leginkább „óvónéni” voltam, mert a férjem volt az idomár, a tigrisidomító szakma királya. Nagyon híres volt, külföldön nagyobb hírnévre tudott szert tenni, mint itthon. Több elismerést kapott, 1979-ben Monte-carloban Bouglione különdíjat, ugyan ott 1994-ben Prix Henry Theatard és Bouglione különdíjat, 1980-ban Jászai Mari-díjat, 1996-ban Belgiumban ismét Bouglione Különdíjat, 1997-ben kapta meg a Cristal Chapiteau díjat Franciaországban, Magyarországon pedig az Érdemes Művész díjat, 2011-ben pedig posztumusz neki ítélték a Hortobágyi Károly-díjat. 2008-ig folyamatosan jártuk a világot, megfordultunk a legnagyobb cirkuszoknál, Európában, Brazíliában, Amerikában. A Ringling Cirkusznál két évet, Brazíliában a Tihanyinál öt évet, a Kronénál négy évet. Olaszországban is négy évet töltöttünk még a Budapest Cirkusszal a MACIVA alkalmazásában. A Magyar Nemzeti Cirkusznál meg több mint 7 évet szerepeltünk, kisebb nagyobb megszakításokkal.

Hogy kezdtek el tigrisekkel dolgozni?

Az első két szibériai tigrist, Szibit és Szonját a Fővárosi Állatkertből vettük, később még öt állatot vettünk egy németországi szafari parkból. Mivel a férjem 1964-től 1976-ig lovaszsonglőr volt, értett az állatokhoz, valamint a szülei is segítettek, akik szintén nagy gyakorlattal és ismeretekkel rendelkeztek az állatok terén.

Ezek a tigrisek felnőttek voltak, amikor önökhöz kerültek?

Az egyik egy éves volt, de jobb, ha pár hónaposan kerülnek az idomárokhoz. Általában három-négy hónapos korukban választják el őket az anyuktól. A tanításuk játékkal kezdődik, amit fokozatosan kell felépíteni, olyan ez, mint a gyereknevelés. Amíg picik, addig játékkal, utána következetes tanulással tanítottuk őket. A férjem volt az idomár, én pedig az „óvónéni”. Én szoktattam őket az emberekhez, állatokhoz, és alakítottam ki a kölcsönös bizalmat egymás iránt. Utána kezdődik a szakma, a produkcióra nevelés, de nagyon sokat számít az emberhez való nevelés is. Ezért is születtek később saját tigriseink. Ha kiskoruktól megszokják az ember közelségét, akkor könnyebb velük foglalkozni, de ahány tigris, akár az embereknél, annyi karakter. Tartottuk a kapcsolatot a szafari parkkal, ahonnan vettünk tigriseket. Volt olyan, hogy egyiket felneveltük egy kistigrist, megtanulta a produkciót, de sajnos nem jött ki a többi állattal, nem tudtuk benn tartani a csapatban, ezért visszavittük és cserélnünk kellett. Akkor kaptuk az egy éves Queenyt, őt sem felejtem el soha. Már kifejlett, ivarérett nagy tigris volt, vadidegenek voltunk egymás számára, még is a világ legjobb tigrise lett. Nagy türelem kell az idomításhoz is, az első a türelem, a bizalom és a kitartás.

Mennyi idő alatt jöhet össze egy produkció a bizalom kiépítésétől kezdve addig, amíg feláll a manézsban a produkció?

Ez változó, nem lehet általánosítani, a tigrisektől is függött, volt, amelyiknek egy évbe telt, volt, amelyik nem volt egy éves, de már be lehetett tenni a többi közé. Látványos volt a köztük lévő korkülönbség, mert kettő- három éves korukra lesznek azok az igazán nagy, szép és erős állatok, főleg a hímek. Mi mindig talpon tudtunk maradni, nem kellett leállnunk egy évre sem, hogy egy új csapatot hozzunk létre, hanem mindig az öregekhez építettük be a fiatalabbakat. Olyan is volt, hogy egyszerre tizennégy tigrisünk volt, pedig általában kilenc vagy tizenegy tigrissel dolgoztunk, de akkor két anyától is születettek tigrisek. A Krone Cirkusznál voltunk akkor, talán akkor ragadt rám az óvónéni jelző. Amikor kicsik voltak, bent ültem velük a ketrecben, együtt is aludtunk, mindegyik az ölemben szeretett lenni. Együtt léptek fel a kicsik a nagyokkal, ami kihívás volt számunkra is, mert egyszerre kettő, maximum három fiatal tigrist szoktattunk hozzá a már meglévő csapathoz, de akkor ötöt kellett, így többfelé kellett figyelni, ami megerőltető az idomár számára. Így én voltam a hátsó szeme, mert a nagy számban, nem voltam a manézsban, hátul álltam. Amikor valamelyikkel foglalkozott, lévén kör alakú a porond, valamelyik tigrisnek háttal is kellett állnia, és ha bármi volt, akkor én szóltam rájuk, rám is hallgattak. Mi soha nem kívülről tusíroztunk belefelé, ez halála volt a férjemnek. Ez már szakmai titok, de lehet látni, hogy sokszor hátulról bökdösik, piszkálják, hogy menjen le, mert nem tudják megtanítani, hogy szóra jöjjenek, ezért nem figyelnek az idomárokra. Elég volt csak a nevét mondanom, ha leugrott, vagy ha valami mást csinált, hogy a férjem oda tudjon figyelni rá. Én voltam a „hátsó szeme „így ő tudta, hogy mikor kell megfordulni és mikor szóljon rá a tigrisre, hiszen ő az idomár. Végül is nem kulisszatitok, sokan másképp idomítanak, ez tényleg olyan, mint a gyereknevelés, mindenki másképp csinálja.

Milyen számokat csináltak a tigrisekkel? Önök nagyon híresek voltak az egyedülálló lovagló tigris produkciójukról…

Igen az egy másik szám volt, amiben már én is szerepeltem. Több csapattal is előadtuk – a közönség észre sem vette a különbséget -, mert kiöregedtek, vagy egyszer, ha baleset történt. A három lovagló tigris szám közben, a három védőruhával felszerelt ló egymás mögött haladt, a középső lovon a hím King ült, a szélsőkön pedig két nőstény. Az elöl haladó ló megbotlott, ezért a második ló beleszaladt, hirtelen fékezett, nem számított rá a tigris, ezért a beesett a két ló közé. Nem volt semmi baj, nem támadott, de ösztönszerűen kiengedte a körmét, belekapaszkodott az első ló lábába, mert hirtelen nem tudott mit csinálni, pánikba esett a kapálózó paták között. A ló nem pusztult el, elszakadt egy ín a lábában, maradéktalanul meggyógyult. Utána már a Kinget nem lehetett ebben a produkcióban szerepeltetni, mert feléledtek benne az ösztönök. Az idomítás lényege mindig az, hogy kivédjük azokat a helyzeteket, amelyek előhozhatják az ösztönöket. Ez nála sajnos megtörtént, utána már mindig valahogy meg akarta fogni a lovat. Még kétszer-háromszor próbálkoztunk, bevittük a számba, de láttuk, hogy a vadászösztön elő jött neki, minden áron meg akarta szerezni magának a „prédát”, így őt kivettük ebből a műsorszámból. Az idomításban az is fontos volt nálunk, hogy nem csak egy tigris tanult meg több trükköt, hanem az összes tigris ismerte az alap feladatokat. Tudtak forogni, valcerezni, vagy ülni, mindenki tudott mindent, így tudtunk sakkozni, ha valamelyikük lebetegedett, vagy összeverekedtek és megsérült, akkor a másik helyette tudta csinálni a feladatot.

Hogy tudták legyőzni a lovak ösztönös tigrisektől való félelmét?

Összeszoktattuk őket, amikor a tigrisek még picik voltak, együtt lovagoltunk, együtt sétáltunk ki be az istállóba. Pici koruktól kezdve egymás mellett voltak, így a lovak sem féltek tőlük. Volt olyan trükk a produkcióinkban, hogy sétáltam a tigrissel a porond szélén, és mögötte ment a ló. Tigris járás közben mozgatja föl-le a farkincáját, amit természetesen az egyik lovunk, az Öcsi folyamatosan el akart kapni., tehát ilyen dolgokra is figyelni kellett. 1977-tól folyamatosan volt lovagló tigris számunk, majdnem 30 éven keresztüűl, talán egy szezonban nem, mert megbetegedett a lovaglótigris a Princess és a Benazir egy másik tigris még tanulta számot, de fiatal volt még ahhoz, hogy a közönség elött felléphessen. A Knie Cirkusznál és a Moszkvai Cirkusznál is felléptek tigrisek elefánttal vagy lóval, de általában egy-két szezon után abbahagyták, nem szerepeltek tovább a cirkuszban. Nálunk szerintem nevelés kérdése volt az egész, mindig megvolt a bizalom, sokszor ostor nélkül dolgoztunk, csak a szemével jelzett a férjem és már teljesítette a tigris a produkciót. Azt is kiemelném, hogy az ostor nem a fejükön vagy a testükön csattan, hanem előttük a földön. Mondhatnám, hogy az ostor egy meghosszabbított kezet szolgált az irányok mutatására.

Tehát türelem, jutalmazás és bizalom kérdése az egész…

Igen, csak is az. Nem mondom, hogy nincs szigor, mert az ember a gyerekének is ad néha egy egy pofont, de nem veréssel tanítottuk trükkre az állatot, hanem rávezetéssel. Persze ha megcsinált jól valamit, utána mindig kapott jutalmat. Nagyon ismerte a férjem az állatokat, tudott a fejükkel gondolkodni, előre tudta mindig, hogy miből mi lesz.

Nem is történtek komoly balesetek?

Komoly balesetek sohasem. Kisebbek igen. Amikor a Ringling Cirkuszhoz utaztunk ki Amerikába, egy hónapos fárasztó hajóút után, rögtön egy esti próbába csöppentünk bele, mert másnap premier volt. Szibi fáradt volt a próbán, rámordult az idomárra, csak egy felszólítás volt….., nem támadás…., ugrott egyet és a levegőben megütötte a Kareszt a mancsával, hogy most már „elég legyen, fáradt vagyok, nem akarok semmit sem csinálni”. Ahogy a földre értek el is engedte, ott hagyta, ment a helyére. Ez nem volt támadás, mert akkor maga alá húzta volna és csúnyán végezhetett volna ez az incidens. Pici öltésekkel kellett csak összevarrni a karján a sebeket. Másnap több ezer ember előtt meg volt a premier, nagy volt a drukk. A műsor része volt, hogy Karesz cukkolta őket, és a mancsukkal ráütöttek a pálcára, de aznap közelebb állt hozzájuk és egy ujját kapta el, ahol kiszakított egy int. Ismét bement a kórházba, ahol aggódva megkérdezte az orvos tőlünk, hogy „hány napig szeretnének még itt dolgozni?” Ennyi történt, soha nem volt nagyobb incidens. Szerelemnek lehet nevezni, ami a tigris és az idomár közt volt. Több olyan tigrisünk volt, – a Szibi kezdte el -, hogy szerelmesek voltak párzási időben, egyszerűen olvadtak, ez normális dolog. Ledolgozták a műsort, Szibinek utolsóként ki kellett volna menni a számból, de egyszerűen nem akart, ledobta magát a manézs közepére és hívta magához a férjemet, dörgölőzött a lábához, jól megsimogatta, de nem lehetett kiküldeni, már félig-meddig bent volt a tunelban, onnan is vissza megfordult a manézs középig, ugyanúgy elvágódott, hogy még egy simi kell neki, a közönség pedig dőlt a nevetéstől. Ezt nagyon sok helyen eljátszották később a többi nőstény tigrisek is. Hála Istennek, érti a közönség, amit lát, főleg a németek, akik kifejezetten értik az állatokkal való kapcsolatot. Műsor után nem egyszer jöttek hátra gratulálni a férjemnek, és olyan dolgokat mondtak, hogy csak lestünk, miket észre nem vesznek. A lényeg az, hogy nagyon jó, harmonikus kapcsolatot kell teremteni, lényeg az, hogy hogy van nevelve és ezek utána bármit meg lehet velük csinálni. Csak utána meg kell tartani a három lépés távolságot, hiszen nem két kilós kiskutyák, nagy súlyú állatok lévén könnyen kárt okozhatnak, csak türelem kell hozzájuk, és meg kell ismerni a jellemüket, és ahhoz illő dolgokat kell megtanítani nekik. Volt olyan tigrisünk, aki mint egy balerina, úgy szállt a levegőben, olyan gyönyörűen járt két lábon, hogy az csak, na. Sokszor véletlenül jön rá az ember, hogy melyiküknek mi fekszik jobban. Ha valamelyik nagyobb testű volt és nehezebben bírta, akkor őt hagytuk, csinált mást.
A mai napig felnézek a férjemre, tudom, hogy milyen nagyszerű idomár volt. Nem csak egy gúlaszámot csinált, nem csak ide-oda küldözgette az állatokat, hanem csapatmunkát csináltatott a tigrisekkel, egyik a másik hátára ült, vagy átugrották egymást. Mindent közösen csináltak, ez volt a nagy szó benne, hogy ilyen trükköket is meg tudtak alkotni. Nem is nagyon lehet ilyet látni a szakmán belül, hogy három nagymacska egymással szemben, a másik három pedig ráül a hátára, és utána egymást ugorják át. Karesz mindig is mondta, hogy próbálják utánam csinálni, és ha sikerült, akkor meg büszke volt rá. Ez nem fellengzés, de a férjem az idomárok egyik legjobbja volt.

Hogy nézett ki egy nap a tigrisek ellátása szempontjából?

Mi az állatok miatt a lehetőségekhez képest keveset láttunk a „világból”. Az állatokkal való foglalkozás egésznapot vett igénybe. Reggelente etetés, napi ápolás, aztán a napi két előadás miatt nehezen tudtunk elszakadni, mert az állatok állandó felügyeletet igényeltek. Később már volt sofőrünk, aki állatápolói feladatokat is ellátott. Két transzport volt csak a tigriseknek plusz a kemping, amiben mi laktunk, ott kellett lennünk mellettük, és figyelni. Mindig a tigrisek mellett álltunk úgy, hogy rájuk láthassunk. Sajnos a sok óvintézkedés ellenére, egyszer a Hungária Körúti Telepen megtörtént a baj. Az ápoló figyelmetlenségéből adódóan, kilógott az egyik tigris. Mire mi beértünk a telephelyre, addigra annyira hajtották az állatot, hogy jobban megijedt, mint az emberek, a csattogástól, kiabálástól, hangzavartól, az ide-oda tereléstől. Végül beszorították egy sarokba és támadott. Nem tudtak mit csinálni, kommandósokat kellett hívni. Mire odaért a férjem, hogy beszéljen hozzá és lenyugtassa, már látta, hogy semmivel nem tud rá hatni. Le kellett lőni a kommandósoknak. Borzasztó volt….

Mivel etették a tigriseket?

D. M.: Változó, csirkével, nyúllal, marhahússal, csak disznóval nem, mert a húsában van egy olyan baktérium, ami számukra nem jó. A csirke a csontban lévő kalcium miatt is jó volt, teljesen eltűntették, még egy köröm sem maradt. De szerették a tojást és a tejet is. Volt, aki tizenkét csirkét is megevett egymás után, mert a vadonban is miután megszerzik a zsákmányt, degeszre eszik magukat, de átlag napi három-négy kiló húst fogyasztottak fejenként.

Nehéz volt átvinni az állatokat a határokon, beszerezni számukra a szükséges engedélyeket?

Főleg az Európai Uniós csatlakozásunk előtt volt nehéz. Nekünk inkább szibériai és bengáli keverékeink voltak, ahogy a legtöbb állatkertben is ezt a fajtát lehet látni. Sajnos nagyon sok tigris faj kihalt, például a szumátrai tigris, a pur szibériaiból is alig élnek már szabadon. A tigrisek védett állatok, nekik is és a lovaknak is oltások kellettek, később már minden tigrisnek fényképes útlevele volt, aztán chipjük. Mindig egyeztetni kellett a Minisztériummal, le kellett adni, ha elpusztult, vagy megszületett egy állat, ez szigorúan, központilag vezetve volt. A határokon sokat kellett állni, várni az állatorvosra, aminek nem örültünk, mert be voltak zárva az állatok, és szerettük volna, minél hamarabb az úti célt elérni. Az utolsó időkben már könnyebb volt a határátkelés, akkor már a cirkuszokhoz jöttek ki az állatorvosok, ők ellenőrizték a kifutókat, medencéket, amiknek hivatalosan szabályozva volt a méretük, hogy egy tigrisre hány négyzetméter jusson, kellett nekik ágy, amire fel tudtak ugrani, búvóhelyek, ahová elvonulhattak. Két nyerges kamion volt összetolva és felépítve, ott volt a kifutójuk. Télen, szénán feküdtek, de imádtak kimenni a hóba, elvégre szibériai tigrisek voltak, gyönyörű bundát növesztettek télen!

Melyik volt a legemlékezetesebb fellépésük, ha lehet egyáltalán rangsorolni?

Minden előadás egyforma, de még is más. Talán a Tihany Cirkuszban eltöltött négy-öt éves szezonunk, volt felejthetetlen ahol egy nagycsalád voltunk. Mi őt öregnek becéztük, ő pedig fiának a férjemet. Az igazgató úr Francz Czeisler nagyon jó légkört teremtett a saját cirkuszában, állandóan bejárt hozzánk is, együtt ebédeltünk, vagy meghívott minket egy étterembe. Figyelt az embereire, nem csak az artistákra. Ha bármi családi probléma volt, akkor rendet tudott rakni. Nagyon okos és intelligens ember volt, tudott beszélni az emberekkel, igazi vezető volt. Én az ottani klímát is nagyon szerettem, imádom a meleget. Télen fürdőruhában ünnepeltük a Karácsonyt.

De mindenhol jó és mindenhol más, új emberekkel találkozol, vagy kollégákkal, és ha évek után ismét találkozunk egy másik szezonban, nagy a viszontlátás öröme. Változatos, nagyon nehéz és szép ez a vándorcirkuszi élet. Sokan azt mondják, hogy cigányélet, de én nem úgy éltem meg, főleg amilyen modern lakókocsik vannak, jobban fel vannak szerelve, mint némely lakás. Persze mi is egy kis kempinggel kezdtünk, ahol lavórban fürödtünk, de mivel ott éljük le az életünket, az volt az első, hogy nem lakást vagy házat vettünk, hanem olyan kempinget, ami a kényelmünket szolgálta. Hónapokat-éveket éltünk benne, a lakásban alig.

Tudvalevő a férjéről, hogy ő volt a világ egyik legjobb állatidomárja, nagyszerű és sokoldalú cirkuszi szakember, akrobata és lovas zsonglőr, de magánemberként milyen volt?

Nagyon egyenes és korrekt, nagy igazságérzettel rendelkezett. Az volt a szava járása, ami még a sírkőjére is rá van írva, hogy egy ember, egy szó. Nála egy kézfogás többet ért, mint egy szerződés aláírással. Ha szóban megegyeztek és megvolt a kézfogás, ő ahhoz tartotta magát, akkor is, ha ez számára nem volt mindig kedvező. Jó kedélyű, víg ember volt, aki megadta a tiszteletet a szakma, az idősebbek és az állatok felé. Mindenkinek, aki ismerte az-az első mondata róla, hogy jó ember volt. Nem voltak ellenségei, soha egy rossz szót nem mondott másra, mindenkivel segítőkész, és megértő volt, soha nem magát, hanem másokat tett előbbre, áldozatkész volt, bárhol a világon, mindenkinek segített. Nem volt törtető típus, mindig a munkájával, a szakmájával jutott előre, soha nem használta ki az ismeretségeit, mert nem is volt rá szüksége. Az állatok voltak az elsők, utána jött a család. A szakmának élt. Nekem is nagyon hiányzik, ahogy másoknak is.

Kemény ember volt, de igazi, korrekt társ volt. Így is tudott idomítani, amihez tartotta magát, azt véghez is kellett vinni, mint az életben. Végtelenül szerette, és tisztelte a szüleit, életük végéig magázódnak. A legkisebb testvérük már nem magázódott a szüleivel, de a férjem 1946-os születésűként még más korosztályba tartozott. Figyelte és vigyázta a szüleit, egyszerűen jó ember volt.

Önök nem csak tigris számokat csináltak, hanem bűvész számot, de tánckarban is szerepelt, mennyire kell sokoldalúnak lennie egy cirkuszművésznek?

A Ringling Cirkusznál is alapvető dolog volt, hogy a megvásárolt szám mellett mást is el tudjon vállalni az artista, például luftbalett számot, vagy elefánt hátán bemenni a porondra, vagy csatlakozni a tánckarhoz. Ezek úgymond nagy képek voltak. A szakmai tudásunkból fakadóan nem okozott nagy gondot beugrani, és megtanulni egy levegő vagy táncos koreográfiát, és csatlakozni a többiekhez. A legtöbb artistát úgy szerződtetik le, hogy a száma mellett kell egy másik produkcióban szerepelnie. A Ringlingnél és a Krone Cirkusznál is benne voltam az elefánt számban, a Tihany Cirkusznál pedig huszonnégy táncoslány között voltam, megtanultam három képet, a magyar táncban és a fináléban is szerepeltem. A Tihanyi úr szíve csücske a bűvészet volt, annak idején ezzel is indult a karrierje, később építette fel a világhírű cirkuszát, ahol szintén bűvészmutatványokkal szórakoztatta a közönséget. Nem csak galambokat vagy kisállatokat, hanem vadállatokat is el tudott varázsolni, így abban a számban is szerepeltünk, leopárddal és tigrissel, akikkel érintkeztem is a dobozban. Az állat eltűnt a dobozból, amiből én bukkantam fel, de hála Istennek itt vagyok, nem volt semmi probléma. Megvolt a trükkje, hogy kell mozogniuk és hová kell leülniük állatoknak, akiket a férjem tanított be, hogy ha bemennek, akkor tudják, hogy melyik sarokba kell leülniük. Mindent gyorsan kellett csinálni, de egy jó állatnak meg lehetett tanítani, főleg ha kis koruktól kezdve össze voltunk szokva.

A legtöbb helyen nem csak a manézsban, hanem a műsoron kívül is be kell segíteni, például sofőri, építési, bontási, feladatokat ellátni, hiszen mindenki érdeke, hogy gördülékenyen menjen a műsor. A legtöbb embernek ezt nem is kell mondani. A Cirque du Soleil ez alól kivétel, mert az egy gépezet, és mindennek megvan a felelőse.

Miután abbahagyták a tigris számokat, a Fővárosi Nagycirkuszban kezdett el dolgozni…

Miután szegény férjem elment, nem tudtam otthon egyedül maradni a bánatommal, és a szakma, az irántunk érzett tiszteletből is, tárt karokkal vártak engem, amit nagy megtiszteltetésnek veszek. Az Artistaművészek Szakszervezetében, Zsilák György mellett dolgoztam, ő volt a szakszervezet titkára, én adminisztratív feladatokat láttam el. Így emberek között maradtam, és nem zuhantam bele a „mélybe”. Sokat jelentett nekem, hogy itt lehettem a Fővárosi Nagycirkuszban, őszintén szólva hiányzik is. Világéletünkben mindig segítettünk egymásnak kollegiálisan. Amikor a Fővárosi Nagycirkuszban dolgoztam ügyintézőként, sok régi ismerős artistával találkoztam, akikkel húszonhuszon-harminc éve együtt dolgoztunk a világ másik táján, és itt találkozunk ismét nagy örömünkre.

Amikor a Zsilák úr nem vállalta tovább a titkári posztot, én vállaltam el egy évre, a következő elnökválasztásig. Most az Eötvös Tibor úr a szakszervezet elnöke, akinek ugyan úgy segítem a munkáját az adminisztratív dolgokban.

Ezt a gyönyörű szép változatos szakmát nem lehet abba hagyni, ha háttér munkában is, de legalább a szakma közelében megmaradtam, ami örömmel boldogságban tölt el.

Mikor született a lányuk?

1983-ban Brazíliában, a Tihanyinál voltunk, amikor megszületett a lányunk, Katika. Végig utazott velünk, amíg iskolába nem kellett mennie, utána hol egyik, hol a másik nagyszülőnél volt, amit a mai napig is felemlegeti, hogy itthon hagytuk, de most már, ő is édesanya, látja, hogy milyen fontos az iskola a gyereknek. Vannak olyan szerencsések, például a Richterék, akik meg tudták fizetni, hogy mind a két gyerekhez külföldön magyar magántanárt fogadjanak, aki a sors pikantériájaként később férjhez ment a Renz családba. Kati lányunk is az artistaképzőbe járt, mert tudtuk, hogy úgy sem akarna más szakmát, mint artista, magántanuló volt, mert előbb tudtuk kikérni, így nem kellett otthagyni a nagyszülőknél a gyerkőcöt, és mint magántanuló utólag levizsgázott. Ő most lábzsonglőrnő, szerencsére nagyon jól fut a száma, sok jó híres nevezetes helyen szerepel. Főleg a privátok kérdezik, hogy tudjuk ezt megoldani, de mi megértjük, hogy nem vagyunk egymás mellett. Persze attól még hiányzik, de amikor tudunk, találkozunk. Ez az élet, ebbe valahogy belejövünk és megszokjuk. Vagy abbahagyod a szeretett szakmádat, és akkor elmész valahová máshová dolgozni, vagy egyezséget kell kötni és valahogy megoldani a dolgot. Az öcsém is Csiszér Oswald az Artistaképzőbe járt, ahol egy nagyon jó bicikli számmal került ki a suliból. Picard Vilikével együtt végeztek az iskolában. Jó pár éven keresztül dolgozott lovaszsonglőrként is, aztán bűvész számot adott elő. Az artisták akrobatikus mutatványokat végeznek, harminc fölött már kifelé kacsintgatnak a szakmából. A nagy dinasztiák tagjai, mint például a Donnerték is, állatokkal tudnak még foglalkozni, mert ők beleszülettek ebbe a világba, nekik nyilvánvaló volt, hogy a szakmának élnek halnak, főleg a nagy dinasztiából származók. Akik iskolát végeztek vagy kívülről csöppentek bele ebbe a szakmába, amíg bírják, addig mennek, utána viszont visszakerültek a privát életbe.

Nem lehet könnyű ez a váltás…

Hát nem, mert a legtöbben nem tanultak más szakmát, csak a gimnáziumi érettségivel és a művészdiplomával rendelkeznek. Újrakezdeni negyven éves fejjel, a mai világban nagyon nehéz.

Hogy érzi, nem bánta meg, hogy ezt a pályát választotta?

Még egyszer ugyan így csinálnám! Voltak viszontagságok, de még egyszer, ugyan így, az egészet végig csinálnám. Tényleg egy nagyon szép, változatos szakma ez. Persze az ízületekre káros hatással van, én is érzem már, mert télen-nyáron dolgozni kellett és persze az akrobatika sem egy ízületkímélő mozgásforma. De semmit nem bántam meg.