Életmű-interjú Petruska „Váradi” Dianával (szül.: Weisz Diana)

Nagyapja, id. Weisz Nándor, a Váradi ugródeszkacsoport alapítója volt. Hogyan vált belőle családjának első cirkuszos tagja?

Vasöntőnek tanult, de a gazdasági válság idején nagyon nehezen kapott munkát. A Városligetben sétálgatott egy barátjával, ahol láttak egy cirkuszt, elhatározták, hogy akrobaták lesznek és csinálnak egy közös számot. Később sikerült leszerződniük egy cirkuszhoz. Nagyon boldogok voltak, de amikor szembesültek a rossz körülményekkel, megfogalmazódott a nagyapámban, hogy ő egy világklasszis artista szeretne lenni, aki nívós helyeken lép fel, így attól kezdve tulajdonképpen arról szólt az élete, hogy folyamatosan képezte magát. Közben megnősült, hat gyermeke született, négy fiú és két lány. Mindegyiküket megtanította az artistaszakma alapjaira, de végül a három idősebb fiú és ő lett a tagja a Négy Váradi ugródeszkacsoportnak, amiben ő mint kísérő-tusírozó vett részt a számban. Ezzel a számmal érték el az első nagy sikereket. Mivel csak hárman voltak, ezért nagyon sokat kellett dolgozniuk, nagyon kimerítő szám volt.

Az első komoly megmérettetés a Moszkvai Világifjúsági Találkozó volt, az 1950-es évek végén. Akkor ez egy nagyon rangos verseny volt, amelyen csak a legjobb artisták vehettek részt. Annak ellenére, hogy politikai szempontból is a moszkvai artisták számítottak az etalonoknak – akik nagyon művészi színvonalon űzték az artistaszakmát –, mégis a Váradi csoport nyert. Ez nagyon nagy dolog volt! Később, amikor a fiúk megnősültek, bevonták a feleségeket is a számba, az alapján, hogy ki mire volt alkalmas. Elkezdődtek a próbák, először Hét, aztán Kilenc Váradi lett a csoport neve. Ezzel a felállással kerültek ki az amerikai Ringling Circushoz – ami sajnos nemrég bezárta a kapuit. Sztárszámként mentek ki, ezért mindig a középső manézsban dolgoztak. Amerikában nagyon sok helyen megfordultak, például az Ed Sullivan Show-ban, vagy a Madison Square Gardenben, ahol több tízezer ember előtt léptek fel.

Örömmel emlékeztek vissza arra a napra, amikor a műsor után valaki kopogott az öltözőjük ajtaján, majd pedig szerényen belépett a Paul Anka. Le volt nyűgözve a produkciótól és később még egy hatalmas gyümölcskosarat is küldött a csoportnak. Nem ő volt az egyetlen világsztár, aki személyesen gratulált nekik, Harry Belafontét is így ismerték meg. De mindenhol máshol is hatalmas sikert arattak, Dél-Amerikában az előadás után annyian kértek tőlük autogramot, hogy nem tudtak kiszabadulni a rajongók gyűrűjéből. Ekkor még élt a nagyapám, de már nem utazott velük. Nagyon jó érzés volt számára, hogy beérett munkája gyümölcse.

Édesapám első kitüntetése 1969-ben a Jászai Mari-díj volt, 1985-ben Érdemes Művész kitüntetésben részesült, 2007-ben megkapta a Magyar Köztársasági Arany Érdemkeresztet.

Mindig a csoportról szólt az élet, mert folyamatosan cserélődtek a tagok: vagy elment valaki, vagy szülési szabadságon volt, így mindig gyakorolni és próbálni kellett az újak miatt. A kilencfős felállás megmaradt, igyekeztek tartani és még inkább emelni a produkció színvonalát. Közben mi is megszülettünk, volt, aki rögtön a csoportban kezdte a cirkuszi pályafutását, mint az unokatestvéreim, én viszont az Állami Artistaképző Intézetben tanultam, mert apu nagyon szerette volna, hogy legyen egy szóló számom, hogy ne függjek másoktól. Kiugróan jó volt az egyensúlyérzékem, így kötéltáncos lettem. Az Állami Artistaképző Iskolában reggel kilenc órától délután kettőig tanultunk, majd kettőtől este hétig az artistaszámokat gyakoroltuk. Este nyolc, fél kilenc körül értünk haza, de még várt ránk a leckeírás.

Együtt utaztam a csoporttal, de akkor még kötéltáncosként egy levegőszámmal. Ebben a Váradi csoport összes női tagja benne volt, hogy több számunk legyen. A férjemet 1986-ban ismertem meg egy bolgár szezonban, ahol sátormester-helyettesként dolgozott. Akkoriban csereműsorok voltak, egy egész bolgár csoportot küldtek Magyarországra és egy egész magyar csoport ment Bulgáriába. Udvarolni kezdett, de féltünk, hogy nem lesz jövője a kapcsolatunknak a különböző szakmánk miatt, ezért úgy döntött, hogy ő is artista lesz.

1988-ban született a kisfiunk, „Váradi” Petruska Nándor, ezért itthon voltunk egy évet. Aztán 1989-ben az élet úgy hozta, hogy többen elmentek a csoportból, így ránk esett a választás, hogy beugorjunk. A fogyókúra után kemény próbafolyamat kezdődött, ami jól ment, így lettünk a férjemmel a csoport tagjai.

Kik voltak a Váradi ugródeszka csoport tagjai?

Nagyon sokan. Ahogy már mondtam, gyakran cserélődött a csoport összeállítása. Tagok voltak: Id. Weisz Nándor, ifj.Weisz Nándor, ifj.Weisz Nándorné Irena, Petruskáné Weisz Diana, Petruska Mihály, Weisz Éva – az ő fő profilja lábzsonglőr zsáner volt, amiért 2004-ben Porond Csillaga-díjat kapott –, id.Weisz György, Weisz Györgyné Erzsébet, Weisz Erzsike, ifj.Weisz György, Weisz József, Weisz Józsefné Lujza, Weisz Debra, Weisz Mária, Weisz Imre – ő később kiváló labdazsonglőr lett –, Paszinger Éva, id.Császár Péter, Császár Péterné Kati, ifj.Császár Péter, Császár Gábor, Szentandrászki János, Piros Gábor, Nagy Attila… Remélem, nem hagytam ki senkit.

Hogy lett a férjéből sátormester?

1978-ban egy barátja a cirkusznál dolgozott, aki felajánlotta, hogy csatlakozzon a társulathoz, mert szükségük van még egy emberre. Csehszlovákiába utazott egy magyar társulat, indulás előtt egy héttel csatlakozott a cirkuszhoz, és azonnal beleszeretett a cirkusz világába.

A férjem egy nagyon alapos ember, a munkájában száz százalékot nyújt. Ez hamar feltűnt a feletteseinek, így a ranglétrán haladva végül sátormester-helyettes lett, később az Eötvös Cirkusznál már sátormester. Rábízták az egész cirkusz felépítésének irányítását. Nagyon sokféle sátor van, két masztos, négy masztos, ovális, kerek, 24-es, 36-os, és még sorolhatnám. Ő mindegyik felépítésével tisztában van, ami manapság nagyon nagy kincs, mert kevés szakember van, aki ehhez tényleg ért. Most hallottam, hogy Fekete Péter, a Fővárosi Nagycirkusz igazgatója akar egy ilyen képzést indítani. Nagyon hasznos lenne, mert ha elfogynak az öregek, akik fejből tudják a szakma csínját-bínját, baj lesz. Ez egy nagy felelősséggel járó szakma, de sokszor el van bagatellizálva, hogy nem gond, felépítik… Csak az nem mindegy, hogyan.

Nem lehetett könnyű teljesen a nulláról kezdeni és egy világszínvonalú csoportba csöppenni…

Szerencsés volt, mert eleve izmos volt, az alkata pedig pont megfelelővé tette mitlimannak, vagyis középső tartóembernek. Miután én is beszálltam a csoportba, ő kapott el engem. Kezdetben még csak kisebb dolgokat csinált, tusírozott, nyomta a deszkát és gyakorolta a vállba állást.

Apu mindig annak a híve volt, hogy az ember nagyon jól tanulja meg az alapokat. Aprólékosan kell kezdeni, először az erősítéssel, hogy meglegyen az ember megfelelő izomzata. Sokáig csak olyanokat csinál az ember, hogy valaki csak ül és szaltót dob neked. Ebből nagyon sokat kell csinálni, mert ebből tanulod meg, hogyan indíts, milyen szögbe dőlj és hogyan érkezz. Utána jöhetnek a dupla, tripla és a csavart szaltók. Ha nem jól csinálja valaki, például ha nem vállba érkeznek, vagy ha esik szét az egész, akkor egyszerűen látszik, hogy nincs beleadva az a sok gyakorlással töltött év, nincs meg a szakmai hozzáértés, hogy jó legyen a szám.

Azt mondják a szakmában, hogy sok évbe telik, mire egy produkció teljesen beérik…

Igen, erre nagy hangsúlyt fektetett apu, soha nem sajnálta rá az időt. A férjem is apránként tanult bele: amikor elindult velünk az első szezonjába, még nem csinált annyi mindent. Szezon közben is folyamatosan próbáltunk. Nehéz időszak volt, ebből a szempontból apukám nagyon fanatikus volt, nála mindig a próbák voltak az elsők.

Amikor a férjemmel a Fővárosi Nagycirkuszban dolgoztunk a közös kötéltáncos számunkkal, párhuzamosan próbáltuk a deszkaszámot. Úgy nézett ki egy napom, hogy miután ledolgoztam a napi két-három előadást, elengedtek a fináléról, majd rohantam át a próbaterembe, ahol a deszkaszámot próbáltuk, ráadásul akkor volt kétéves a gyermekünk is. Kemény időszak volt, de ha el akartunk érni valamit, akkor muszáj volt így csinálni.

Tehát kemény munka és szigor nélkül nincs siker?

Igen, úgy gondolom, hogy ez a titka. A fiamat is apu tanította. Sokszor bementem a próbáira, volt, hogy sírtam is, hogy ne legyen vele olyan kemény. Akkor mindig azt mondta, hogy ügyvéd, menjen ki, ő tudja, hogyan kell tanítani. Utólag nagyon hálás vagyok, mert neki köszönhető, hogy ma itt tart a fiam. Ha úgy álltunk volna hozzá, hogy jajj, de aranyos, kicsit labdázgat, nem lenne ma sikeres zsonglőr.

Az édesapja a manézson kívül is ennyire szigorú volt?

Inkább csak a szakmai dolgokban. Nagyon szeretett minket, a privát életben nagyon aranyos volt, ezért is volt furcsa számunkra, hogy a próbákon mennyire kemény tudott lenni. Nagyon akarta, hogy jók legyünk és jól csináljuk.

A gyermekük elkísérte önöket a külföldi fellépéseikre?

Igen, a legtöbb artista magával viszi a gyermekét. Szinte mindig külföldön léptünk fel, ezért a fiam, hozzám hasonlóan, magántanuló volt, és amikor hazajöttünk, akkor vizsgázott le a tananyagból. Szerettem volna, ha bejár az iskolába is, hogy társaságban legyen, és megtapasztalja a normális iskolai életet, ezért amikor pár hónapig itthon voltunk, rendesen eljárt az iskolába. Jó kapcsolatom volt az iskolával, nem volt ezzel semmi probléma. A középiskolát már az Artistaképzőben végezte.

Apu akkor kezdte el tanítani, amikor az egész család együtt volt. Már gyermekként fellépett zsonglőrként. Ma már nagyon jó helyeken, varietécirkuszokban dolgozik. 2014-ben Porond Csillaga-díjjal tüntették ki, nagyon büszke vagyok rá.

Sajnos itthon kevés lehetősége adódott a bemutatkozásra. Egy alaklommal a Cirkuszok Éjszakáján lépett fel magyar közönség előtt, és 2018 februárjában egy hétre beugrott helyettesíteni a feleségével a Fővárosi Nagycirkusz Győztesek Karneválja című műsorába. Remélem, hogy később hosszabb ideig is láthatja majd a magyar közönség őt is és a feleségét is, aki több díjat nyert a levegőszámával. Két és fél éves a gyermekük, ő az ötödik generáció, bár még nem tudjuk, hogy ő milyen szakmát választ majd magának.

Hogyan ismerkedtek meg a szülei?

Édesanyám, Susek Irena lengyel származású. Katowicében született, ott is élt, sporttagozatos gimnáziumba járt, ahol korcsolyázott. A svéd származású Trolle Rhodin akkoriban indította a jégrevüket, és olyan lányokat keresett a tánckarba, akik tudnak korcsolyázni. Anyu akkor volt tizenhét-tizennyolc éves, gondolt egyet, jelentkezett és bekerült a jégrevübe. Évekkel később voltak olyan próbálkozások, hogy összevonják a jégrevüt és a cirkuszt: a műsor fele a jégen ment, a másik fele szárazon. Egy ilyen műsorban ismerték meg egymást apukámmal. Anyu otthagyta a jégrevüt, átjött a cirkuszba, és ő is a csoport tagja lett.

Melyek voltak a legemlékezetesebb fellépéseik?

1984-ben Kuvaitban léptünk fel, akkor még a férjem nélkül, de aztán Jordániában már együtt voltunk. Kuvaitban nem lehetett annyira nyitott a kosztümünk, ennek ellenére a sejkek sokszor csak azért vették meg a páholyokat, hogy a lányokat nézzék. Akkor már benne voltam az ugródeszkacsoportban, a trükkhöz két lány felmászik, megnyomják a deszkát, majd szaltózik a repülő ember. Magyaros ruhánk volt, alatta nagy fehér bugyival, de a helyiek ez is hatalmas szenzáció volt. A városba csoportosan kellett mennünk, a testünket eltakaró, bő ruhákban. Az emberek nagyon kedvesek voltak, mindenhol kiabálva köszöntöttek minket.

Jordániában is nagyon szívélyes fogadtatásban volt részünk, és bár nem volt sok szabadidőnk, de eljutottunk a Holt-tengerhez és Petra ősi városába is. Amikor egy vidámparkban állt a cirkuszunk, könyörögtek a vidámpark üzemeltetői, hogy mindent többször, ingyen próbáljon ki a fiam. Sok helyre kaptunk meghívást, többek között a magyar nagykövethez, de találkoztunk a jordán herceg lányával is, akit gépfegyveres katonák kísértek el a műsorra.

Bejártuk egész Európát is, de én mind közül legjobban a skandináv országokat szerettem meg. 2012-ben a norvég Cirkus Arnardonál hatalmas elismerésben volt részünk: a szünetben Liv Ullmann személyesen gratulált nekünk, és azt mondta, hogy soha nem látott még ilyen jó kutyaszámot.

Az ugrócsoportos számunk mellett ekkor már megvolt a férjemmel közös kötéltáncos számunk is. Egyszerre volt műsoron az ugródeszka a levegő számunkkal, mert bár régebben még megengedhették maguknak a cirkuszok, hogy leszerződtettek egy kilencfős csoportot nagyon jó gázsival, de később már elvárták, hogy ennyi ember két-három számmal érkezzen. Ezért csináltuk meg a lányokkal a szinkron levegő számot és a férjemmel a drótszámot. Miután az apukám és a bátyja már az ötvenes éveik végén jártak és nem tudtak akrobataként fellépni, illetve a két fiú partnerünk is kiszállt, mert megnősültek, összeült a csoport, majd arra a döntésre jutottunk, hogy nem érdemes újrakezdeni fiatalokkal, ezért feloszlattuk a csoportot. 1994 februárjában, Olaszországban volt az utolsó fellépésünk. A döntés mindenkit megviselt, egy korszak ért véget. Onnantól kezdve csak a kötéltáncos és a levegőszámmal léptem fel.

Miből állt a kötéltáncos szám?

Amikor még egyedül léptem fel két méter magasságban, a közepes dróton, akkor táncoltam, ugróköteleztem és spárgáztam. Amikor összekerültünk a Misivel, sokat gondolkoztunk azon, hogy mit csinálhatnánk ketten. Ő nem jött fel a drótra, mert nagyon hosszadalmas folyamat csak a járást megtanulni rajta. Így jött az ötlet, hogy mivel ő egyébként is egy humoros ember, építsünk bele egy kis humort a számba. Így jött a tányérforgatás, amit a földön szoktak csinálni, de mi feltettük a drótra. Először olyan állványt készítettünk, ami a drót mellett volt, mert ha szaladgálok a dróton, leesnek a tányérok. De túl nagy monstrum volt, ezért egy másikat készítettünk, amit rátettünk a drótra. Ez is mozgott egy picit, viszont nem estek le a tányérok. Misi rakta fel a tányérokat, leesett a drótól, fütyült nekem, hogy épp melyik esik le, én pedig szaladgáltam. Szerintem érdekes, mulatságos szám volt, azóta sem láttam ilyet.

Mikor és miért jött a váltás, hogy kiskutyákkal lépjenek fel?

Idősebbek és nehezebbek lettünk, ízületi gondjaink is voltak, így el kellett gondolkodnunk, hogy mihez kezdjünk, ha már nem tudjuk csinálni a megszokott számainkat. Ebben az is közrejátszott, hogy 2012-ben megszűnt a szakmai nyugdíj, így annyira kis összeget kapunk az államtól, amiből nem lehet megélni. A szakmai nyugdíjat anno azért hozták létre, hogy a világhírű artisták, akik oly sokat tettek az ország hírnevének öregbítéséért, miután kiöregedtek mint akrobaták, ne kelljen kényszerből bohóckodniuk vagy középszerű állatszámokkal fellépniük, hanem nyugodtan tölthessék el megérdemelt nyugdíjaséveiket. Szerencsésebbek voltak azok, akinek kitüntetései voltak, mert emelt nyugdíjat kaptak, ami jó életkörülményeket biztosított. Ezt egy időre eltörölték, így kényszerhelyzetbe kerültek az artisták, hogy vagy elmennek teljesen más területre dolgozni, vagy betanulnak egy másik számot.

Ötven fölött teljesen más szakmába kezdeni nagyon nehéz, amikor csak a cirkuszművészethez értünk. Ezért döntöttünk a kutyaszám mellett. Egy artista kollégánk, Varga Gyula a Fővárosi Nagycirkuszban kapott irodai munkát. Gyulának nagyon jó kutyaszáma volt, ezért 2002-ben hozzá fordultunk segítségért. Nekünk egy kutyusunk volt, akivel a Misi szórakozásból kis bohócságokat csinált. Gyula felajánlotta, hogy vigyük el az ő kutyáit, mert noha bárkinek nem adná oda, de minket jól ismer, és tudja, hogy mennyire szeretjük az állatokat. Kicsit megijedtem, hogy egyszerre hét kutyának kell megfelelő szálláshelyet kialakítanom, ezért egy nap gondolkodási időt kértem, egész éjjel nem aludtam. Végül anyuék kertes házában alakítottuk ki a helyüket. Gyula átadta nekünk a kutyáit, rengeteget próbált velünk és tanított minket. Miután azok a kutyusok megöregedtek és meghaltak, utána saját kutyusaink lettek, akikkel könnyebb volt, mert mi neveltük fel őket és gészen kicsi koruktól kezdve foglalkoztunk velük. Régen a fűtött pincénkben laktak, de már velünk laknak a házban, a csivavák velünk is alszanak. Igazi családtagok lettek.

Mi a titka a kutyaidomításnak?

Biztos vagyok benne, hogy a türelem. Régen, hatvan évvel ezelőtt még voltak olyanok, akik más módszerekkel dolgoztak, de bizton állíthatom, hogy azok nem jó módszerek. Mi nagyon sokat foglalkozunk velük, és már csak attól, ha megemelem a hangomat, annyira megsértődnek, hogy semmit nem hajlandók csinálni, rám sem néznek, elfordítják a fejüket. Fenyítésről szó sincs, jutalomfalatokkal és jutalmazással vesszük rá őket a trükkökre.

A másik titkunk az, hogy a kutyák játékként fogják fel a feladatokat. Nem csinálnak kézenállást és létrára sem másznak, csak olyan trükkökre taníthatók meg, amiket maguktól is megcsinálnának. Sokan szokták kérdezni, mit csinálunk, hogy ennyire vidámak a kutyusaink? Úgy rohannak be, mint az őrültek, látszik rajtuk, hogy élvezik, mert ez számukra játék, egymással versenyeznek, hogy ki a jobb. Emiatt negatív kritika is ért minket, hogy nem csinálnak bonyolult és látványos trükköket… Viszont nekünk pont az a célunk, hogy ne érezzék azt sem az állatok, sem a közönség, hogy rájuk vannak erőltetve a feladatok. Maradjanak játékosak és vidámak. A kutyákat a cirkusz világához is úgy kell hozzászoktatni, hogy ne okozzunk számukra szenvedést. Amikor először megy be egy kutya a manézsba, megbeszélem a zenekarral, hogy pár napig halkan játsszanak, szinte ne is doboljanak, a fénytechnikus pedig ne használjon vakító fényeket. Így szépen, lassan hozzászoknak a zajhoz és a fényekhez.

A Fővárosi Nagycirkusz Lúdas Matyi a cirkuszban című produkcióban is fellépnek a kiskutyákkal egy nagyon mulatságos számmal. Mit csinálnak benne?

Ott a kutyaszámunknak csak egy töredékét látja a közönség. Mi most is úgy lépünk fel, hogy van egy kutyaszámunk és csináljuk továbbra is a tányérszámot, csak nem a drótkötélen, hanem a földön, sok humoros elemmel kibővítve. Fekete Péter, a darab rendezője azt kérte, hogy olvasszuk össze a tányér- és a kutyaszámot, és legyen az egész három és fél perc. Nem volt sok időnk a megvalósításra, aztán úgy döntöttünk, hogy a tíz tányér helyett ötöt használunk és a hét kutya helyett öt lép fel, így belefértünk az időkeretbe is.

Mennyiben volt más élmény fellépni a társművészetekben bővelkedő Lúdas Matyi a cirkuszban című darabban, mint a klasszikus cirkuszi műsorokban?

Korábban színházba vagy koncertekre is kaptunk meghívásokat, ezért ez nem akkora újdonság, nem volt szokatlan. Amikor felkérnek valamire, elmondják, hogy mit várnak tőlünk, és ha teljesíteni tudjuk, elvállaljuk. Például sokszor léptünk fel Dániában karácsonyi műsorokban, amelyek kifejezetten gyerekeknek szóltak. Ezek tulajdonképpen színházi darabok voltak, beszéltek, báboztak bennük, amelyek közé beépítettek egy-két artistaszámot is.

Mi a véleményük az újcirkuszi műfajról?

Mindenképpen jó dolognak tartom, van létjogosultsága, de a klasszikus cirkusz semmiképpen nem tűnhet el. Úgy gondolom, ha valamire van igény – például a horrorcirkuszra, amit személy szerint nem szeretek –, akkor menjen. Nagyon szeretem a jó klasszikus cirkuszt és láttam jó modern cirkuszi műsorokat is. Bár ez utóbbiak inkább a felnőtteknek szólnak, ellentétben a klasszikus cirkusszal, ami minden korosztályt megszólít.

Mi a véleményük a Lúdas Matyi a cirkuszban című darabról?

Amikor először megnéztem, egy klasszikus cirkuszi műsorra számítottam, ezért más szemmel néztem, mint amikor már újcirkuszi darabként tekintettem meg. Nagyon szeretek műsort nézni, és figyelni a közönség reakcióit. Minél többször néztem meg a Lúdas Matyi a cirkuszban darabot, annál jobban tetszett. Az ismerőseim, akik látták, szintén pozitív véleménnyel nyilatkoztak róla. Erre úgy kell beülni, hogy ez egy mesejáték, amiben vannak cirkuszi elemek is.

Amikor épp nem a Fővárosi Nagycirkuszban szerepelnek, hol láthatja Önöket a közönség?

Mivel idősebbek vagyunk és anyukám egyedül van itthon, nem akarom hosszabb időre magára hagyni. Legfeljebb téli gálákra fogadunk el meghívásokat: most már a harmadik karácsonyi időszakot töltjük Franciaországban a Cirque Medranóval, akik hét utazó cirkusszal és rengeteg artistával járják a városokat. Ezen kívül esetleg rövidebb szezonokat vállalunk csak el.

Több mint negyven országban betiltották az állatok cirkuszi szerepeltetését. Mit gondolnak erről?

Ez egy nagyon nehéz kérdés. Nagyon sok példát látok arra a különböző cirkuszokban, hogy aki állatot tart, az nagyon szereti és megfelelően gondoskodik róla. De ahogy a privát életben is, nálunk is vannak olyanok, akik nem úgy tartják az állatokat, ahogy kell, és ezeket az embereket ki kell szűrni. Ez valahol az állattartók hibája is. Ha a kezdetektől úgy állnak hozzá, hogy bemutatják, hogy tartják és tanítják az állatokat, vagy kilökik maguk közül azt, aki nem úgy bánik velük, ahogy kell, talán nem fajul idáig ez az egész.

De azt is hozzá kell tennem, hogy van egy elvakult réteg az állatvédők között, akik semmilyen együttműködésre nem hajlandók. Soha nem nézik meg, hogy gyakorolnak vagy tartják a cirkuszosok az állataikat. Egyszerűen meg vannak győződve arról, hogy láncra vannak verve és fenyítik őket. Megmaradt bennük egy olyan hatvan évvel ezelőtti kép, ami akkor sem volt mindenkire jellemző. Az állatvédők vádjai valamiért mindig a cirkuszokat érik, pedig kutyabemutatókon is látok hajmeresztő trükköket. A Nemzeti Lovasvágtán meg például a betonra szórnak földet és azon futtatják a lovakat, de ott vannak még a lóversenyek, agárversenyek, vagy a haszonállatok üzemi tartása és szállítása is. Nagyon sok helyen utána kellene nézni az állatok megfelelő tartásának, nem csak a cirkuszokban.

Az viszont tény, hogy a közönség részéről nagyon nagy igény van az állatok cirkuszi szerepeltetésére. A közönségnek itthon is és külföldön is mindig az az első kérdése, hogy milyen állatok vannak és mit fognak csinálni.

Úgy gondolom, hogy van helyük az állatoknak a cirkuszban, de csak abban az esetben, ha biztosítják számukra a megfelelő körülményeket, amit hatóságilag rendszeresen ellenőriznek.

Mik a további terveik?

Amíg lehet, elvállalunk rövidebb felkéréseket vagy téli gálákat. Nagy örömmel töltött el minket, hogy szerepelhettünk a Lúdas Matyiban, nagyon jól éreztük magunkat. Mindig nagy öröm hazai közönség előtt fellépni.

A kutyusaim már nem olyan fürgék, mint régebben, ezért talán két-három évig tudunk még együtt dolgozni. Egy újabb csapat betanítását már nem vállalnánk. Mindig nagyon ragaszkodtunk hozzájuk, biztos nem adnánk oda őket senkinek, így nálunk élik majd le hátralévő életüket. A kutyusaink a családtagjaink, nem tudnám őket elaltattatni, ezért inkább abbahagyjuk a fellépéseket.

Szekáry Zsuzsanna