Életmű-interjú Graeser Józsefné Bettivel és Graeser József „Dodival”

Hogyan kerültetek kapcsolatba a cirkusz világával?

Dodi: Én az édesapám révén csöppentem ebbe a varázslatos világba. Nem cirkuszi dinasztiából származom, csak az édesapám és a testvére voltak artisták. Mielőtt meghódították volna a cirkuszi manézsokat, tornászok voltak. A háború után döntöttek úgy, hogy csinálnak egy gumiasztalos számot. Óbudai fiúk lévén látták, hogy a vitorlázó repülőket gumimadzagokkal lőtték ki, innen jött az ötlet, hogy ezekből az anyagokból szőjenek hálót, az asztal összeállítása pedig már gyerekjáték volt a kettejük lakatos-hegesztő szakmájával. Egy idősödő óbudai artista segített nekik a szám összeállításában, akivel később együtt is dolgoztak. Miután ő kiszállt, továbbfejlesztették a produkciót, amiben már én is részt vettem. Ezt megelőzően három évig jártam az Állami Artistaképző Intézetbe, utána már édesapámékkal léptem fel.

Betti: Nagyon mozgékony gyerek voltam, már négyévesen a korláton mászkáltam, amitől anyukámat kiverte a víz. Később az általános iskolában hívta fel valaki a figyelmét az Állami Artistaképző Intézetre, ahol levezethetném a fölösleges energiáimat. A cirkusz iránti szeretet gyermekkoromban ivódott belém a nagymamámnak köszönhetően, aki rajongott érte, és rendszeresen elvitt az előadásokra. Az artistaképzőben egy lovas akrobata számra készültem, ahonnan kikerülve megkeresett Dodi édesapja, hogy próbáljak velük a gumiasztalos számukban. A csoport egyik tagja az utolsó pillanatban nősült meg, és a felesége nem engedte, hogy tagja legyen a csoportnak. Ekkor vetette fel nekem a Magyar Cirkusz és Varieté Vállalat, hogy most indítják el a tánckarképzést, csatlakozzam, és majd segítenek a továbbiakban. A Fővárosi Nagycirkusz megnyitotta a kapuit, elindult a munka, viszont hiába lett volna produkció, amiben részt vehettem volna, három évig nem engedtek el, mert szükség volt rám a tánckarban. Ez nem is volt akkora probléma, mert a szüleimnek és nekem is fontos volt, hogy befejezzem az iskolát, és leérettségizzek. Nem éreztem rosszul magam a tánckarban, bár alapvetően artista szerettem volna lenni.

Dodi: Abban az időben a tánckar nem csak tánckarként funkcionált. A táncosok szinte az összes műsorszámban szerepet kaptak, minden lány magas szinten értett az akrobatikához, később a kilencven százalékukból artista lett. Nem véletlenül volt elismert és híres a Fővárosi Nagycirkusz tánckara.

Dodi, Önnek hogy indult a karrierje?

Dodi: Abban az időben más világ volt, édesapámmal először a Szovjetunióban léptünk fel, 1966-ban, ahol ért egy baleset: elszakadt egy drótkötél, és fejbe vert egy csiga. Akkor megszakadt a pályám, haza kellett jönnöm, hogy megoperáljanak. Közben az Állami Balett Intézet gimnáziumába jártam, mert oda jártak tanulni az artisták is. Szerteágazó érdeklődési köröm volt, többek között nagyon szerettem a verseket, a gimnázium alatt sokszor vittek szavalni. Egyszer az Írók Boltja előtt egy március 15-i ünnepségen együtt szavaltam Latinovits Zoltánnal.

1971-ben kezdődtek el ismét a fellépések. Édesapámmal és egy testvérpárral adtuk elő a gumiasztalos számunkat. Először Lengyelországba mentünk, aztán Romániába. Akkoriban a legtöbb artista a Szovjetunióban lépett fel. Mi négy szezont töltöttünk ott, ami abszolút jó dolog volt, mert korlátlan ideig próbálhattunk, kőcirkuszokban dolgoztunk, szállodákban laktunk, az ottani helyzethez képest normális körülmények között.

Nem szenvedtek hiányt semmiben?

Dodi: Semmiben, abban az időben a Szovjetunióban a cirkuszművészet a balettel és a színházzal állt egy szinten. Úgy jártak az emberek cirkuszba, mint az operába. Ha az ember elment egy üresnek látszó közértbe, és elmondta, hogy a cirkuszban dolgozik, ami csak létezett, elé rakták. Ott egészen máshogy viszonyultak az artistákhoz. Ami még nagy dolog volt számunkra, hogy sokat próbálhattunk jó körülmények között. Ott gyakoroltuk be a hintaszámunkat is, amivel 1973-tól egészen 2000-ig dolgoztunk, amikor abbahagytuk az aktív szereplést. Utána sem szakadtunk el a cirkusz világától, mert Angliában még három évig dolgoztam műszaki vezetőként.

Végül hogy kezdtek el együtt dolgozni?

Dodi: Bettit édesapám a csoportunkba szerette volna csábítani, mert már próbált vele, és tudta, mire képes. A vállalat viszont nem akarta elengedni, mert szükség volt rá a tánckarban, ezért cselhez folyamodtunk, édesapám azt mondta, hogy egymásba szerettünk, amivel nem tudott mit kezdeni a cég. Ekkor ebből még egy szó sem volt igaz, de az 1973-as szovjetunióbeli szereplésünk alatt valóban egymásba szerettünk, és húszévesen egybekeltünk.

Hol léptek még fel?

Dodi: 1975-ben utaztunk először nyugatra, két évet töltöttünk Angliában. Ez abban az időben hatalmas dolognak számított, és szerencsések voltunk, hogy mi szabadabban utazhattunk külföldre. Nagyon nagy élmény volt akkoriban egy huszonkét-huszonhárom éves embernek kijutni nyugatra. Ájuldoztunk, a mai világban ezt sokan nem értik, nem tudják felfogni, hogy mit jelentett. A határt átlépve az ablakokban színes televíziókat láttunk. Angliában vettem életem első autóját, rögtön ahogy kimentünk. Abban az időben még nem voltak olyan szigorúak a rendőrök, ezért másfél éven keresztül a villamosbérletemmel vezettem. Amikor a rendőr megállított, és kérdőre vont, hogy mi ez a március, amikor most október van, azt mondtam, hogy nem voltam otthon, és nem tudtam kicserélni, mert nálunk havonta kell cserélni. Probléma nélkül visszaadta. Ma már ezt nem lehet megcsinálni, de egy cirkuszos életéhez ez is hozzátartozik, sokoldalúnak kell lenni, így én is vezettem mindent, ami nem repül. Később természetesen megszereztem az angol jogosítványt.

Miután Angliából hazajöttünk, többször jártunk Nyugat-Berlinben, Nyugat-Németországban, több televíziós felvételünk volt, eljutottunk Svédországba, még a szocialista rendszerben komplett műsorokkal.

Betti: Mi nem éreztünk semmit a szocialista elnyomásból, ahogy itthon nevezték.

Dodi: Más világban éltünk, köszönhetően annak, hogy nagyon keveset tartózkodtunk itthon, mert ha szocialista országokba utaztunk, akkor is nyolc-kilenc hónapot töltöttünk kint. A maradék idő azzal telt, hogy végiglátogattuk a családot és a barátokat.

Betti: 1985-től ha vittünk szerződést a MACIVA-nak, már bárhova elengedtek, ha anyagilag megfelelőnek találták. Utána már soha nem léptünk fel Kelet-Európában, csak nyugaton, Ázsián belül Malajziában és Dél-Koreában, vagy az arab országokban.

Dodi: Ami anyagilag nem volt mindegy: mikor a keleti országokba utaztunk a vállalattal, napidíjat kaptunk, amit a minisztérium állapított meg. Abból éltünk és spóroltunk, itthon viszont fizetést kaptunk. Érdekes világ volt, akkor máshogy mentek a dolgok, de az egész lényege az utazás volt, amit nem lehetett anyagiakban mérni. Bejártuk a fél világot, más ember nagy összegeket fizet, hogy kimenjen nyaralni két hétre, mi viszont hónapokat, éveket töltöttünk ott. Ezáltal sokkal jobban megismertük az embereket, a körülményeket, az országot, a kultúrát és mindent, amit csak lehetett.

Betti: Valóban, Olaszországban három évet töltöttünk, ami alatt tényleg mindent meg tudtunk nézni, amit csak akartunk.

Dodi: Mi nem közértbe járó emberek voltunk, végiglátogattuk a múzeumokat, templomokat, nevezetességeket. Ezek fantasztikus élmények, több zsák fényképünk van, de a fejünkben is ott élnek. Később vettünk egy kamerát, aminek a felvételein sűrűn nosztalgiázunk.

Betti: Nem mindig cirkuszokban léptünk fel, Malajziában például egy parkban volt az előadás. A ramadán utáni ünnepségen mindig nagy műsort rendeznek, mi egy angol cirkusszal léptünk fel. Az Emirátusokban is a ramadán utáni ünnepségeken szerepeltünk. Nagyon furcsa volt, mert mi mindig zárt helyen dolgoztunk, ott pedig a szabadtéri színpad miatt egy napot rá kellett szánnunk, hogy begyakoroljuk a műsort, és lássuk, hol mennyire süt a szemünkbe a nap.

Dodi: Nem kellett volna egy napot rászánni, mert annyira leégtem, hogy visítva vettem fel a kosztümöt. Alkalmazkodnunk kellett a körülményekhez. Koreában naponta vagy kétnaponta más helyeken léptünk fel, egyszer színházban, egyszer sportcsarnokban, ahol teljesen elérő volt a belmagasság. Egy akrobatának fontos, hogy ismerje a környezetét, tudjon mihez igazodni. Nagyon büszkék voltunk rá, hogy ilyen körülmények között is megálltuk a helyünket. Soha nem felejtem el, mikor azt mondta az akkori művészeti osztály vezetője: azért minket küld, mert mi a jég hátán is ugrálunk, ha kell.

Betti: A színházakban sokszor előfordult, hogy eltűntünk a lámpáknál, olyan kicsi volt a belmagasság.

Dodi: Fantasztikus élmény, mikor az ember olyan egzotikus országokat láthat testközelből, mint Korea, Malajzia vagy az Emirátusok. Más kultúrában másképp élnek az emberek, ami nekünk nagyon tetszett. Lejártuk a lábunkat, amikor csak lehetett, hogy mindent megtapasztaljunk. Láttuk, hogy a nyüzsgő piacokon mit esznek az emberek. Az egyedüli étel, amit nem kóstoltam meg, a sült bogár volt. Ramadán ideje alatt a városok nappal kihaltak voltak, de amint feljött a hold, elözönlötték az emberek az utcákat, leterítették a szőnyegeiket, és nagy hangzavar közepette falatozni kezdtek. Nem mindenki tudja ezt értékelni, nekünk is voltak kollégáink, akiket sehová sem lehetett elcsábítani. Mikor az Emirátusokba mentünk, Rómában majdnem egy napot töltöttünk az átszállás miatt oda- és visszafelé is. Bevittek minket a centrumban álló szállodába, és ahogy letettük a bőröndöt, rögtön útra keltünk: hajnalig jártuk a várost, pedig már dolgoztunk Olaszországban. Utána az egész napot a Vatikánban töltöttük, ahol egy fantasztikus élmény ért. Sétáltunk a téren, gyűlt a tömeg, egyszer csak mindenki egy irányba nézett, és ott állt a pápa az erkélyen. Nem vagyunk vallásosak, mégis megkönnyeztem.

A rövid utak, a rövid turnék mindig érdekesebbek, és jobban fizetnek, a hosszabbak viszont jobban megmaradnak az emberben. Nekünk Olaszország és Spanyolország volt a kedvencünk, mert szeretjük a meleg időjárást.

Betti: Ha tehetném, valamelyik meleg országban élnék, nemcsak az időjárás, hanem az emberek mentalitása miatt is. Sokkal kedvesebbek, és nyitottabbak, mint itthon. Bár az emberek Angliában is barátságosak, elmesélik a fél életüket, amikor te csak annyit szerettél volna megtudni, melyik sarkon fordulj be.

Híres emberekkel is kapcsolatba kerültek pályájuk során?

Betti: Igen, volt egy műsor, Sztárok a manézsban címmel, amiben színészeknek és híres embereknek tanítottak be számokat. Így dolgoztunk együtt Telly Savalasszal, Amanda Learrel és Sepp Maierel, a német válogatott kapusával. De dolgoztunk az Aqua együttesnek és a svéd királyi családnak is. Mindig nagy öröm volt számunkra, ha ilyen emberek társaságában léphettünk fel. Szerencse kérdése is, hogy az ember hová kerül, kivel dolgozik együtt. Amerikába sajnos nem jutottunk ki, pedig nagyon szerettük volna.

Dodi: Bár volt szerződésünk, abban az időben nemcsak a szakmai tudás, hanem a protekció is szerepet játszott abban, hogy hová küldték az embert. Így alakult, nem jutottunk ki, de az alapján, amit a Ringling Circusról hallottunk, nem is bánjuk. Afféle utazó gyárként írták le a kollégák. Úgy gondolom, az élet minden területén szükség van szerencsére, én pedig sosem gondoltam úgy, hogy ne lettünk volna szerencsések. Minden olyasmiből, ami rosszul indult, például ha kútba esett egy szerződésünk, később valami jó alakult ki. Én azóta is valahogy úgy fogom fel az életet, hogy a rossz után jön valami jó. Optimista vagyok.

Reggel, amikor felkelek, és alig tudok leszállni az ágyról, mert fáj a térdem, a bokám, a derekam, és felteszem magamnak a kérdést, hogy megérte-e, határozott igennel válaszolok. Biztos, hogy egy tornásznak vagy egy labdarúgónak is fájnak a tagjai, amikor idősebb lesz. Mi ezt a pályát választottuk, tudva, hogy idősebb korunkban jelzi majd a testünk az igénybevételt. De nem bánjuk, és hatalmas ajándék nekem az élettől, hogy itt dolgozhatok a Fővárosi Nagycirkuszban, ahol azt csinálom, amit szeretek, és amihez értek.

Komoly sérülések értek-e Önöket? Ha igen, mi történt?

Betti: A foteles trükknél én szaltóból ülve érkeztem a fotelbe. Aki fogta a fotelt, valahogy megbotlott, én nem kapaszkodtam, és előreestem öt méter magasból. Mind a két csuklóm eltört, ráadásul az egyik szilánkosan, ezért a csípőmből vettek ki csontot az orvosok, hogy helyre tudják hozni. Ez Angliában történt, szinte magatehetetlen voltam, a többiek dolgoztak tovább, de a szezon végén már én is a manézsban voltam. Október vége felé jöttünk haza, felléptünk a Fővárosi Nagycirkuszban, december végén pedig már utaztunk Spanyolországba, ahol egy évet töltöttünk.

1979-ben kétszer nyílt törést szenvedtem, a síp- és a szárkapocscsontom tört el, de utána még szerencsére évtizedekig triplaszaltókat ugrottam. Abban a pillanatban természetesen elkeseredik az ember, de megműtöttek, kihagytam azt az évet, és meggyógyultam. Sok atlétának és sportolónak törik el a lába, de visszakerülnek, mert akarják, edzenek, hiszen ez az életük. Mi ugyanígy gondolkodtunk. Én szerencsés voltam, de egy kollégánk egy súlyos sérülés következtében örökre lebénult.

Dodit még a pályája elején eltalálta egy csiga a cirkuszban, és a fejét ért nagy ütés következtében a fél oldala lebénult. Két évbe telt, mire helyrejött.

Szörnyű időszak lehetett…

Dodi: Tizenhat éves voltam, akkor ezt az ember könnyebben viseli. Ledermedtek az ujjaim, de rögtön hasznot húztam belőle, mert kihúzhattam magam az iskolai dolgozatírások alól. Visszagondolva nagyon szerettem volna zsonglőrködni. Azt mondták, hogy egészen ügyes voltam, de a baleset miatt nem folytathattam tovább. Ebben a szakmában benne van, hogy súlyos balesetek is történhetnek, de az artista ezzel együtt vállalja. Nem retteg tőle, és nem ez jár a fejében.

Betti: Úgy nem is tudná csinálni.

Kötöttek életre szóló barátságokat kollégákkal?

Dodi: Persze, az ember nem tud olyan helyre menni ennyi idő után, hogy ne találkozzon ismerőssel, kollégával, akivel együtt dolgozott. Ezt a szűk világot pár száz ember alkotja. Mivel sokáig vagyunk összezárva, majdnem mindent együtt csinálunk, nem lesznek köztünk konfliktusok, ezért ezek a barátságok nagyon sokáig megmaradnak. Rengeteg kollégával ápolunk jóbaráti viszonyt.

Betti: Történt egyszer, hogy este a tengerparton voltunk a kempingben, mit csináljon a magyar ember, hát szalonnát süt. Előkerült a gitár, énekeltünk, a kollégák el voltak ájulva, hogy még sosem ettek ilyen finom ételt.

Dodi: Az ember az étkezési szokásokat is átadja, átveszi, aminek kifejezetten örülök, mert nagyon szeretem a gyomromat, a feleségem pedig rengeteget tanult külföldön a barátoktól, főleg Olaszországban, Spanyolországban és Mexikóban. Ezért gyakran meglepjük a barátainkat valamilyen ételkülönlegességgel.

Ezek szerint a cirkuszon belül nincs szakmai féltékenység?

Dodi: Szó sincs róla. Mindenki csinálja a saját számát, miért lennél féltékeny a másikra? Nem volna értelme.

Mióta cirkuszszakmai vezető a Fővárosi Nagycirkuszban?

Dodi: Most már ötödik éve.

Pontosan mi a munkája?

Dodi: 2012 óta segítek a műsorok összeállításában, megrendezésében, amikor lemennek a műsorok, akkor babusgatom az artistákat, akiknek ilyen szempontból szerencséjük van velem, mert én is artista voltam, és tudom, mit jelent, mikor az ember egy vadidegen országban van, ahol esetleg a nyelvet sem beszéli, és milyen jólesik, ha valaki segít. Nekem ez természetes, egy héten belül az egész társulat tudja, hogy Dodihoz kell menni bármilyen problémával. Egymásnak adják a kilincset, ami nagyon jólesik. Emellett a műsor alatt a műsorhoz tartozó szakmai dolgokat nézem és ellenőrzöm, és koordinálom a műszak munkáját. Ezek teszik ki a feladataim legnagyobb részét, ezért az öt év alatt, ha összeadom, egy hétig voltam szabadságon. A hét napból hetet a cirkuszban töltök akkor is, ha nincs munka: beszaladok megnézni, minden rendben van-e.

Van beleszólása a számok kiválasztásába is?

Dodi: Az igazgató úr megkérdezi a véleményemet, és beszélgetünk róla.

Tehát szakmai tanácsadó is?

Dodi: Igen.

Tavaly egy díjjal is elismerték a munkáját…

Dodi: Az Európai Cirkuszszövetség a Budapesti Nemzetközi Cirkuszfesztiválon mindig átad egy díjat, csak artistáknak. A 11. Budapesti Nemzetközi Cirkuszfesztiválon az a megtiszteltetés ért, hogy én kaptam ezt a díjat a négyéves tevékenységem elismeréseként. Nagyon meglepett, meghatott, és boldog voltam, hogy elismerték a munkámat.

Dodi, mi a véleménye a Fővárosi Nagycirkusz újításairól, például a Lúdas Matyi a cirkuszban című előadásról?

Dodi: Semmi baj nincs azzal, ami az utóbbi időben a Fővárosi Nagycirkuszban történik. Látszik a nézőszámokon, hogy a közönségnek igénye van rá, ezért nagyon nagy siker. Ez a legfontosabb, hogy a műsor elnyerje a nézők tetszését. Nekem az első pillanattól tetszett az ötlet, bár nem a cirkuszművészeten és az akrobatikán volt a hangsúly, de sikerült a művészetek tökéletes elegyét létrehozni. Az igazgató, Fekete Péter is azt mondja, szerinte belefér, hogy a Fővárosi Nagycirkuszban tizenkét hónapból egyben kísérletezzünk, ami ráadásul jól sült el. Én minden előadáson bent ülök, mert kezelem a motorokat, és az a visítás minden előadáson a gyerekek szájából nagyon beszédes. A cirkusznak meg kell újulnia. Amikor mi 1971-ben elkezdtük a pályánkat, nem igazán voltak még egy számon belül színházhoz közelítő elemek. Akkor megszólalt a zene, szétment a függöny, berohantak az artisták, bemutatták a számukat, meghajoltak, és kimentek. Utána jött a következő. Azóta a cirkusz folyamatosan változik. Már mi is tanultunk táncot, volt Svédországban egy konferanszié, aki táncos volt, ezért megkértük, hogy tanítson be nekünk a szám közben egy kis koreográfiát, amit meg tudunk csinálni, mert fontos, hogy ne akarj olyasmit, amire képtelen vagy. Szóval már mi is próbálkoztunk ilyennel, és ahogy telt az idő, egyre több hasonló elemet vittünk bele a produkciónkba. Az pedig teljesen természetes, hogy mostanában ez így működik. Ha körülnézünk a klasszikus cirkuszok világában, egyre több a történetmesélő szám, ha nem is egy komplett műsor történetmesélő, de maga a szám egy kis történet, amit elmesél az artista. Vági Bence, a Recirquel társulat alapítója elmondta egy interjúban, hogy ők már inkább színházat, és nem cirkuszt csinálnak. Amire igény van, azt ki kell elégíteni. Én azt szoktam mondani, hogy száz év múlva is lesz klasszikus balett, ahogyan kortárs tánc is. Biztos vagyok benne, hogy a klasszikus és az új cirkusszal is ugyanez a helyzet. Természetes, hogy a klasszikus cirkusz elmegy az új cirkusz irányába, muszáj újítani.

Betti: A Cirque du Soleil is azért tud olyan nagy lenni, mert olyan koreográfusaik, zeneszerzőik, rendezőik, jelmeztervezőik, fénytechnikusaik vannak. Valaki megálmodja az egészet. Ezt egyetlen artistától nem lehet elvárni. Senki sem érthet mindenhez egyszerre.

Dodi: A Soleil-ről tudni kell, hogy nem tanít, nem képez artistákat, hanem összegyűjti a világból a nagyon ügyes embereket, és megtanítja őket egy adott műsorra. Ők csak magát a műsort állítják össze, és így – idézőjelben – könnyebb dolgozni, mint azoknak az artistáknak, akik öten összeállnak, csinálnak egy számot, de ahhoz még rengeteg plusz kell, hogy nagyot üssön. A Baross Imre Artistaképző Szakközépiskolának is jobban el kellene mozdulnia az oktatás terén ebbe az irányba, mert ez az oroszoknál fantasztikusan működik.

Mi a véleményük: a sikeres jövő a cirkuszművészet és a társművészetek ötvözésében rejlik?

Dodi: Abszolút. Ha körülnézünk a világban, mindenütt hasonló dolog megy végbe. A komolyzenébe is megpróbálják belevinni a könnyűzenét, a könnyűbe meg a komolyat: hány olyan koncert van, ahol hátul egy szimfonikus zenekar kísér. A színház is rengeteget kísérletezik, hiszen unalmas lenne, ha nem rukkolnának elő új dolgokkal. Azt is imádom a cirkuszban, hogy rengeteg lehetőségünk van. Adja isten, hogy felépüljön az új cirkusz, mert akkor a mostaninál sokkal többet kísérletezhetünk, és még nagyobb dolgokat tudunk létrehozni.

Mik a saját terveik?

Dodi: Szeretnék a Fővárosi Nagycirkuszban dolgozni, amíg csak lehet. Mind a ketten nyugdíjasok vagyunk, de attól még aktívan élünk, nem érzem magam olyan öregnek, hogy otthon üljek és nézzem a televíziót. Valamint több időt szeretnénk együtt tölteni a fiunkkal.

Ő mivel foglalkozik?

Dodi: Közgazdász, mert elszakadt a cirkuszi pályától. Nem erőltettünk rá semmit, ő mondta, hogy szeretne artistaiskolába járni, de egy év után abbahagyta, pedig tehetséges volt. Szerencsére mindig kitűnő tanuló volt, így mi is a továbbtanulás felé tereltük. Most is sportol, NB II-es szinten focizik, edzéseket is tart gyerekeknek, és a Magyar Paralimpiai Bizottságnál dolgozik. Viszont a cirkusz szeretete megmaradt a szívében, eljár az előadásokra.

Betti: Talán az volt a baj, hogy késői gyerek, mert tizenkét éves volt, amikor mi abbahagytuk. Másképp lehetett volna, ha korábban születik.

Gondoltak valaha arra, hogy mással foglalkozzanak? Vagy arra, hogy mi lett volna, ha más pályára sodorja Önöket az élet?

Dodi: Nem, mert rengeteget tanultunk és utaztunk. Közhelynek tűnik, de igaz, hogy amit az ember a szívével és a szemével lát, azt nem lehet tőle elvenni. Rengeteget mesélünk a gyerekünknek is ezekről a dolgokról. Persze ma már más világ van, az utazás sem olyan érdekes, mint a mi időnkben volt. Különleges embereknek számítottunk akár az utcában, az ismerősök között, de még a családon belül is, mert mi voltunk a világjáró artisták. Most már kinyílt a világ, szabadon lehet utazni. Régen internet sem volt, hanem fényképeket küldtünk a számunkról az ügynököknek, később pedig a nagy csodát, videokazettákat. Nagyon gyorsan változik a világ, amivel nincs is gond, de az biztos, hogy a mi időnkben az artistaélet sokkal jobb és szebb volt, nem tűnt ilyen pénzcentrikusnak. Mi előadás után bementünk a manézsba, és közösen próbáltunk az összes kollégával. Olyan is volt, hogy egyszerre húsz ember volt bent: játékból, viccből tanultunk egymástól.

Betti: Igen, egymással csináltunk csak úgy valamit, nem is tudtuk, milyen számot. Jó közösség volt.

Dodi: Fantasztikus érzés volt. Mi tudtunk játszani, nekünk ez szórakozás volt. Van egy mondás: ha azt csinálod, amit szeretsz, akkor egész életedben nem kell dolgoznod. Én elmondhatom, hogy soha nem dolgoztam, mert mindig azt csináltam, amit szeretek.

Betti: Nem csinálnék mást ma sem, ha most lennék fiatal, és választanom kellene. Pedig jó tanuló voltam, szerettem is tanulni. A mai napig sok minden érdekel, de a mi szemszögünkből minden unalmas ehhez képest. Az nem az én világom, hogy reggel bemegyek a munkahelyre, este ötkor pedig eljövök, és másnap ugyanez. Megőrülnék, ha egyhelyben kellene ülnöm valahol. Ehhez a szakmához kell egyfajta magamutogató hajlam: ha szégyenlős vagy, nem lehet csinálni.

Hiába, hogy ennél szigorúbb élet nincs, mint a miénk, mégis a legszabadabb. Vannak íratlan törvények, amiket be kell tartani, például előadás és próba előtt egy korty alkoholt sem ihatsz. Tudnod kell, hogy mikor ehetsz, ismerned kell a tested erősségeit és a korlátait. Rengeteget edzünk, gyakorlunk, és nagyon figyelünk egymásra, hiszen ettől függ az életünk.

Dodi: Mindig ügyelni kell az apróságokra. Engem eltiltottak a korcsolyázástól, mert vastagítja és merevíti a bokát, ami egy akrobatánál nem jó. Az artistaképzőben Dönci bácsi akkorát vágott a hátsómra, amikor megtudta, hogy műugrani járok az uszodába, mert az is tilos volt. Nagyon szigorú dolog volt ez. De semmit sem bánok, hálás vagyok a sorsnak.