Eötvös György életútinterjú

Ön az egyik leghíresebb cirkuszi dinasztia, az Eötvös család tagja. Meséljen a családjáról és a családja történetéről!

Édesapám, Eötvös György tizennyolc, édesanyám, Richter Ibolya tizenhat éves volt, mikor a nővérem született. Akkoriban az Eötvös, Richter, Picard papák minden fiatal férfit üldöztek, nehogy elcsalják a lányukat a műsorból, de valljuk be, a fiatalok túljártak az eszükön. Édesapámék tizenketten, édesanyámék heten voltak testvérek. Mint már említettem, tizenketten voltak testvérek az Eötvös gyerekek, a papa első házasságából Eötvös Gábor zenebohóc, Eötvös Ferenc kézen álló, Eötvös Emília zsonglőr, Eötvös Anna, Eötvös György. Ők már sajnos nem élnek, de erőteljesen hozzájárultak ahhoz, hogy az Eötvös név bekerüljön a köztudatba. 1968-ban Eötvös Tánti, Eötvös Gábor felesége, az új Fővárosi Nagycirkusz első igazgatónője volt. Mindenki szerette, rengeteget tett a magyar cirkuszművészetért. A nagypapa halála után Eötvös Gábor zenebohóc lett a papa, mindenki papája. Az ő fia, Eötvös Tibor és Eötvös Gábor zenebohóc a kilencvenes évek elején nyitotta meg újra az Eötvös Cirkuszt. A most működő Eötvös Cirkusz, aminek a keresztfiam, Eötvös Loránd az igazgatója, jóval később alakult, mint az első, amit még a nagypapa nyitott meg a közönség előtt 1900 körül: ez utóbbi aztán az államosításig működött, utána félig illegalitásban járta a cirkusz az országot, mert abban a politikai rendszerben nem lehettek magáncirkuszok. Majd Tibor átadta Eötvös Lorándnak, illetve az apukájának, Eötvös Józsefnek, aki édesapám testvére a nagypapa első házasságából. Aztán a nagypapám, Eötvös Nándor Aladár másodszorra elvette a nála huszonhárom évvel fiatalabb Picard Erzsébet Elza nénit, aki még hét gyermekkel ajándékozta meg. Elza néni 2017. október 16-án ünnepelte a századik születésnapját a Fővárosi Nagycirkuszban egy nagy ünnepség keretében. Visszagondolva nagyon örülök, hogy a szüleim – akik nyolc általánost végeztek – nem erőltették, hogy minél előbb artisták legyünk, hanem azt akarták, hogy inkább tanuljunk. Így leérettségiztem, és az egyéves művészképző elvégzése után diplomát szereztem.

Ezek szerint Ön nem tartott a szüleivel az utazásaik során?

Amikor lehetett, velük utaztam. Akkoriban vízilóidomárok voltak, tizenhat éves voltam, és az első utazó állami cirkusznál, a Liverpool Cirkusznál dolgoztak, amit Eötvös Gáborné igazgatott a férjével, Eötvös Gábor zenebohóccal. Itt olyan különleges külföldi produkciók léptek fel, mint az Ali Hassán arab akrobatacsoport, a The Guys, egy öttagú beatzenekar, ami hatalmas sikert aratott, mert 1968-ban élőben Rolling Stones-számokat is játszottak. Abban az évben a nyári szünetben a szüleimmel utaztam, mint minden nyáron kisgyermekkoromtól fogva. Egyszer lesérült az arab akrobataprodukció egyik szereplője, a főnök pedig, aki látott engem gyakorolni, ahogy ugráltam a talajon, megkért, hogy lépjek fel a hiányzó fő helyett. Ez volt az első hivatalos fellépésem az állami cirkusznál. Jó, bohócprodukcióban már nyolcévesen felléptem, a bohóc bácsi körbevitt a porondon és csokoládéval etetett, mire azt mondta neki a konferanszié: „Nem szégyelli magát, ennyi édességet etetni a gyerekkel? Miért csinál maga ilyet?” „Hát hogy leszokjon a dohányzásról” – felelte a bohóc. Akkor a bohócok még elmondták a poént, ma már figurát kell alkotni ahhoz, hogy a külföldiek is megértsék. Az 1960-as években a Magyar Cirkusz és Varietének már volt valutája, mert biztos vagyok benne, hogy forintért nem jött volna el az angol beatzenekar, és a sok kiváló duettszám előadói sem. A cirkusz kezdett kibontakozni a politikai rendszerből, mivel a kultúra mindenkihez szól. Én nem tudok haragudni a múlt rendszerre, mert artistaként a megbecsült emberek közé tartoztunk a szüleimmel. Persze, hogy odafigyeltek rá, ha jött egy külföldi fellépési lehetőség, hogy elengedjenek vagy ne, de nem emlékszem olyanra, hogy valaha ezért ne mehettem volna külföldre.

A Kicsi nevű vízilóval bemutatott produkciójuk egyedülálló volt Európában. Hogy került önökhöz? Hogyan tanították be, és miként alkalmazkodtak egy ilyen nem mindennapi állathoz? Egyáltalán, milyen volt az életük Kicsivel?

Amíg én iskolába jártam, felhívták a szüleim figyelmét a MACIVA-nál, hogy van az állatkertben egy víziló, ami az átlagnál sokkal szelídebb, és elfogadja a gondozóktól az almát. A víziló állítólag 75–80 kilóval születik, egy éven belül 500–800 kg-os lesz, a hímek testsúlya kifejlett korukban 1500 és 3000 kilogramm között mozog. Amikor a szüleim megkapták, elneveztük Kicsinek. Azért bízták rájuk a vízilovat, mert az édesapám nemcsak bohóc és artista volt, hanem hivatásos gépkocsivezető is, ami elengedhetetlen volt ahhoz, hogy a két és fél – három tonnás állat harminc tonnás transzportját elhúzza kamionnal. Hatalmas attrakció volt, mikor a Kicsi bejött a porondra, és édesapám szájából kivette a kenyeret! Amikor fiatalon először ugrottam rajta szaltót, akkorát estem a tarkómra, hogy majdnem ottmaradtam, mert a víziló hátán, amikor száraz helyen van, a mirigyek váladékot termelnek, hogy ki ne repedezzen a bőre, de csak később jöttünk rá, hogy a szaltónál ez milyen veszélyes. Ez után az eset után a gondozója mindig letörölte a hátát fellépés előtt. Szerettem fellépni ebben a számban, de mindenkinek azt mondtam, hogy márpedig belőlem akrobata lesz.

A híres oroszlánidomárt, Szegedi Gábort kérte fel a MACIVA, hogy segítsen a szüleimnek, akik számára amúgy nem volt újdonság állatokkal foglalkozni, mert gyermekkoruktól közöttük éltek. Kicsi alatt mindennap cserélni kellett az 5-6 ezer liter vizet, és felmelegíteni a beépített kazánnal 26 fokra. Szegedi Gábor számára is új kihívást jelentett a víziló. Szerencsére hamar megszeretett minket az állat. Apukám volt a főnök, édesanyám pedig az, aki dédelgette.

Nagyon fiatalon veszítettem el az édesanyámat, akkor negyvenöt éves volt. 1979-ben hazajöttem Amerikából eltemetni, és megbeszéltem az igazgatósággal, hogy szeretnénk babát a feleségemmel, ezért lenne-e rá lehetőség, hogy itthon utazzunk és lépjünk fel édesapámmal a vízilovas számban. Emellett folytattuk a gumiasztalos számot is a két partnerünkkel. Fiúgyerekként nehéz volt feldolgoznom, hogy nincs anyukám, mert nagyra becsültem, és nagyon szerettem. Ezért nem igazán tudtam elfogadni, hogy bár apa tisztességesen gyászolt egy évig, utána újranősült. Inkább kiszálltam a vízilovas számból, mert nehezen tudtam elfogadni, pedig hát ez az élet rendje: apám csak negyvenhét éves volt. Miután önállósodtunk a feleségemmel, egy nagyon szép tíz-tizenegy éves periódust éltünk át ketten a gumiasztalos számmal. Közben büszke voltam rá, hogy olyan igazi állatprodukciót csináltunk édesapámmal, amit senki más, de egyszerűen nem akartam tudni róla, hogy ki fog az édesanyám helyébe lépni.

Sajnos apukám is beteges ember volt, küzdött a reumával, mert gyerekkorában sokat fázott. Más körülmények között élt, akkoriban nem voltak fűtött lakókocsik. A Kicsi családtag lett, amit én természetesnek vettem, külföldön együtt úsztunk folyókban, még a Városligetbe is kivittem sétálni, de 20 perc múlva jöttünk vissza, mert száz gyerek eredt utánunk. Mondtam neki, hogy imádlak, szeretlek, Kicsikém, gyere, adj egy puszit, mire megnyalta a kezemet vagy az arcomat. Sokszor gondoltam rá, hogy abban a hitben van, mintha ő is olyan lenne, mint én. A családtagom volt. Növényevő lévén szaga sem nagyon volt, sok almát, gyümölcsöt, salátát, zöldségeket evett, és a végén desszert gyanánt egy bála szénát. Minden este előadás után kapta meg az abrakot, hetven kilót evett. Nagyon tudott csámcsogni, olyan jóízűen evett! Mindig úgy beszéltem vele, mint egy emberrel. Sosem volt agresszív, úgy dögönyözhettem-szeretgethettem, ahogy akartam.

Kicsi milyen trükköket csinált a manézsban?

Szaltót nem lehetett tőle elvárni, de azokat a szavakat, amik szükségesek voltak a produkcióhoz, például, hogy menjen tovább, ismerte. Tudta, hogy két lábbal lépjen fel a porond szélére, a pisznire, és a zenére menjen körbe. Majd felment a posztamentre, ahol szépen leült, édesanyám szájából kivette a kenyeret, én felugrottam a hátára, a feleségem pedig felállt az én vállamra.

Hogy alakult a továbbiakban Kicsi sorsa?

A vízilovat nem lehetett egyedül hagyni, 24 órás felügyeletet igényelt. A kocsiján oldalt rácsok voltak, amin keresztül be lehetett nyúlni, de ez a rács el volt kerítve még egy kerítéssel. A szüleim sokszor ültek ki a lakókocsijuk elé, a sátor alá, hogy együtt lehessenek Kicsivel, ő pedig bent ült a vizében. A mai napig nem tudjuk, hogy történhetett meg: Németországban valaki bedobott neki egy teniszlabdát a vízbe, amitől bélcsavarodást kapott, és három nap múlva meghalt. Nem lehetett megmenteni. A családunk tagja volt, együtt nőttünk fel, szörnyen megviselte a halála az egész családot. Ő nem megdöglött, hanem meghalt. Sokkal több volt, mint állat. Minket is meglepett az intelligenciája, mert sokkal többet tudott és értett, mint az állatkerti állatok. Csodálatos ajándék az ember életében, ha állattal dolgozhat, és hadd hangsúlyozzam, hogy soha nem bántottam, és csak olyat kértünk tőle, amire képes volt, soha nem erőltettünk semmit, amit nem akart, hiszen már csak a méretéből adódóan is veszélyes lett volna bántani, mert lehet, hogy nekem jött volna. De nem is bírom elviselni, ha bántanak egy állatot. Szeretném a világ tudtára adni, hogy minden cirkusznál nagyon nagy figyelmet fordítanak arra, hogy az állatvédelmi törvényeket a lakhatástól kezdve minden szempontból betartsák. A cirkuszosoknak nagyon a szívükhöz nőnek az állataik. Volt egy kis uszkárunk, Oszkár. 260 dollárba került a repülőjegye Bejrútba, Puerto Ricóba pedig 350 dollárba, de megvettük, mert a családtagunk volt. Tizenöt évig élt velünk, a sírja a kertünkben van. Évekig hogy hiányzott az a kutya vagy a víziló, ami a mindenünk volt! Sokat jelentett az állatokkal együtt tanulni és az ő szemszögükből is megismerni a világot.

Térjünk vissza még egy kicsit a karrierje kezdetéhez, a világhírű Astorelli csoporttal!

1972-ben diplomáztam, akkor alakult egy négy fiúból és két lányból álló gumiasztalos csoport az Állami Artistaképző Intézetben. Nagyon szerettük a tanárunkat, Aszalós Károlyt, ezért tiszteletből a neve kezdőbetűit felhasználva alkottuk meg a nevünket, az Astorelli gumiasztal csoportot. Aszalós tanár urat közeli barátság fűzte Baross Imréhez, meghatározó személy volt az iskola életében, például ő vezette be az egyenruhát és a vizsgaelőadásokat is.

Az Astorelli csoport tagjai Eötvös Nándor, Légrádi László, Józsa Mária, Baranyi László, jómagam és Farkas Katalin voltunk: utóbbival először nem voltunk jóban, később mégis harminckét évig voltunk házasok. Kati tizennyolc, én húszéves voltam, amikor összeházasodtunk. Később sajnos elváltunk, mert ebben a műfajban 24-ből 24 órát voltunk együtt, és ez nem egészséges. Van viszont egy kislányunk, Eötvös Krisztina, akivel nagyon jó a kapcsolatunk. Visszatérve a munkára, a mi csapatunk még viszonylag sokáig dolgozott együtt. Manapság hat-nyolc évig járnak a növendékek az artistaiskolába, ami után úgy kerülnek ki, hogy a nagy részük utálja egymást, és hamar felbomlik a csoport. Az Astorelli csapattal annak idején kötelező volt egy évig Magyarországon fellépnünk, hogy szem előtt legyünk – a Cirkusz Apolló Magyarországhoz helyeztek minket –, majd nyolc hónapot a Szovjetunióban töltöttünk tanári kísérettel, ahol kiderült, hogyan viszonyulunk az új helyzethez és a külföldiekhez. Aztán jött három év Olaszország, majd hat hónap Anglia, és még valahol két év. Józsa Mária Olaszországban férjhez ment, Katalin az én feleségem lett, így nem az összeférhetetlenség vezetett a csoport felbomlásához, de mindannyian elkötelezettek voltunk a hivatásunk iránt. Eötvös Nándor és Légrádi László engedéllyel külföldön maradtak dolgozni. Igaz, hogy rokonnál, de úgy gondolták, Olaszországban jobban érvényesülnek. Miután hazajöttünk a feleségemmel, az artistaképzőből kaptunk segítséget, így bevettünk még két kollégát, átalakítottuk a már meglévő számot négyfősre, és így kijutottunk Amerikába. Én legbelül mindig is bohóc akartam lenni, amire nem csak a gumiasztalos számban nyílt lehetőségem. Ifjabb Eötvös Gábor az édesapjától örökölte a Van másik! című számot, és sűrűn dolgoztunk együtt Jordániában, Németországban és még sok helyen. A feleségemmel majd’ tíz éven át duettben léptünk fel. Ő jött be először a porondra, egy csinos hölgy, aki temposzaltókat ugrott a gumiasztalra, én pedig ügyetlen bohócként; ki is akartak dobni, hogy mit keresek én ott. Rongyembernek hívtak, mert nem elegáns bohóc voltam, hanem ügyetlenkedtem a gumiasztalon, „összevissza törtem magam”, majd egy szaltóval kiugrottam a ruhámból, és akkor átváltott a koreográfia.

Aztán 1992-ben egy nyolchónapos görögországi turnén váratlanul 73 magyarnak lettem az igazgatója, de emellett a gumiasztalos számmal is felléptem. A szám után rohantam átöltözni, majd az irodába, ami éjjel-nappal működött. A gumiasztalos számunkkal 1994-ig léptünk fel: tavasszal még Puerto Ricóban dolgoztunk, aztán valami kavarodás folytán nem jött össze egy törökországi szerződésünk. Akkor kért fel a MACIVA igazgatója, hogy legyek művészeti vezető. Úgy gondolom, azért kerülhettem a cirkusz élére, mert nagyon sok cirkuszigazgatóval dolgoztam itthon és külföldön is, elég tapasztalatra tettem szert a szakmában, sőt már a kinevezésem előtt is segítettem az artistáknak a munkaközvetítésben. Nagy örömmel töltött el, hogy sikerült beilleszkednem és elfogadtak. Mindig törődtem a fiatalabbakkal, akik joggal várták el, hogy valaki fogja a kezüket, ami most is jól jön, mert sokan ennek a hiánya miatt morzsolódnak le. Egy végzős artistának szüksége van fellépőkosztümre, rekvizitre és transzportra, ami azt elszállítja, de a kapcsolati rendszer éppilyen fontos. Amikor én kezdtem a pályát, három év alatt fizettük vissza a rekvizit árát – ma már egy összegben kell kifizetni, anélkül oda sem adják. A cirkuszok néha magukra vállalják szezon közben a benzinköltséget, de mással nem támogatják az artistákat.

Mi volt a művészeti vezetői feladatköre?

Először el kell mesélnem egy ehhez kapcsolódó történetet. Amikor még csak gyakorló, de már fellépő artista voltam, egy fellépés után nem mostam le az arcomról a sminket. Kimentem az utcára, hogy én vagyok én, nézzenek csak meg. Azt viszont nem vettem észre, hogy édesanyám a lakókocsi ablakából figyeli, miket hazudok összevissza a maszk alól egy lánynak. Aztán azt mondta, hogy ennyit nem lehet hazudni, mert arra sem fogok emlékezni, kinek mit mondtam, így elvesztem a hitelességemet mások szemében, ezért fogadjam meg, hogy attól a naptól kezdve őszinte leszek. Ezt azóta igyekszem betartani, és bizony ez is hozzájárult ahhoz, hogy miután huszonnégy év után leváltották a Fővárosi Nagycirkusz nagyra becsült igazgatóját, az utódjával nem tudtuk elfogadni egymást, mivel mindig őszintén megmondtam a véleményemet. A Művészeti Tanács tagja voltam, és ő kérte, hogy legyek vele őszinte, ha valami butaságot tesz vagy mond. Aztán amikor így lett, kitiltottak a cirkuszból és a próbateremből is, pedig huszonhárom évig voltam művészeti vezető. Én már nyolcéves korom óta a színpadon voltam, vagy a bohóc mellett, vagy tömegjelenetben. Ez a világ volt az életem, és büszke vagyok rá, hogy a környező, volt szocialista országokkal ellentétben a mi cirkuszunk megmaradt. Szófiában az utolsó fiatalok egyikeként dolgoztam a kőcirkuszban, ami aztán lebontottak, és azóta sem építettek újat helyette. Lengyelországban megszűnt az állami cirkusz; Romániában még van kőcirkusz, de nem sok cirkuszi előadást tartanak, helyette bevisznek mindenféle más műsort. Nálunk egy hónapnyi szünettel üzemel a Fővárosi Nagycirkusz a rendeltetésének megfelelően. Egy cirkusz vezetői legyenek tisztában azzal, hogy a cirkusz műsorai az ötéveshez és a kilencvenéveshez is szólnak, és nem csak magyar állampolgároknak. Egyre jobban átalakul a cirkuszművészet, például a bohóc már nem csak elmondja a poént, hanem el is játssza. Bohócként nem igazán tudtam kibontakozni, de nem bánom, mert ott volt helyette a művészeti vezetés. Így az iskolás növendékeket már fellépésekre hívhattam, és úgy gondolom, sok olyan dolgot tettem, ami hozzájárult a magyar cirkuszművészet megőrzéséhez. Az életem egy olyan szakaszába léptem, amikor már nem lehettem artista, és máshogy segítettem öregbíteni a magyar cirkuszművészet hírét. 1997-ben aztán artistaművészi és művészmenedzseri tevékenységem elismeréseként megkaptam a Magyar Köztársasági Érdemrend Kiskeresztjét.

Aztán miután negyvennégy év után végkielégítés nélkül eljöttem a MACIVA-tól, nyugdíjas artistaként nem akartam beleőrülni a semmittevésbe, hát artistaközvetítő ügynökséget alapítottam Georgie Entertainment néven. Tudtam, hogy meg fogok bolondulni, ha egyedül maradok – és nem a családra gondolok, mert büszke vagyok rá, hogy a volt feleségemmel jó viszonyt ápolunk a válásunk után is, és a lányom nagyon szeret bennünket. De ezen a pályán eljön az az idő, amikor már nem vagy senki. Ezt nagyon nehéz megemészteni. A művészeknek csak elenyésző százaléka tud idősebb korában is érvényesülni, bár pozitív példa, hogy Keveházi Gábor például a Magyar Állami Operaház balettigazgatója lett. Sok nálam nagyobb kaliberű művész veszett el már a süllyesztőben, aki annak idején vastapsot kapott, és megtöltötte a cirkuszt nézőkkel. Ez egy artista életében borzalmas. Az ember nem élhet örökké, hatvan év felett a szaltó már nem megy. Amikor negyven-negyvenöt éves, azt mondja, hogy még semmi baj a korával, pedig dehogy nincs, hiszen már nem tud hármas szaltót ugrani.

A lányuk, Eötvös Krisztina is elismert artista. Gyermekkorától tudatosan erre a pályára nevelték?

Én mindent megengedtem a lányunknak, ha sírt, vele együtt sírtam, de a neveléshez szigor is kell – nálunk Katira hárult ez a szerep. Krisztina először nem akart cirkuszos lenni. Huszonhárom éve kitaláltam a híres konferansziéval, Gálfy Jánossal a Mi van a puttonyban? című téli műsort, aminek a szervezésével engem bízott meg a cirkusz igazgatója. János a második év után meghalt, s én azóta is folytatom ezt a műsort, ami kiemelkedő siker lett, minden évben útra kelünk a nagyobb városokba, s ennek köszönhetően közel negyven művésznek tudok munkát adni, ami nagy öröm. Külföldről hoztam gyerekszereplőket is, tizenkét-tizennégy évesek jöttek Moszkvából osztályfőnökkel, szülői kísérettel. Büszke voltam rá, hogy ezek a fiatalok ilyen értéket képviselnek. Egyszer eljött a lányom, megnézte a műsort, és láttam rajta, mennyire tetszik neki a csillogás. Akkor döntötte el, hogy ő is artista szeretne lenni. Mondtam, hogy jöjjön be próbálni, azt csinál, amit akar. Én tériszonyos vagyok, azért is lakom az első emeleten. Kérdezték is, hogyan lettem így akrobata. Hát felmentem, de gyorsan vissza is jöttem – ha le kellett volna néznem, már nem ment volna. Erre mit választott a lányom? Lengő trapézt. Szépen gyakorolt, lediplomázott, és 2000-ben készült el az a produkciója, amivel eleinte csak Magyarországon engedtem fellépni, mert féltettem lányként egyedül elengedni a nagyvilágba. Büszke vagyok rá, hogy szinte minden produkcióban részt tud venni, nem okozott számára gondot például beállni egy zsonglőrduettbe segíteni. Most már harminchat éves, a férjével tizennégy éve vannak együtt, közös produkcióval lépnek fel, és létrehoztak egy divatszalont, ahol cirkuszi és táncosruhákat árulnak. Nagyon büszke vagyok rá, szerintem ő a legszebb a világon, bár minden apa így érez a gyermekével kapcsolatban. Szerencsére nagyon jó viszonyban vagyunk a volt feleségemmel. Az emberségét mutatja, hogy azt mondta a lányunknak: apu bármit is csinált, mindig biztos hátteret biztosított nekünk. Nekem iskoláskoromban gyakran kellett nélkülöznöm a szüleimet, ezért a lányom mellé szerződtettem egy tanító nénit, akit magunkkal vittünk nyolc hónapra külföldre, hogy együtt lehessen a család. Külön teherautó-vezetést vállaltam, hogy fizetni tudjam a tanárnőt, mert hiába volt naponta 300 márka a produkciónk értéke, kettőnknek csupán 80 márka jutott belőle. Csak azért nem voltam katona, mert a többi pénzt kötelező valutaként be kellett szolgáltatnom az államnak, amivel jobban jártak, mintha besoroztak volna. Akkor azért fájt a lelkem, hogy elvették a pénzünket. Értéktárgyként adtak-vettek minket, mint a krumplit a piacon, kinek ennyi, kinek annyi volt az ára, a napidíj mégis egyforma volt mindenki számára. De ezt választottam, és így utólag, most is azt tenném.