Fekete Péter beszéde, melyet Balog Ibolya “Zozo Mama” búcsúztatóján mondott el
VamosBence007ZOZO MAMA BÚCSÚZTATÁSA
„Otthon az, ahova hazatérsz. Ahol valaki vár este. Ahol ismered a fal kopásait, a szőnyeg foltjait, a bútorok apró nyikorgásait. … És hogy ebben a körülöttem lévő széles, nagy és furcsa világban ez a kis hely nem idegen és ma az enyém. Jól érzem magamat benne, ha kinézek az ablakon és kint esik az eső, vagy süvölt a szél. És hogy ha ide este bejövök, meglelem azokat, akik még hozzám tartoznak. Ez az otthon… Egy szűk padlásszoba is lehet otthon. Egy pince is. Még egy gallyakból összetákolt sátor is otthon lehet. Ha az ember önmagából is hozzáad valamit. … Ha mindezt érezni tudod: nem vagy otthontalan a világon.”
Minden szakma, művészeti ág, hivatás művelőinek vannak intézményei és egyéb fontos helyei. Vannak irodái, termei, épületei – ezerféle tere. Ami pedig ennél is fontosabb, vannak közösségei: lazán vagy szorosan együttműködő csoportok, szervezetbe tömörülő munkaközösségek és vannak társulatok.
Ki mondhatja el magáról azonban, hogy a közössége, amely felnevelte, amely tanította, amely életének kereteit jelentette, az OTTHONA is egyben? Ki mondhatja el, hogy a szeretett intézménybe a fenti, Wass alberti értelemben térhet haza? Mitől lesz OTTHON a hely és mitől lesz OTTHON a közösség, amelyre feltesszük az életünket?
Úgy hiszem attól, hogy önmagunkból adunk hozzá valamit. Attól, hogy hivatás és magánélet, munka és szabadidő összemosódik, határtalanul egybegabalyodik – önnön akaratunkból. Aki ezt érezni képes, nem otthontalan a világban. Akivel ezt mások éreztetni képesek, nem otthontalan a világban.
Balog Ibolya – Zozo Mama – nem volt otthontalan. Önmagát adta az artista-galaxisnak és önmagát adta a Fővárosi Nagycirkusznak. Otthonra lelt, ugyanakkor maga volt az otthon-teremtő lényeg is egyben.
Sosem leszünk otthontalanok a világban, amíg Zozo Mamák léteznek és tanítanak bennünket hűségre, szeretetre, kitartásra, állhatatosságra és hivatástudatra.
Zozo Mama hosszú, kalandos, változatos artista-életutat tudhatott magáénak. Sokoldalú, egyedi stílusú művész volt – igazi egyéniség. Nem ugrott ötös-szaltót. Mi azonban tudjuk, hogy nem csak az ötös-szaltó számít. Sőt, tudjuk, hogy sokféle ötös-szaltó létezik. A szeretetnek és a hűségnek is megvan a maga ötös-szaltója. Idősek istápolása, ifjak felkészítése, elesettek és betegek felvidítása, kollégák, pályatársak, művésztársak érdekeinek képviselete – odafigyelés mindenre és mindenkire. Gólyalábakon, egykerekűn, zsonglőrlabdával a kézben, csillogó jelmezben, hidegben és melegben, télen-nyáron, megállás nélkül.
Zozo Mama az állandóságot képviselte egy mozgalmas, vibráló és ezer színben változó világban – a hazai cirkuszművészetben. Legenda volt, élő legenda, kályha, a maga melegével és erős falaival.
Üresebb lesz mostantól a Fővárosi Nagycirkusz bejárata.
Nevettetni sokszor ezerszer nehezebb, mint megríkatni. Zozo Mama, Te, aki mindig nevettettél – most mégis megríkatsz. Nem jól van ez így.
A Teremtő Isten adjon örök nyugalmat számodra és vigasztalást nekünk, gyászolóknak.
„Mert ami egyszer végbement,
azon nem másít semmi rend,
Se Isten, se az ördögök:
mulónak látszik és örök”
Isten Veled, Zozo Mama!
