Izer Janka: Szárnyak

– Meríts erőt a szemekből! Minél több tekintet szegeződik Rád, annál erősebb, annál pontosabb, annál magabiztosabb legyél! – mondta, és otthagyott.

Kiláttam a közönségre, a lábam megremegett a tengernyi arctól. Szédültem tőle, de most először hagytam, hogy ez a tenger elárassza a lelkemet.

Egy pillanatra azt hittem megfulladok. Aztán hirtelen felkerültem a víz felszínére, és az áramlat sodorni kezdett.

Ekkor hallottam meg a dörgéseket, a mennydörgéseimet fentről. S az esőt. Kiszaladtam a nyílt térre, a homokba. Fölöttem tombolt az ég. Ledobtam minden felesleget; esernyőt, kabátot, felsőruhát. Az alulra felvett, testszínű ruhámon a gyöngyök, műkristályok úgy csillogtak, mint a vízcseppek a meztelen bőrön.

Lekuporodtam a földre. Ahogy a tenyerem a homokhoz ért, és szétterpesztettem az ujjaimat, megéreztem az energiát, ami lentről, a mélyből összegyűlve kúszott fel a karjaimon keresztül, a hátamba, a mellkasomba, a lábaimba.

Ebbe az energiafolyamba hasított bele az első dobszó, ami teljes erővel vetette fel a fejemet. A második dobszóra felegyenesedtem. A harmadikra elindultam. Elindultam fel, egyre feljebb, a magasba, a zene vitt, meglovagoltam a levegőt, mint a keleti szél boszorkánya. Fekete hajam lebegett utánam. A nézők szeme úgy tapadt rám, úgy ölelt körül, mint valami kísértés és én nem tudtam ellenállni neki. Felfele száguldva fordultam át a légben; és egyre intenzívebb, egye agresszívebb, egyre félelmetesebb figurákkal díszítettem a repülést. A vihar úgy töltött el energiával, mint a vulkánt a láva, ami kirobbanva megállíthatatlanul ontja a tüzet.

Repültem felfele a dobszóra, a csúcsig. Miután a zenében megállt az egyenletes ütemű hang, már a szél irányított: én rajta egyensúlyozva lebegtem a magasban. Magam alatt láttam a tengert. Láttam a halakat a vízben, ugyanúgy úsztak az árral, lassan mozogva, mint én a levegőben. Kis fehér csónak ringatózott a felszínen, benne egy ember, talán a nagyapám, a hálóját igazgatva. A csónak szélén sirályok álldogáltak. Csend volt ott és béke. A parton parányi sárga és zöld napernyők. A homokos rész körül sziklák, fák erdő.

A szél cibált ide-oda kicsit, de a mozdulataim lággyá, lassúvá, nyugodttá váltak már.

Itt egy pillanatra eltűnt a kép és észrevettem a nézőket, ahogy felém fordítják az arcukat. Mégsem ijedtem meg. Ott fent biztonságban voltam. Nő voltam, energia voltam, hit voltam. Ügyesség, pontosság, hatalom, tánc. És megigéztem a világot.

Aztán egyszerre a zenében kisütött a nap. A szememet az égre szegezve zuhanni kezdtem. Akárcsak Ikarosz, mikor a napfény megolvasztotta szárnyait. Csakhogy én félúton hirtelen megakasztottam a mozdulatot, s onnan már lassan haladtam lefelé. A kiszabadult lélek újra visszatért s óvatosan visszazárkózott a testbe. Míg végül újból a földön voltam, a levetett ruháim mellett. Szégyelltem a meztelenségemet, felöltöztem, felvettem újra mindent; de már lent, a homokban ülve, kuporogva. S egyre inkább összegörnyedve a testbe zártság súlya alatt. Nem néztem fel. Csak magamba fordultam csendesen. A lábamat felhúztam, azt karoltam át. Arcomat elrejtettem az emberek elől.

A zene lejárt.

És ekkor a dobszó újra megszólalt. Felvetette a fejem. A következő dobszóra ledobtam újra a kabátot. A harmadikra, mely már halkult, újra felálltam. Negyedik–ötödikre, ami már alig hallatszott, távolodott, ismét az eget nézve újra repülni vágytam.

De a szám itt végetért. Meghajoltam.