Kleinheincz Csilla: A cirkusz világa

A cirkusz egy világ a világban, amelyik varázslatot ad el – és az, hogy emögött emberek kemény és elhivatott munkája van, még csodálatosabbá teszi. Ezért a mágiáért meg kell dolgozni. Azt, hogy a cirkusz milyen sokféle lehet, milyen sokféle értéket tud felvenni hakni és magas művészet között, csak felnőttként értettem meg, elsősorban az újhullámos cirkusz elterjedésével. Már mást kerestem és kaptam meg egy cirkuszi előadástól, mint korábban, megtanultam értékelni az erő, koncentráció és önuralom elegyét, és már kifejezetten azokat a számokat kerestem, ahol az emberi test csodát hajt végre, látszólag legyőzi a fizika törvényeit vagy éppen teljesen uralma alá hajtja azokat.

Az irodalom és a cirkusz sokszor összeér. Gyakori, hogy a teljes társulat összedolgozik egy mutatványok köré épült narratíva megteremtésében, és zene, mozgás és bűvölet együtt alkot egységes történetet. Az irodalom pedig előszeretettel használja pódiumként a cirkuszt, és a fantasztikus irodalom különösen szereti.

Én mégsem elsősorban a cirkuszról akartam írni, amikor először fölmerült bennem a Város két fül között című regényem ötlete. Az álombéli város, amelybe a szereplők képesek átlépni, éppúgy másik, látszólag saját, mágikus törvényei szerint élő világot jelent, mint a cirkusz, de hogy végül egy artistatanonc lányt, Valit választottam főszereplőnek, egy álomképnek köszönhető (mi másnak, ha egyszer a regény az álmokról szól?): ahogyan elugrik az őt üldöző elől.

S ha már légtornászt választottam főszereplőnek, meg akartam tudni, milyen az élet az Artistaképzőben. Eredetileg csak interjút akartam készíteni néhány diákkal, de ennél sokkal többet kaptam: elkísérhettem őket az edzéseikre, és nemcsak a szakmába nyerhettem bepillantást, de abba is, ahogyan a saját jövőjüket látták; éppolyan pontosan eltervezték, mint ahogyan egy-egy mutatványra felkészültek. Amit tőlük tanultam, sokat segített, hogy ne csak romantikus kívülállóként legyek képes írni Vali életéről, hanem meg tudjam ragadni azt, amit nélkülük nem biztos, hogy észrevettem volna: mennyire természetes és létfontosságú a köztük fennálló bizalom éppúgy, mint a távolság, amit tartanak, hogy ne csak elkapni legyenek lépesek egymást, hanem hagyni repülni is. Mindent a megfelelő pillanatban.