Krately Vilmos életútinterjú

Kérem, meséljen a családjáról – úgy tudom, hogy ön egy régi cirkuszos dinasztia leszármazottja.

Sajnos a családunk teljes története a múltba vész, ami biztos, hogy az apai nagyszüleim is artisták voltak. Nagymamámat Weinheimer Rézinek hívták, az ő felmenői működtetik Svájcban a Nock Cirkuszt. Brazíliában is él egy Krately család, az ő tulajdonukban van a Cirkusz Nápoly. Madridban él az unokabátyám, Görögországban és Prágában az unokahúgaim, én pedig Magyarországon maradtam. Férjhez megyünk, megnősülünk, kiszámíthatatlan, hogy ki melyik országban telepszik le végül, így szétszakad a család. Én apai részről rendelkezem cirkuszos gyökerekkel, édesanyám, ahogy a szakmán belül nevezik, privát volt. Van egy fotóm a felmenőimről, akik a Cirkusz Kratelyt működtették. Nagy cirkusz volt, abban az időben negyven lóval. Ez egy nagyon régi dinasztia, pontosan nem is tudjuk, melyik országból származunk. A bukaresti rokonunk, Emil Krately, aki híres ló- és teveidomár volt, azt mesélte, hogy Franciaországból jött Romániába, francia útlevéllel. Nagyapám viszont már azt mesélte, hogy a dédnagyanyám és a dédnagyapám Csehországból származott, és ott is vannak eltemetve. Szóval nem tudjuk kinyomozni, mert ilyen a cirkuszi artisták élete, jönnek-mennek a világban. Édesapám Kazincbarcikán született, édesanyám pedig Nagyváradon látta meg a napvilágot. Édesanyám nézőként ismerte meg édesapámat, egymásba szerettek, és megszöktek, mert a nagyapám nem engedte, hogy anyám hozzámenjen egy cirkuszi komédiáshoz.

Édesapám az Országos Cirkuszvállalathoz került az államosítás után, az első artisták között volt, aki átkerült szerződéssel Berlinbe, ahol a speciális útlevelüknek köszönhetően szabadon járhattak a nyugati és a keleti zóna között. Ő a vállalatnál töltötte az egész életét, több mint harminc évet. Apám hetvennégy éves korában távozott el, és ötvenkilenc éves koráig volt státuszban a MACIVÁ-nál.

Egyágúlétra-egyensúlyozó száma volt, a produkció közben hegedült is, édesanyám pedig az asszisztenseként dolgozott. Apám minden előadás alatt egy kaszkádét mutatott be, ezenkívül akrobata is volt, ha kellett, ugrott egy rundát, flikflakkokat, szaltót ugrott a földön. Ő volt az egyik legjobb kaszkadőr a vállalatnál. Még állatokkal is foglalkozott abban az időben, amikor államosították a cirkuszokat a rekvizitekkel és állatokkal együtt. Mivel ő értett hozzájuk, kapott négy tarka lovat, amiket ő vezetett fel. Miközben ők elutaztak például Vietnamba, Mongóliába, Kínába, a Szovjetunió országaiba, mi a húgommal iskolába jártunk. Nem nagyon vittek el magukkal, hogy rendesen tudjunk tanulni. Apukám beíratott egy zeneiskolába, mert azt vallotta, hogy a legjobb partner a hangszer. Sosem hagy cserben, csak gyakorolnom kell, enni sem kér, és nem leszek gondban, mint azok az artisták, akik csoportban lépnek fel, és ha szétmennek, hirtelen nem tudnak mihez kezdeni. Az a mondat is édesapámtól származik, hogy „a legjobb artista az, aki egyedül is ki tud menni a porondra, és tud valamit csinálni”. Ez rám ösztönzően hatott, a mai napig kimegyek szólóban a porondra, ha kell, de a feleségemmel azért többet érek. Öt évig tanultam zeneiskolában, majd még három évig magánúton. Rendszeresen felléptem a Zeneakadémián harmonikazenekarral, és versenyeken is. Később megbeszéltem édesapámmal, hogy szeretnék megtanulni trombitálni is, mert elbűvöltek az akkori Fővárosi Nagycirkusz karmesterének, Heinemann Sándornak a trombitaszólói.

Milyen volt gyermekként a vándorcirkuszosok életét élni?

A kőrösladányi Piac téren láttam meg a napvilágot, egy kétlovas cirkuszi lakókocsiban, még a születési bizonyítványomban is ez szerepel születési helyként. A Cirkusz Vállalatnál nyolcvan-kilencven főből állt egy társulat, nyolc-tíz tagú zenekarral, műszakkal, sofőrrel és artistagárdával, így mindenkinek megvolt a saját feladata, egymás keze alá dolgoztunk. Az artistáknak nem volt kötelező részt venniük a cirkusz építésében és bontásában, de aki akarta, pluszpénzért segíthetett. Az általános iskolai bizonyítványommal nem dicsekedhetek, mert a cirkusz egyik nap itt, a másik nap már ott volt, ha elmentünk egy helyre, már három héttel előrébb vagy hátrébb tartott az adott iskola a tananyaggal, ezért lehetetlen volt követni. Harmadik osztályos koromig utaztam a szüleimmel, de utána a Cirkuszvállalat rendszeresen külföldre küldte őket fellépni, így otthon maradtam a húgommal, és kilencéves koromtól jártam rendesen iskolába és zeneiskolába. Nagyon rossz volt, mikor a szüleink nyolc-kilenc hónapig nem voltak velünk, és pótszülőkkel voltunk körülvéve. A Kerepesi úton laktunk egy bérházban, ahol szerették a családunkat, így egy idősebb házaspár elvállalta, hogy felügyel minket úgy, hogy mi a saját lakásunkban laktunk. Szerencsére mindig különbséget tudtunk tenni jó és rossz között, ezért nem csellengtünk, és nem kerestük a bajt. A szüleink távollétét kihasználva jelentkeztem a telefongyárba segédmunkásnak, és megleptem őket, hogy mire ősszel hazajöttek, télire teleraktam a pincét fával és szénnel. Tisztában voltam vele, hogy nehéz egy fizetésből megélnünk, hiszen édesanyám télen nem kapott fizetést, mert asszisztensként dolgozott. A mai napig eszerint élek, hogy vadidegeneken is segítek, ha kérik, vagy ha látom, hogy segítségre szorulnak. Viszont a dirigálást, az utasítgatást nem bírom elviselni.

Egyedül tanultam meg egyensúlyozni az egyágú létrával a konyhában, mert a nagyapám is létrás volt, így tőle mindig megkérdeztem, mi ennek a csínja-bínja, hogy kell megállni egy egyágú létrán. Elárulom: ugyanúgy, mint egy ember a földön. Amikor leteszi a két lábát, és előredőlne, akkor előrelép egyet, nehogy hasra essen. Ha hátralöki valaki, akkor muszáj hátralépnie. Ez a létra titka, amiből sokszor olyan nagy ügyet csinálnak, pedig semmiség. De azért nem olyan könnyű, párszor le is estem, persze nem sérültem meg súlyosan.

Telt-múlt az idő, és apukámmal megbeszéltük, hogy együtt kellene valamit csinálnunk, mert közben én is megtanultam magamtól az egyágúlétra-egyensúlyozást, a húgom pedig, aki akkor tizenhat éves volt, énekórákra járt Ákos Stefihez. Baross Imi bácsi jó barátja volt az édesapánknak, ezért hozzá jártunk összeállítani a produkciónkat az artistaiskolába egész télen, és tavaszra már kész is lett a humoros zenés produkció, „Trio Krately” néven. Ezután a MACIVA úgynevezett gyakorló fellépésekre küldött minket 1967-ben, egyből a Szovjetunió országaiba. Három hónapot töltöttünk Bukarestben, ahol együtt lehettünk a kint élő rokonainkkal is. Nagyszerű időszak volt.

Akkor már státuszba is vették?

Nem, előtte mindenkivel egy hároméves szezonra kötöttek szerződést, és ha nem volt probléma, akkor vették státuszba. 1971-től harminc évig voltam státuszba vett artista, általában egy komplett műsor keretén belül küldtek ki külföldre.

Hány hangszeren játszik?

Az elsődleges hangszereim a harmonika és a trombita. Sanyi bácsi idejében tanultam meg szaxofonozni, gitározni és pozánozni. A szaxofonhoz még hozzá lehet venni a szoprán, a tenor és a basszus tenor szaxofont. Sok bohóc állítja azt, hogy tizenkilenc hangszeren játszik, de ebből négy lehet egyéni hangszer, mert a többi egy hangszercsaládba tartozik.

Melyik országokban csillogtatta meg a zenei tudását?

Beutaztam az összes szocialista országot, nem is egyszer. Majdnem minden évet külföldön töltöttem, harminc évből huszonötöt külföldön, ha nem többet. Dolgoztam a Maxim Varietében, sokat léptünk fel revükben, varietékben és night clubokban. Háromszor voltam Japánban, úgy gondolom, ha már hívják az embert, az jelent valamit. A Fővárosi Nagycirkuszban is dolgoztam legalább három alkalommal, de ott nem lehet állandó szereplő egy művész, mert megismerik, és elunják a produkcióját. Az első Kubai Fesztiválon szólóban léptem fel 1981-ben, mert akkor a húgom már férjhez ment, apám pedig nyugdíjas volt. Az idő tájt kezdtem átállni a humoros dolgokra, lényegében átvettem édesapám számát.

Azt mondják, hogy humoros számot csinálni a legnehezebb…

Ahhoz, hogy az ember jó humoros műsort tudjon csinálni, elengedhetetlen, hogy nagyon szeresse a gyerek- és a felnőtt közönséget. Abban a pillanatban, amikor bemegyek, még nem is csinálok semmit, de kialakul a kölcsönös szimpátia a nézőkkel, s akkor már azt csinálok, amit akarok. Nagyon szeretek gyerekek előtt fellépni, rettentően hálás közönség.

Mi volt a legemlékezetesebb fellépése?

Nehéz megmondani. Japánt nagyon élveztem, két évig voltam Mexikóban, Franciaországba háromszor hívtak gálaműsorokba, amik szintén nagyszerűek voltak, de a Puerto Ricó-i tengerpart szépsége és Görögország csodái is lenyűgözőek voltak. Mindig két számot csináltunk, a létraszámot, és a zeneszámot. Az összes gyerekeknek szóló műsorom emlékezetes számomra, mert egyik előadás sem egyforma, és csodás érzés látni a gyermekek és a felnőttek felszabadult mosolyát. Ez mindent megér. Ebből tudtam erőt meríteni akkor, amikor 1983-ban gerincműtéten estem át, és két választásom volt: kerekesszékbe kényszerülök, vagy talpra állok. Én pedig talpra álltam, mert fel akartam állni. Hetvenéves múltam, de tele vagyok tervekkel, ambícióval, mert a fellépés és a közönségnek okozott örömteli pillanatok tartanak életben. Például a BKV Mikulás-műsorába legalább húsz évig mi voltunk az elsők, akiket fellépni hívtak.
Martonvásáron lakom, ott is vállalunk jótékonysági fellépéseket. Ha felkérnek, ilyen célból elmegyünk ingyen is. Kerti partikra, interaktív gyerekműsorokra, felnőtteknek is, mert olyan a műsor színvonala. Még mindig vállalunk fellépéseket, a feleségem is aktív életet él, az ő egyik hobbija a lovaglás, ezért van egy lipicai lovunk.

Sosem gondoltak valami lovas számra?

Én lovas családból származom, amint már említettem, negyven ló volt a cirkuszunknál, a nagyapámnak is volt kutyája, majma, de engem az apám tiltott ettől, mert a hangszert csak leteszem a sarokba, és nem kér kenyeret. Be kell valljam, igaza volt, mert vannak hullámvölgyek, amikor nincs szerződés, és ha magánkézben van egy állat, törődni kell vele, etetni, itatni, pucolni. Nem irigylem az állattartó kollégákat. Akinek állata van, az az állat rabszolgája. Huszonnégy órában ott kell lennie egy akármilyen kis majommal is.

Hogyan ismerkedtek meg a feleségével?

Egy keddi nap volt, ültem a lakásban, és néztem a pocsék televízióműsort, ez már a kubai fellépés után volt, két éven át egyedül adtam elő a létrás produkciómat, de mivel imádok zenélni, ez a lételemem, ezért újra életre akartam hívni a zenés produkciót, amihez viszont szükségem volt egy partnernőre. Hallomásból tudtam, hogy a Jeszenszky-féle jazzbalett intézménybe felnőtt lányok járnak, ezért megkértem a főnököt, hadd nézzek meg egy órát. A körülbelül harminc lány között rögtön észrevettem egy energikus, mosolygós nőt. Ő volt Ibolya. Megbeszéltem vele, hogy miről lenne szó, és mivel mindig becsületes voltam, elmondtam, hogy nem ígérek semmit, artista vagyok, ahova a MACIVA küld, oda kell menni. Mindjárt el is küldtek minket a Szovjetunióba. Ott legalább hat évet voltam, ezért egészen jól beszélek oroszul. Szerettem ott fellépni, mert az egyetlen ország volt, ahol elismerték az artistát igazi művészként, kiszolgáltak minket, megadtak mindent, amire szükségünk volt, legyen szó zenéről vagy kosztümről. Nálunk az, aki az artistaiskolából indult, még szerencsésebb helyzetben volt, de aki magától akart artista lenni, arra nagyon nehéz sors várt, mert mindenről magának kellett gondoskodnia.

A külföldi fellépéseit mind a MACIVA intézte?

Igen, sajnálom is, hogy nem az a szisztéma maradt meg, hiszen ebből a szempontból nem mindegy, hogy rendszerváltás történt? Azt a rendszert, amit kidolgoztak, és ami működött, tovább lehetett volna vinni, nem pedig kihúzni a szőnyeget alóla, hogy összedőljön az egész. Azzal magyarázták ezt a döntést, hogy anyagilag nem tudták fenntartani a cirkuszokat, pedig én úgy látom, hogy a magáncirkuszok saját erejükből gyarapodnak, hiszen modern kamionokat és állatokat is vásárolnak. Akkor hogy is van ez? Nem értem a döntés okát.

Ezek szerint úgy gondolja, hogy a vándorcirkuszok fennmaradása nem kétséges, van jövőjük? Sokan fejezik ki aggodalmukat, hogy nem tudnak megállni a lábukon, és eltűnik a szórakoztatásnak ez a gazdag hagyományokkal rendelkező formája.

Van jövőjük, persze nem mindegyiknek, attól függ, hogyan vezetik őket, és hogyan gazdálkodnak. Hallottam már olyan olasz családról, akik a csúcson voltak, mégis hatalmasat zuhantak. Én nem vagyok egy vállalkozó típus, nálam annyiban merül ki a dolog, hogy megkérdezem, mennyit tudnak fizetni, és ha megfelel, megyünk. A magam részéről jobban szeretem a biztos keresetet, még ha alacsonyabb is az az összeg. A MACIVA fix napidíjat fizetett a dolgozóinak. Mexikóban 130 dolláros gázsit kaptam a feleségemmel, abból 16 dollár volt fejenként a napidíjunk. Édesapám tanítását követve: jobb a biztos kevés, mint a bizonytalan sok.

Utazásaim során rengeteg barátra tettem szert, akikkel az interneten tartom a kapcsolatot. Például az olaszországi rokonaimmal, Ernestóval és a családjával, akiket a Fővárosi Nagycirkuszban ismertem meg, a Brazíliában élő rokonaimmal, artista kollégákkal szerte a világból, a bukaresti Grigorescu famíliával, akik világhírű zenebohócok. A három fiú közül sajnos már csak egy van közöttünk. Olyan típusú zsánert csináltak, mint az öreg Eötvös Gábor, aki nem mellesleg a példaképem.

Hogyan állítják össze a humoros számaikat?

A saját ötlet a legjobb, de megesik, hogy az ember utazik, és lát valamit, azt egy kicsit idézőjelben el is lopja, és átalakítja, hogy ne ismerjenek rá. Így jött létre az a számom, hogy a szaxofonomnak mozog a teteje, és leesik az alja. Ezt Oleg Popov orosz bohóctól láttam, de ő nem mozgatta, csak egy stabil répát evett meg a fúvóka helyett, és az alja sem esett le. Onnan jött az ötlet, hogy ezt továbbfejleszthetném. Idén egy magáncirkusszal utaztunk, akik felkértek minket, és a régi barátaink, akikkel rendszeresen találkozunk, többek között Mazán Ági, Budinszky Éva, Komlós Elvira rendszeresen telefonáltak, hogy mikor jövünk haza, mert Ibolyának van a legnagyobb humora. Ő viccesebb, mint én, és örülök, hogy összejött ez a kapcsolat, most már harminchárom éve, hogy együtt vagyunk. Mi adjuk a társaság hangulatát, mindig kitalálunk valami hülyeséget.

Mik a szakma árnyoldalai?

Nagyon sok jó és rossz oldala van, de én inkább a jóra emlékszem vissza. Persze fúrások mindig voltak, rivalizálás, hogy ki a nagyobb artista. Mindenki saját magát fényezi, pedig meg kell várni azt, amikor más dicséri az embert. Igen, vannak gyengébb számok vagy töltelékszámok, de ezeket az előadókat nem szabad elfelejteni, hanem segíteni kell őket. Nem nagyon tapasztaltam a cirkusz világában, hogy egymást ajánlanák az artisták, ellentétben a privát emberekkel. De ami elmúlt, annak vége, engem a múlt sosem érdekelt, a jelenbe és a jövőbe nézek. Most hetvenéves vagyok, és még hetven évig akarok dolgozni. Nehezen jöttem bele a mostani folyamatos fellépésekbe, de mire vége lett a szezonnak, annyira feltuningoltam magam, hogy eldöntöttem, a jövő szezonra is elmegyek dolgozni, mert ez tart életben, nem is érzem a koromat. Szaladgálok a létrára, amit kevesen mondhatnak el magukról, hogy ennyi idősen még mindig dolgoznak, mert a legtöbb szám nehéz fizikai munkát igényel, amiben tönkremegy az artisták teste. Szívműtétem is volt 2005-ben, és túléltem azt is. Mindig egészséget kértem a jó Istentől, nem kellenek nekem milliók, minek, hogy üljek rajta? Az nem boldogít. Engem az boldogít, hogyha tudok jönni-menni, ne fájjon semmim, sokáig éljek egészségben, és vidám perceket adhassak a közönségnek. Ebben szerencsére a feleségem nagyon sokat segít. Régebben, ha itthon voltunk, és hosszúra nyúlt a tél, műsorirodákkal dolgoztunk. Legtöbbször az artisták, amit nyáron keresnek, tavaszra el is költik. Nem nagy fizetések voltak abban az időben. Én jobban szerettem a biztonságot, hogy ne kelljen beadnom az aranyamat a zálogba, mint sokan mások tették. A műsorirodában leadtuk az anyagunkat, így dolgoztunk night clubokban, felléptünk rengeteg neves sztárral, valamint szabadtéri rendezvényeken, a pincétől a padlásig szerepeltünk mindenhol, mert ha felkérnek, nem tudok nemet mondani. Viszont az, hogy odamenjek valahová könyökölni, nem az én formám. Tudják, ismernek, felkérnek, megyek. Bárhol fel tudunk lépni, nem vagyunk csak a cirkuszhoz kötve. Televíziós műsorokban is többször szerepeltünk, többek között a Három kívánság című műsorban, de ismerhet a közönség a húgomat és engem a Micsoda cirkusz című filmből is. Mivel rengeteg különböző helyen és művésszel léptem fel, egyetértek Fekete Péter törekvéseivel: miért ne férne meg egy előadáson belül a cirkusz és a színház? Ezek a művészeti ágak mindig is hatottak egymásra.

Nagyon szép és gazdag életpálya áll ön mögött…

Minden művész azt mondja, hogy ha még egyszer kezdhetné, újra ezt csinálná. Én sem mondhatok mást. A mai napig nagyon szeretek utazni, képes vagyok Fertődre elmenni egy harmonikáért akkor is, ha nem vagyok biztos benne, hogy jó állapotú a hangszer, mert az utazás élménye kárpótol. Az életemben szükségem van célokra.

Igyekeztem úgy élni, hogy segíthessek másoknak, vagy ha nem tudtam, akkor legalább rosszat ne tegyek senkinek. Édesapám is ilyen volt. Ha haragudott valakire, akkor átment az utca másik oldalára, de nem állt le vitatkozni. Sok mindent tanultam tőle, hasznos intelmeket, útravalókat adott az életre. Úgy gondolom, az egészség a legfontosabb, ezért mindenkinek jó egészséget kívánok, sok jó kedvet és vidámságot, mert a nevetés fél egészség. Szerintem nincs szükség diétára, én is mindenfélét fogyasztok, de csak módjával, semmit sem szabad túlzásba vinni. Valamint nagyon fontos az optimista életszemlélet. Amíg él az ember, jókedvű, és vannak céljai, addig nincs nagy gond.