Zsilák György „Fudi” életútinterjú

Meséljen először a családjáról, a család történetéről, a régi vándorcirkuszos életről!

Édesanyám családfájáról csak annyit tudtunk kideríteni, hogy a Lorch-dinasztia tagja, akik Németországból származhatnak, ami nem meglepő, hiszen Európában folyamatos népvándorlás zajlott, az Osztrák–Magyar Monarchia idején sok német ajkú család telepedett le Magyarországon. Elég csak megemlíteni a Donnert, a Picard, a Schneller cirkuszos családok neveit, egyik sem magyar hangzású. Édesapám Békéscsabáról származik civil, tehát nem cirkuszos családból. A bátyja, Jancsi bácsi nagyon jó sportoló volt, így fiatalon, az 1920-as évek végén, a ’30-as évek elején magába szippantotta a cirkusz világa. Ő már fellépett Svájcban és több külföldi országban, és mire visszatért, édesapám kitanulta a szobafestő és mázoló szakmát, de neki is sokkal jobban tetszett az artistaszakma. Először ketten csináltak egy artistaszámot, mert édesapámnak nem volt annyi tudása, hogy egyedül elinduljon. Jancsi bácsi inkább akrobatikus alkat volt, ellenben édesapámmal, aki vékony testalkatú volt, ezért is lett belőle később zsonglőr. Felléptek különböző műsorokban, míg végül szerződtették őket a Lorch Cirkusznál, ahol apukám megismerte anyukámat, a cirkuszigazgató lányát. Egymásba szerettek, összeházasodtak, így születtem meg 1942-ben. Ez nem nagy cirkusz volt, hanem igazi kis családi vállalkozás. Akkoriban még más volt a cirkuszművészet és a szórakoztatóipar. A kis településekre kis cirkuszok jártak, a nagy városokba nagy cirkuszok, a falvakba pedig átlagosak. Mindegyiknek megvolt a saját nézőközönsége és az útiránya. Nem volt ennyi elektronika, mint most, nem egy településről még a villanyáram is hiányzott, a cirkuszosoknak áramfejlesztőt kellett magukkal vinniük, hogy legyen áramuk saját használatra és a porond megvilágításához. Több időt lehetett eltölteni egy helyen, mint manapság, mert nem volt más szórakoztatás. Debrecenben három-négy hétig is maradtunk, mert az emberek többször is megnézték a műsort, örültek, hogy végre történik valami. Élőzene szólt öt-hat tagú zenekarral, akiket a közönség külön megtapsolt. Fél órával az előadás előtt, amit a szaknyelv rufnak nevez, elkezdett játszani a zenekar, hadd tudják a településen élők, hogy kezdődik a műsor. A vándorcirkuszosoké valóban cigányélet, rendezetlen a háztartás is, mert fel kell pakolni a kocsit, be kellett fogni a lovakat, amiknek a legeltetése gyerekként az én feladatom volt. Nem lehetett csak úgy kiengedni őket, általában a falu végén volt a legelő, nekem pedig addig ott kellett ülnöm velük, amíg be nem fejezték a legelést. Ezek a lovak nem is léptek fel a porondon, csak a kocsikat húzták. Aztán az 1949–50-ben bekövetkezett államosítás sok embert tönkretett. Nekünk sem volt jó, mégis rendezettebb körülmények között éltünk azután. A nagypapám tönkrement, mert elvették a családi vagyont, a testvérei, a gyerekei, a sógorai is a műsorban szerepeltek, ők is mind elestek a bevételtől. Feketelistára kerültek, mert vállalkozók voltak, és az akkori rendszer nem szívesen látta volna nagyapámat vezető pozícióban mint artistát sem, nehogy akadályozza az akkor még Vidéki Népszórakoztató Vállalatot, ami később Országos Cirkusz Vállalat lett, 1954. január elsejétől pedig MACIVA, azaz Magyar Cirkusz és Varieté. Biztos vagyok benne, hogy nem fejlődtek volna a képességeim, ha a nagypapám cirkuszában maradunk, mert ott annyi minden mást kellett volna még csinálni, például építeni, bontani a sátrat, ami elvonta volna a figyelmemet a gyakorlásról, mert nem mindenki csodagyerek, rengeteget kell gyakorolni. Ha a családi vállalkozásban maradok, nem nyílt volna ki előttem a világ kapuja. Néhányunkat felszabadított az államosítás. A nagypapám biztosan nem ezt mondaná, és meg lenne rám sértődve, mert tőle vettek el mindent, nem tőlem. Akkor még nem volt státuszrendszer sem, csak 1954. január elsejétől. Addig is a működési engedélyeket ellenőrizni kellett, vagy elvenni és újraminősíteni, kategorizálni, hogy ki léphet fel. Bizonyos zsánerek, mint a késdobáló, a kardnyelő, a sztepptáncos, az erőemelő ki voltak húzva a listáról, ezekkel nem lehetett jelentkezni, mert az akkori rendszer elveivel ellentétes volt: hogy lehet a késdobáló cowboyruhában, amikor mindenki az akkori szövetkezet ruháit hordta… Édesapámat megkérték rá, hogy ne buzogányokkal zsonglőrködjön, hanem három sarlóval, a felesége pedig három kalapáccsal, és a végén tegyék őket össze, hogy kijöjjön a jelkép. Ilyenek is történtek. Akkoriban tizenegy cirkusztársulat járta az országot, a három nagy cirkusz neve Dunántúli Nagycirkusz, Tiszántúli Nagycirkusz és Alföldi Nagycirkusz volt. Ezek négymasztosak, vagyis négyárbócosak voltak, amire a sátor fel volt húzva. Nyolc kis cirkusz is járt, kétmasztosak, ezek a kisebb településeken fordultak meg. Áprilisban indultak, és októberben fejezték be a szezont, mert akkor még nem voltak fűtött kocsik. Télen sem pihentek a cirkuszművészek, felléptek a budapesti varietékben két-három hétig, egy hónapig, ki hogyan kapott munkát. Emellett volt a mozivarieté. A híradó után jött az artistaszám, majd kezdődött a film. Ez is kellett a megélhetéshez, az akkori artistaszövetség szeretett volna minél több munkát adni, mivel a magáncirkuszok működését megszüntették, és ezek a családok csak erre voltak berendezkedve. Nekem sincs más szakmám ezen kívül, ahogy a nagypapám sem tudott mással foglakozni, ezért lett belőle mutatványos, ami testvérszakmája az artistának. Igazából az artista is mutatványos, de az igazi mutatványosok a vidámparkosok. Akitől elvették a cirkuszát, vagy nem foglalkoztatták az Országos Cirkuszvállalatnál, esetleg a művészeti munkája nem felelt meg az új elképzeléseknek, az lehetett mutatványos, persze csak engedéllyel. Ha volt pénze, vett egy céllövöldét, de nem volt pénze, kinek lett volna az államosítás után. Érdekes, hogy a céllövöldéket, a hajóhintákat, a ringispileket nem államosították. Ezt sokan nem tudják, ahogy azt sem, hogy mi lehetett az oka – talán megfeledkeztek róluk, vagy a vezetőség volt jó szándékú, hadd éljenek valamiből a kifosztott cirkuszosok. Megszabták, hogy csak családtagok működtethették, de abban az időben a vidéki lakosok ennek is örültek. Csak túlélésre volt jó. Előttem viszont megnyíltak a keleti határok, 1962–63-tól pedig a nyugati határok is, ahol elismertek minket. Amerikában beszélgettem egy artistával a vasfüggönyről, akit megvicceltem azzal, hogy a repülő azért száll fel olyan meredeken, hogy át tudja repülni, amit ő először komolyan is vett. Ugyanúgy el voltak butítva, ahogy mi itt. Azt sem értették, hogy köztem és a lengyel kollégám között mi a különbség, és miért nem tudom neki tolmácsolni a szavaikat, hiszen mi mind kommunisták vagyunk. „Mi a különbség? Ugyanaz a szar” – mondta ő erre.

Hogyan lett Önből is zsonglőr? Hogyan készült a számaira?

Sok választásom nem volt, akkor szinte kötelező volt, hogy az Állami Artista Képzőbe járjanak a cirkuszosok gyerekei. Előttem végzett öt nagyon tehetséges zsonglőr, négy fiú és egy lány, ők voltak művésznevükön „Az 5 Villám”, valamint egy női szóló zsonglőr is, Vidos Éva, akinek az apukája híres fehér arcú bohóc volt. Gyönyörű nő volt, ügyesebb az összes fiúnál. Amikor megkérdeztek, hogy milyen szakra mennék, a zsonglőrt neveztem meg, de azt mondták, nem lehet, mert most végzett kettő, ezért be akartak tenni nyújtósnak Deltai Károly és Hunfi Gábor mellé, akikből nagyszerű artisták lettek a nyújtón, de ők már előtte is sportoltak, és már akkor óriásoztak a nyújtón, amikor én még fel sem tudtam húzni magam. A zsonglőr szüleim zsonglőrködni tanítottak, csak hát az iskolának más tervei voltak velem. Nem akartam, és nem is voltam alkalmas a nyújtóra, ezért a beszakosításnál elváltak útjaink az iskolával. De elhatároztam, hogy kiváló zsonglőr leszek, csak gyakorolnom kell. Apám sokat segített, hogy dobáljam a labdákat, a páros fele egyik oldalt, fele a másik oldalt, ha hatról van szó, hármat kell megtanulni a jobb kézben, hármat a bal kézben. Ha páratlannal játszunk, akkor keresztbe dobjuk. Aki kívülről nézi, nem tudja megjegyezni, hogy a hét labda például hogy is volt. Ha jobbkezes vagyok, hét labdánál négy, három, ha bal kezes vagyok, akkor itt a négy három. Végül bekerültem a Magyar Cirkusz és Varieté állományába, kaptam munkakönyvet, állandó fizetést, és elintézték a külföldi fellépéseimet.

1963-ban bekerültem egy francia turnéba már képzett zsonglőrként egy magyar művészekből álló műsorba, ahová jött velünk egy tíztagú vonós cigányzenekar és a Picard zsokécsoport. Télen a Kamara Varietében szerepeltem, ami akkor még a MACIVA-hoz tartozott – jelenleg Játékszín a neve –, ide külföldi igazgatók jártak felkutatni a tehetségeket. Először egy bolgár úr vitt egy teljes magyar műsort Bulgáriába 1962-ben, ott látott, és kellettem neki. Akkor mi még nem tárgyalhattunk külföldi igazgatókkal, csak a MACIVA Nemzetközi Osztályának a vezetője. Nekünk kollektív szerződésünk volt, akárhol dolgoztunk, csak napidíjat kaptunk. Örültem, hogy bekerülhettem a MACIVA-ba, ők küldtek ki, ők közvetítettek. Akkoriban nem volt útlevél a fiókomban, hogy előkapjam, amikor csak akarom, beüljek az autóba, és menjek. Még ma is begörcsöl a gyomrom Hegyeshalomnál, ahol annak idején órákat kellett várakoznunk, mert amikor egy artista kiutazott lakókocsival, gyerekkel, gyerekággyal, biciklivel, mosógéppel és a többi, félreállították, és kérték a kiviteli engedélyt. Mindent fel kellett tüntetni rajta, és a valutát is szigorúan ellenőrizték. Nem lehetett nálunk több annál, mint amit a MACIVA-tól kaptunk úti előlegként. Később már lehetett itthon valutaszámlám. Amikor indultunk, kivettünk 2-300 márkát a számláról, kaptunk mellé egy bizonylatot, amit a határon meg tudtam mutatni, hogy honnan van. Ezek lehettek nálam, meg amit még eldugott az ember, de le lehetett volna bukni, mert számtalanszor kipakoltatták a zsebem, átnézték a lakókocsit, kiemelték az ülést. A fiam el sem tudja képzelni, hogy amikor kimegyünk Bécsbe megnézni a Roncalli Cirkusz műsorát, még mindig várom, hogy hol ugrik ki valaki leinteni, és nem hiszem el, hogy nem állít meg senki. A fiamnak már ez a természetes, ahogy az is, hogy otthon van a fiókban az útlevele. Nekem be kellett mennem a Báthory utcába, Rigó elvtárs adta oda, mert ott volt az engedély, és amikor hazajöttem, 24 órán belül le kellett adnom. Az összes magyar így dolgozott. Akinek nem volt egy olyan nívós száma, ami megfelelt az ottani piacra, az beszorult a keleti blokkba. Voltak kollégák, akik káromkodtak, hogy már hetedszer mennek a Szovjetunióba, mert őket nem kérték fel nyugati szereplésekre. A MACIVA és az akkori szovjet igazgatóság között volt egy örökös szerződés, hogy páros évben mi megyünk, páratlan évben ők jönnek. Még csak nem is szóltak bele hogy mit küldünk, mert a Szovjetunióban akkoriban nyolcvankét épített cirkusz volt, bárkit el tudtak helyezni. A barátaim is lassan féltékenyek lettek, de a MACIVA-nak az volt az érdeke, hogy minél többen menjenek nyugatra, mert ők dollárban felárat kaptak az artistákért, amit beszolgáltattak a minisztériumnak. Viszont aki gyanús volt, az nem kapott útlevelet, nehogy ne jöjjön vissza. Bennem szerencsére nem kételkedtek. 1964 karácsonyán utazhattak a második világháború óta első alkalommal a szocialista országokból az Egyesült Államokba artisták. A Ringling Cirkusznak kellettek, és bekerültem a nyugat-európai turnéjukba, ahol Picard Ferenc, a becenevén Öcsi is ott volt. Miután a turné Stuttgartban 1964 márciusában befejeződött, a cirkusz igazgatója felvetette, hogy kivisz minket Amerikába. Abban az időben tolmácsoltak nekünk, mert nem is hallottunk még itthon angol szavakat. Egy svéd úr, Trolle Rhodin vállalta a tolmács szerepét, aki járt már Magyarországon a saját cirkuszával. Ő világosította fel, hogy nekünk nincs olyan útlevelünk, amivel Amerikába mehetünk, mert csak Európán belülre szól. Ezért neki személyesen el kell mennie azokba az országokba, ahonnan a fellépők származnak, és a vezetőséggel kell tárgyalnia. Ha ők megkapják az engedélyt az emberek kiutaztatására, akkor mehetnek. Nagyon szerettünk volna menni, ezért ez a svéd úr felhívta az akkori MACIVA-t, hogy John Ringling North, a tulajdonos Cadillac limuzinnal, fekete sofőrrel érkezik, ezért Budapestről leszóltak Hegyeshalomra, hogy legyenek kedvesek, mert az illető vásárolni jön. Az igazgató engem, a híres Váradi ugrócsoportot, Balázs Kálmán drótkötélszámát és Picardék ikária-akrobataprodukcióját vitte magával Floridába. Csakhogy nem voltunk felkészülve arra, ami várt minket. Tudtuk, hogy 8 dollár 40 a napidíjunk, és kapunk lakást, de amikor megláttuk a vonatot, fel sem akartunk rá szállni. A fülkékben szinte csak az ágyak fértek el. Akinek nem volt felesége, azt az egyedülálló fiúknak fenntartott kocsikban szállásolták el. A házaspárok két méterszer két méteres fülkékben laktak, amiket papírvékonyságú falak választottak el egymástól. Egy szezon tizenegy hónapig tartott, ezalatt negyvenkét városban léptünk fel. A szezon január 6-án indult, és november 28-ig tartott. Voltak olyan utak, amikor két napig folyamatosan ment a vonat. Toronto, Houston, Texas. Évekkel később visszavitt hozzájuk a sors egy egészen más pozícióban. 1965-ben Texasban, Houstonban voltunk, ahol megnyitották az Astrodome-ot, a világ akkor legnagyobb sportcsarnokát a világ legnagyobb műsorával, a nyitóünnepségen 42 ezer ember volt jelen. Szavakkal leírhatatlan, milyen érzés volt ekkora közönség előtt fellépni. Mindig bizsergett a hátam, amikor tapsoltak. Sok kolléga csak ledarálta a műsorát, és kijött a manézsból. Én erre nem voltam képes. Mindig figyeltem a közönséget a műsorom közben. A nézők arra az előadóra emlékeznek, aki szemkontaktust tart velük, rájuk néz, visszamosolyog. Attól művész a művész, hogy hat a közönségre. Megérzik, hogy beletette-e a szívét, vagy sem. Azt mondták, látszik az arcomon, hogy élvezem, amit csinálok. Persze, hiszen ezért léptem be a porondra, kezdéskor mindig egy másik lelkiállapotba kerültem. Le is téptem volna a függönyt, ha valamiért nem mehetek be. Már délután előkészítettem rá az elmémet és a lelkemet, hogy este fellépek. Sosem volt két egyforma előadás. A közönség tett egyre jobbá és jobbá, mert láttam, hogy tetszett nekik, örömet okoztam, és még jobban akartam csinálni. Sokan irigyeltek, hogy sokat utazom, pedig kevés részem volt a látványosságokból, annyira lefoglalt, hogy készüljek, gyakoroljak, koncentráljak az előadásaimra. Nyolc-kilenc perces pergő, dinamikus műsoraim voltak, a többi cirkuszi számhoz képest sokkal több hibalehetőséggel. Zsonglőrként 1997-ben léptem fel utoljára, Kaliforniában voltunk egy cirkusznál, amikor befejeztük. Utána még három évig voltam a Ringling Cirkusz műsorvezetője, aztán visszajöttem Magyarországra, majd ismét visszahívtak, hogy tanítsam meg a bohócokat zsonglőrködni, mert Amerikában ismert a nevem. Ha látogatóba megyek a lányomhoz, már előtte kérik őt, hogy tartsak egy továbbképzést. Érdekes, de a szakmán belül többre becsülnek kint, mint itthon. A Magyar Zsonglőrszövetség egyszer sem keresett meg, hogy vegyek részt a találkozóikon, rendezvényeiken.

Hogyan ismerkedtek meg a feleségével?

Már három éve kint voltam Amerikában. Abban az időben a MACIVA nem fizette ki a karácsonyi háromhetes leállásunkat és a hazautazásunkat, mert spóroltak. Ez először nem is zavart, mert nem akartam katona lenni, nem is voltam egy napig sem, amit az akkori MACIVA el is intézett, aztán később fizettem a 12%-os katonaadót a jövedelmemből. De három év után már szerettem volna meglátogatni a családomat, és akkor jött ki hat lány szerződéssel a Ringlinghez, a Tünde csoport, Váradiék helyére Faludyékkal, ők egy fiatal, csodálatos akrobatacsoport voltak Losonczy György vezetésével, és a hat lány. A lányok nem artista szülők gyermekei voltak, a feleségem először a Balett Intézetbe járt négy évig, aztán áttanácsolták az Artista Képzőbe, mert akkor még voltak közös óráik az iskoláknak. Kint megismertük egymást, két évig udvaroltam, aztán egy karácsonyi szabadság alkalmával itthon 1970. január 27-én összeházasodtunk, és másnap már utaztunk vissza. A kolléganőivel megbeszéltük, hogy azt az évet még velük dolgozza le, de mi már akkor duettben gyakoroltunk. Zsuzsának hívják, ebből lett a Susan művésznév, mert a zs hangot külföldön nem tudták kimondani, de leírni sem. Bezzeg Gábor Zsazsa megtanította Amerikát, hogy a Zsazsát hogy kell, azóta megy nekik! Apám bátyja ts-sel írta a nevét, mert soha nem tudták kiolvasni, hogy ez egy zs betű. Néha már apámnál is előfordult ez a Fudi becenév, aztán amikor a MACIVA-hoz bekerültem, kis Fudi voltam, utána Fudi, aztán már egy plakáton azt olvastam, hogy Fudi. Először rövid ideig a két Fudi néven szerepeltünk, de a feleségem ne legyen már még egy Fudi, így lettünk Suzanne és Fudi. Hazajöttünk Amerikából, és éppen kellett a Kamara Varietéba egy szám, ami jól jött, hogy jobban összegyúrjuk a produkciónkat a feleségemmel, mert hiába gyakoroltunk, teljesen más közönség, zene és emelkedett stressz mellett fellépni. Hat év kintlét után hazahoztam magammal az amerikai stílust. Teljesen más volt ott akkor is a show business csodálatos világa, nagy sikerrel futottak a varietéműsorok a televízióban is, így mindenkitől ellestem pár trükköt, legyen az egy táncmozdulat vagy egy nyakkendő kibontása vagy az öltözködés. Berobbantunk a Kamara Varieté műsorába, amihez hozzásegített minket a zsonglőrszámunk mellett a mozgásstílusunk és a megjelenésünk is.

Angliában négy éven keresztül mentünk egyik varietéműsorból a másikba, mert Amerikához hasonlóan Anglia is tele volt ilyen műsorokkal. Például felléptünk a Manchester Opera House-ban négy hónapon keresztül. A varieték kétórás műsorába kellettek énekesek, táncosok és minimum két artistaszám. A legnagyobb fellépésünk Angliában a londoni Palladiumban volt, ahol 1974-ben a királyi család is tiszteletét tette. Bejártuk Európát, voltunk többek között Németországban, Svédországban, Olaszországban, Romániában, Bulgáriában, bejártuk Amerikát, a Bahamákon két évet töltöttünk el egy kaszinó varietéműsorában. 1979-ben szerződtettek le egy szezonra, amiből végül hat lett, és nem azért mert olcsó voltam. Amikor már a negyedik szezon végén jártunk, jeleztem a MACIVA-nak, hogy itt maximum négy évig szokták szerződtetni a produkciókat, mert a cirkusz visszamegy oda, ahonnan négy évvel ezelőtt elindult. A MACIVA le is szervezett egy szerződést a Jean Richard-ral, hogy jövőre náluk lépünk fel, de a Krone Circus igazgatónője a következő évben is szerződtetni akart minket, ezért nagyon kiborult, hogy meg akar tartani minket. Mi is szerettük a cirkuszt, azon kevés helyek közé tartozott, ahol saját utazó iskola működött a gyerekek számára, a lányom is ide járt. De mivel a MACIVA nem akarta, hogy megromoljon a kapcsolat a Jean Richard Cirkusszal és a Medini ügynökséggel, végül a Krone Cirkusz vette fel a kapcsolatot a Jean Richard-ral, és elintézték, hogy maradhassunk még két évadra. Rengeteg helyen jártunk a világban, fel sem tudom sorolni.

A gyermekeit is Ön tanította meg a zsonglőrködésre?

Igen, de jártak az artistaképzőbe is, mert papírokat a tudásukról csak ők tudnak adni. A lányom és a fiam is ott végzett. Elintéztük, hogy én lehessek a fiam szakmai tanára, mert aktívan dolgoztunk külföldön. Így ő is ki tudott jönni velünk, mert az artistaképző igazolta az oktatást, így leginkább csak a vizsgáit letenni jött haza. Ő jelenleg egy hajón dolgozik Korea, Kína és Japán vizein a harmadik hat hónapos turnusában, de már nagyon unja a vizet. A lányom most is Amerikában van a Ringling Cirkusznál, a fiúunokám már betöltötte a tizennyolcadik életévét, így már ő is fizetésért dolgozik a cirkuszban, a lányom kislánya pedig tizenkét éves. Ők is zsonglőrködnek, az alapokra én tanítottam őket. A lányommal és a feleségemmel volt hármas számunk is, aztán ő kiszállt, mert férjhez ment. A lányom és a fiam között tizennégy év korkülönbség van, azért, mert sok jó szerződésünk volt, amiket nem akartuk lemondani, de egy hölgy áldott állapotban vagy közvetlenül szülés után nem tud a porondra lépni. Meg lehetett volna oldani úgy is, hogy őt kihagyom belőle, vagy valaki más veszi át addig a helyét a műsorszámban, de az a produkció minőségének romlásához vezetett volna, amit nem engedhettünk meg magunknak, hiszen nemzetközi szinten elismertek voltunk a cirkuszvilágban. Nem adhattuk alább az előadás színvonalát, ezért inkább nem vállaltuk be a gyereket. Aztán rájöttünk, hogy tovább nem várhatunk vele, de az is minimum egy év kiesést jelentett. A korkülönbség miatt a lányom jobban érti a dolgokat, mint a fiam. A lányom többet járt az iskolába, de akkor még éltek az én szüleim is, így haza tudtuk küldeni, vagy ők jöttek ki hozzánk szeptemberben látogatóba, és hazahozták Svédországból, Angliából, vagy onnan ahol épp voltunk. A fiam és az én időmben nem volt ilyen rugalmas az iskola hozzáállása. A gyermekeinknek nehéz ezt a terhet hordozni, mert mi magasra tettük a szakmai lécet. Akkor világhíres az ember, ha meghívják rangos helyekre, és nem ő állítja azt magáról, hogy világhírű. Ezen a pályán nincs szabadság, csak akkor, ha épp nincs szerződés, ha pedig van, akkor csinálni kell és dolgozni. Sajnos rövid idő az, amit a pályán lehet tölteni, és ezt ki kell használni. Amikor abbahagytuk a feleségemmel a fellépéseket, sokan mondták, hogy mi még nyugodtan dolgozhatnánk. Persze, de együtt százhuszonnégy évesek voltunk: vannak, akik át tudnak állni humor zsánerre, de az egy más karakter, a mi számunk egy pörgős, nagy tempójú szám volt, az emberek robbanékonyságot akarnak látni, nem kopaszodó bácsikat egy ilyen számban. Lehet bohóckodni, de az a legnehezebb ezen a pályán. A legtöbb nagy nevettető úgy lesz az, hogy akrobatából továbbképezte magát, és sokéves gyakorlatot, tapasztalatot használ fel, amihez idő kell. Huszonéves nagy nevettetőről még nem hallottam. Mind ötven év felett vannak, amikor naggyá válnak, akkorra ismerik meg a közönség reakcióit, ismerik fel az egyéniségükhöz legjobban illő karakter lehetőségeit. 1980-ban Münchenben a Krone Cirkuszban dolgoztam Oleg Popovval, aki csak egy gumicsirkével dolgozott, mégis nagyon humoros volt. Zsonglőr alapból indult, alumínium fazekat pörgetett az ujján. A birtokomban van egy fiatalkori felvétele, amin még nem lehetett nevetni, de mire 50 éves lett, beérett.

Miben más a régi és a mai cirkusz?

A cirkusz az 1960-as évek elején egy zárt rendszer volt, ma már nem az, tájékozottnak kell lenni nemzetközi szinten. A mai MACIVA-ban nincsenek állományba véve artisták, ahogy a színészeket is sokszor csak egy-egy szerepre szerződtetik a színházak. Semmi nem hal ki, maximum valamiből kevesebbre vagy többre lesz igény, szezonálisabb, kirándulócentrikusabb lesz. Nézd meg húsz év múlva Siófokot: nyáron a világ legjobb műsora lesz ott, annyi a turista, aki este szórakozásra vágyik. Ez a jövő, külföldön évek óta így van. A bahamai kaszinókba és varietékbe sem a helyi lakosok járnak, hanem az amerikai turista, aki Amerikában soha sehová nem megy el, mert folyton dolgozik. Nálunk is ez lesz majd, lehet, hogy épp a Margitszigeten lesz egy varietéműsor nyáron, amit mindenki meg akar majd nézni. Nyugat-Európában senki sem gondolta volna, hogy a karácsonyi időszak lesz a legjobb szezon. November végétől január első hétvégééig iskolaszünet van, ezért naponta három előadást is tartanak, ami annyira bejön, hogy háromszoros gázsit fizethetnek a cirkuszművészeknek. Majdnem minden valamire való német városban van Weichnaten Circus, ugyanez Hollandiában, Zürichben a Conelli Cirkusz. Abszolút nincs leírva ez a szakma, csak mások lettek az igények, megváltoztak az előadások időpontjai, máshol és máskor ér rá a közönség. Régen Magyarországon a nyár nem volt gyenge időszak, mert az emberek nem utazhattak el külföldre. Franciaországban este 9-kor kezdődnek az előadások, mert hazamennek a munkából, megvacsoráznak, és utána mennek el a cirkuszba. Igazodni kell a közönség igényeihez, szórakoztatni kell őket, nem csak szaltókat mutatni, mert azt a sportcsarnokban is láthatnak.

Az én időmben az artisták képzése is máshogy zajlott. Nem ismertük a szivacsgödröt, ami most minden próbateremben alapvető kellék, hogy a gyerek meg merje próbálni a mutatványokat, hiszen úgysem eshet baja. Régen maximum egy vastagabb szőnyeg fölött gyakoroltak. Az oktatási rendszer is más lett, ma már nagyobbak az elvárások.

Mint minden művészeti ágban, itt is vannak hullámvölgyek, van, ami divatba jön, aztán eltűnik, majd ismét kedvelt lesz. Gyorsabban cserélődnek a stílusok, a zenei effektek, a kosztümök. Egyre több fellépőt látok szakadt farmerban. Amikor aktív artista voltam, a cirkusz hátsó bejáratán sem illett ilyen ruhában bemenni, ma meg porondra is ebben lépnek. Nem azt mondom, hogy ez rossz, csak én ezt már nem tudom követni. Amikor mi összeállítottuk a feleségemmel a műsorszámunkat, beálltunk egy bizonyos zenére egy bizonyos stílusú kosztümmel, amivel öt éven keresztül turnézhattunk. Ma már ez sem nem így működik, mert nem tudjuk, jövő tavaszra mi lesz a divat, és mit vár el a közönség vagy mit nem. A cirkusz világának is követnie kell a mindenkori trendet. A zene előbb születik meg például annál a kanadai cirkusznál is, mint maga a produkció. Az édesapám korában ez úgy működött, hogy megkérte a karmestert, játsszon egy rumbaszámot – édesapám nem is tudta, milyen zenére dolgozik, csak szólt valami a háttérben. Ma sokkal hangsúlyosabbak az effektek. Azt viszont kifejezetten sajnálom, hogy nincsenek már magyaros akrobatazsánerek, amiből volt négy-öt híres csoport: a Hortobágyi, a Lukács, a Váradi, a Marosi, a Faludy, ezek jobbnál jobb akrobatacsoportok voltak.

A Monce-carlói Cirkuszfesztivál is más lett. Oroszország, Kína, Korea szó szerint csak erre az eseményre gyártja a műsorszámokat. Ezért nagy a különbség a produkciók között, mert teljesen más az, ha valaki egyik cirkusztól a másikig utazik szerződéssel, vagy összeállítják a legjobbakat, és két év múlva elküldik őket a fesztiválra. Persze, hogy ők nyerik az aranyat, de ilyen produkció nem létezik, nem is lehet megvenni, mert csak arra az eseményre lett összerakva, az artistáknak nincs is más dolguk ezen kívül. Ott ritkán nyernek zsonglőrök, leszámítva az olyan csodagyerekeket, mint Anthony Gatto, vagy a Fővárosi Nagycirkusz Dima karácsonya című műsorában fellépő „High 5” nevű formáció, akik egy magyar fiatalokból álló gumiasztalos számot adnak elő. A vadságukkal, a tehetségükkel világszerte ismertek lehetnek, ha megtalálják a saját egyéniségüket. Szükség van egyfajta őrületre, olyanra, mint amilyen Amerikában tombolt az 1960-as ’70-es években. Átéltem, hiszen ezt ontotta a televízió, a rádió. Hiányolom a mai fiatalságból az energiát. Nekünk ott volt az őrület és a szórakozás, a rock and roll. Bulgáriában a „Szöcske”, polgári nevén Szilágyi József miközben rock and rollozott, még flikflakkokat is csinált, vigyázni kellett mellette a parketten. Ránk is szóltak, hogy nem szabad így táncolni, de minket nem érdekelt, annál vadabbul táncoltunk, és a zenészek is egyre vadabbul játszottak. A mostani fiatalokban is ott bujkál ez a féktelenség, az őrület, csak elő kell hozni belőlük. Úgy viszont nem törhet ki, ha nem is kommunikálnak egymással, csak a telefonjukat nyomkodják.

Manapság már többet kívánnak meg az artistáktól nyugaton, előadás előtt egy órával beöltözve a várócsarnokban kell lenniük, hogy fogadják a közönséget, ismerkedjenek, fotózkodjanak velük, autogramokat adjanak a műsorfüzetekbe. Minden szereplőnél van filctoll, ezt azért is tudom, mert három évig én voltam a műsorvezető a Ringling Cirkusznál. A feladataim között az is szerepelt, hogy ellenőrizzem, mindenkinél van-e filctoll. Több nyelven beszélek, ismerem az európai artisták mentalitását, így produkciómenedzserként és műsorvezetőként mindenre ügyelnem kellett, többek között az előadás alatt is mindenki be volt hangosítva hozzám.

Milyen vicces történetek estek meg Önnel az utazásai során?

A vicces történeteim általában a nyelvismeret hiányához köthetők, ami miatt kénytelen voltam gyorsan sok nyelvet megtanulni. Minden artista sok nyelven beszél, például vannak olyan családok, ahol ha elkezdenek beszélgetni, egyik nyelvről váltanak át a másikra, és még csak észre sem veszik. Ez velünk is előfordult, de ha kettesben voltunk, magyarul beszéltünk, ahogy a gyerekeinkkel is, és a lányom is az unokáimmal. Sokat dolgoztunk külföldön, de mindig hazajártunk Magyarországra, és ha megkérdezték tőlünk, hol élünk, azt válaszoltuk, hogy itt. Persze mikor először Amerikába utaztunk egyáltalán nem beszéltünk angolul, és fogalmunk sem volt az ottani életről. Mivel 8 dollár 40 cent volt a napidíjam, spóroltam, amin csak tudtam, mert minden vágyam egy Opel Record volt, ami akkor 8 ezer márkába került, tehát ha 2 ezer dollárt meg tudok spórolni egy év alatt, gondoltam, már elégedett lehetek. Akkoriban itthon öt évet kellett várni egy Trabantra. Montgomeryben, Alabamában elmentem a mosodába. Annyit már el tudtam olvasni, hogy white only, akkor ebbe a gépbe fehér ruhákat lehet tenni, a másikon color only, akkor ide csak a színeseket. Egy gépet akartam használni, mert az 35 cent volt, és szerettem volna, hogy több pénzem maradjon, de nem akartam két gépet használni, mert értelmetlennek tartottam, ezért elé álltam, hogy ne lássák, hogy oda dobtam be mindent. A szárítóra, is rá volt írva, hogy white only. Ilyen baromságot! – gondoltam. Összepakoltam, majd visszamentem a sportcsarnokba, ahol németül elpanaszoltam egy osztrák srácnak, Peter Reberniggnek, akit még az előző évből ismertem Ausztriából, milyen hülyék ezek, hogy külön gépeket használnak a ruhák mosására. „Te hülye vagy?” – kérdezte. „Miért?” „Mert az azt jelenti, hogy csak fehér bőrű emberek használhatják.” Akkor esett le a tantusz, hogy amikor New Yorkból a busz vitt le minket Floridába, és pár percig állt egy-egy buszmegállóban, ahol senki sem volt, mi odamentünk, az emberek pedig meredten néztek ránk, mert oda csak afroamerikaiak álltak.

Amatőr zenész is vagyok, mert az artistaképzőben zenére is tanítottak. Egy artista kollégámmal játszottunk rock and rollt, ami úgy kezdődött, hogy one, two, three four, nem is tudtam, hogy van leírva. 1965-ben Amerikában hol lehetett látni az összes magyart? Használtautó-telepeken. Annyiféle autó volt, amiben gyönyörködhettünk, hiszen itthon csak Trabantot láthattunk. Az egyik autóra rá volt írva, hogy for sale. Mondtam a többieknek, hogy ez négyajtós. Odamentünk egy másik autóhoz, ami már kétajtós volt, arra is ugyan az volt írva, gondoltam, ezt elcserélték. Aztán tudtam meg, hogy ez nem azt jelenti, hanem hogy eladó. A kávéfőzés sem volt kint egyszerű művelet. Édesanyám otthon becsomagolta nekem a kotyogós kávéfőzőt és a kávét, ami hamar elfogyott, ezért elmentem a szupermarketbe, ahol először félreugrottam az önműködő ajtótól. Végre találtam egy átlátszó üveget kávéval, hazavittem a vagonlakásba. Megfőztem, kiöntöttem, más íze volt, hát Amerikában biztos ilyen a kávé. Egy idő után kinyitottam a kávéfőzőt, hogy kimossam, de nem volt benne zacc. Ezek az amerikaiak ilyen kávét árulnak 1965 januárjában? Egy 22 éves fiúnak ennél nagyobb találmány nem létezett, hogy nem kell mosogatni. Három hónapig főztem így a kávét, mire valaki egyszer bejött, és megkérdezte, mit csinálok. Hogyhogy mit? Kávét. Akkor mondták el, hogy mi az instant kávé, amire csak forró vizet kell önteni. A következő történet Olaszországban Torinóban esett meg: Genfből fáradtan, egy fellépés után érkeztünk meg a családommal. Megkértem a feleségemet, hogy írja fel a hotel nevét, mert este majd taxival jövünk vissza. Fel is írta, hogy Hotel Albergo. Az olasz taxis nem beszélt sem németül, sem angolul, a feleségem odaadta neki a papírt, rajta a hotel nevével. A sofőr elkezdett nevetni. A feleségem azt írta le, hogy szálloda, mert olaszul az albergo szállodát jelent, mi pedig azt hittük, hogy az a neve. Két nap múlva már beszéltem olaszul.

Úgy tudom, számos díjjal elismerték az életművét…

Így van, kaptam díjat a londoni Palladiumban a királyi családnak tartott előadásért 1974. november 18.-án. Az International Jugglers Associationtól életműdíjat kaptam, amit 2001. július 24-én Wisconsinban adtak át. Megkaptam a Jászai Mari-díjat 1979. április 4-én, valamint a Hortobágyi Károly-díjat a feleségemmel közösen 1996. március 15-én. A Magyar Érdemrend Lovagkeresztjének is tulajdonosa vagyok, amit 2015. március 5-én kaptam az artistapályán eltöltött aktív részvételemért.

Amire talán a legbüszkébb vagyok, pedig itthon nem is jegyzik, hogy 1969-ben Los Angelesben a Zsonglőrfesztiválon első helyezett lettem, mert amiket akkor bemutattam, a rekordok rekordja lett.

Úgy érzem, nincs miért bánkódnom, mert sikeres életpálya áll mögöttem, de időbe telt, míg hozzászoktam, hogy már nem megyek be a porondra a fénybe. Most is libabőrös vagyok, ha rágondolok. Számomra ez nem munka volt, hanem az életem. Én mindig előbb mentem ki a függöny mögé, mint ahogy elhalkult volna a taps.