Irodalmi esttel búcsúzott a Csodálatos cirkuszvilág kiállítás
vamosbenceEgy kiállítás esetében sokan általában a megnyitóra gondolnak úgy, mint ünnepi eseményre – ám ugyanilyen fontos a finisszázs, amikor a tárlat létrehozói, működtetői és a látogatók közösen köszönhetnek el a kiállítástól, visszaemlékezve az eltelt időszak felemelő pillanataira.
A cirkusz porondján minden megtörténhet. A „Csodálatos cirkuszvilág” című cirkusztörténeti kiállítás ideje alatt sok rendhagyó dolognak lehettek tanúi a tárlatnak helyet adó Vajdahunyad vára falai: látogatók próbálgathatták, milyen lehet 10 méter magasan egyensúlyozni a kötélen, zsonglőrök tartottak gyorstalpalót, hogyan kell 3 labdával „kaszkádlit” dobni, gyerekek ülhettek fel egy 100 éves körhinta falovacskáira. A kiállítás kis porondján a közönség összefuthatott kutyákkal és papagájjal, nevethetett a bohóc tréfáin, hallgathatta a kiállítás artistaművész asszisztenseinek elbeszélését életükről, munkájukról. Egy ízben egy miniatűr cirkuszsátor: a Tintaló Cirkusz is felépült a terem közepén, hogy cirkuszi bábműsorral szórakoztassa a nagyérdeműt. Így aztán a záróesemény sem lehetett más, mint rendhagyó: 2024. február 29-én délután 5 és este 8 között összművészeti előadással búcsúztak el a tárlattól a látogatók és a kiállításban közreműködők.
Az „Átmentem” fotópályázat díjátadóját követően, a finisszázs szó szerint utolsó órájában, a nagy fényeket, reflektorokat mindenhol lekapcsolták: elemes mécsesek kerültek a vitrinek és kiállítási tárgyak mellé, és a látogatók is kézbe fogtak egy-egy elemes gyertyát. Csak az apró gyertyafények és a még működő, kékesen derengő képernyők adtak némi világosságot. Ekkor a Fővárosi Nagycirkusz balettkarának tagjai perdültek a terem közepére egy zenedoboz lírai hangjaira, rácsodálkozva a félhomályban is csillogó kosztümökre, rekvizitekre. Az artisták pedig új szerepben léptek „porondra”: klasszikus magyar költők, valamint Szonday Szandra és Pál Dániel Levente kortárs költők, a FNC munkatársainak verseit olvasták fel.
A cirkuszirodalmi sort a kiállítási bejáratánál, a cirkuszépület-makettek mellett Donnert Márta nyitotta meg, Pál Dániel Levente kifejezetten a finisszázsra írt egyik cirkuszos versével. A felolvasás gördülékenységét Hidvégi Petra, a múzeum munkatársa segítette, ő ügyelt a sorrendre és ha szükséges volt, tartotta a mikrofont is.
Donnert Márta, Hidvégi Petra és a balettkar táncosai (fotó: Urbán Ádám)
A versek végén a hallgatóság a felolvasóval együtt sétált tovább, miközben lekapcsolódott néhány képernyő és lámpa. A finisszázs közönsége a versek mentén, a lámpák fokozatos lekapcsolásával haladt tovább az egyre sötétebb termeken. Az „Átmentem” projekt makettje mellett Graeser Betty és Armay Szilvia folytatták Pál Dániel Levente versével, mely arról szólt, miként is látja egy gyermek az „artista nénit”: „ő így látott, sok kezű, sok lábú lénynek, / és szemében jövője van a csillagfénynek”.
Armay Szilvia, Graeser Betty, Hidvégi Petra és Graeser József (fotó: Urbán Ádám)
A magyar cirkusztörténeti terem negyedik felolvasója Simet László volt, akinek versolvasása közben a közönség egy hatalmas LED-falon tekinthette meg Duna feletti egyensúlyozását. És amíg Simet a LED-fal fényénél felolvasta Pál Dániel Levente kifejezetten hozzá címzett költeményét, még néhány percig együtt szédülhettünk a kötéltáncossal, emelkedve-süllyedve a magasban kilengő dróton, akár a hullámokon: „s ha kiengedted vitorláid, és belekapott a jó szél, / onnan már nincs visszafordulás, / csak a tenger, a hullámok, / az egy szál drótkötél, / a semmi az ember körül, a magány / és szeme előtt messze a cél”. Aztán a vers végén ez a LED-fal is – akár a többi képernyő a teremben – végleg elsötétült.
Simet László (fotó: Urbán Ádám)
A felolvasást követően a közönség továbbvonult a kiállítás másik szíve-lelke helyszínére, a nemzetközi kiállítók termében kialakított kis porondhoz, ahonnan 12 ajtó nyílt a 12 vendég nemzetközi gyűjteményre. Ezúttal az ajtókba egy-egy artista, cirkuszi kolléga állt, hogy egymásnak átadva a szót folytassák az irodalmi estet. Fekete Péter főigazgató egy általa különösen kedvelt költeményt: Garai Gábor „Artisták” című versét olvasta fel, őt Zsilák György artistaművész és Joó Emese, a cirkuszmúzeum vezetője követte Pál Dániel Levente újabb versével, amely kedves humorral erősítette meg a cirkuszmúzeum és a kiállítás üzenetét: „kedves artistaművész! / múltad a szemétbe ne dobjad, / ajándékozd a cirkuszmúzeumnak!”
Joó Emese, Zsilák György, Fekete Péter (fotó: Urbán Ádám)
Pilinszky János „Őszi cirkusz” című verse következett, melynek strófáit négy előadó osztotta el egymás közt: Bereczky Dávid levéltáros, Kerülő Tünde muzeológus, Ádám Krisztina artistaművész; a vers utolsó sorait Graeser József, a Fővárosi Nagycirkusz művészeti vezetője olvasta fel.
Graeser József, Ádám Krisztina, Kerülő Tünde, Bereczky Dávid (fotó: Urbán Ádám)
A felolvasóestet a porond másik oldalán felsorakozó artistaművészek folytatták. Ismét Pál Dániel Levente verse került terítékre, melyet a Fővárosi Nagycirkusz „Csodaláda” című műsora bohócainak, Anton és Viktor Frankenak piros fejfedője ihletett: „A csoda piros kalapban érkezett, / felbolydult a város, / a színes őszbe / egy szellőnyi tavasz keveredett.”
A csoda útját Bubutimár Éva keramikusművész, a BubutimArt Cirkusz installáció alkotója, valamint Kovácsné Négyesi Katalin, Richterné Szekeres Ildikó és Richter Richárd artistaművészek tolmácsolásában követhettük.
Bubutimár Éva, Kovácsné Négyesi Katalin, Richterné Szekeres Ildikó, Richter Richárd (fotó: Urbán Ádám)
Majd elsötétült a nemzetközi gyűjtemények tere is, a résztvevők a kiállítás harmadik részéhez érkeztek: itt kaptak helyet a magyar artistaművészek nagyobb rekvizitjei, a tudományos tár játékos „kutatóállomása”, a cirkuszmozi, a meseszoba, a Cirque du Soleil bemutatója és a szabadtéri cirkuszokat megidéző BubutimArt Cirkusz kerámiafigurái. Itt elsőként Richter Dániel artistaművész, a múzeum filmdigitalizációs munkatársa olvasta fel Lackfi János „A késdobáló” című versét.
Richter Dániel (fotó: Urbán Ádám)
Majd Szonday Szandra muzeológus következett, aki a gyermekek számára berendezett cirkuszi meseszoba előtt szavalta el saját versét „Cirkusz-álom” címmel. Verse, amelyben valódi gyerekkori álomemlékét osztotta meg, a kiállításban is olvasható volt.
Szonday Szandra (fotó: Urbán Ádám)
Már csak néhány monitor maradt bekapcsolva, melyek a kijárat felé vezető folyosón kísérték ki a látogatókat. Pál Dániel Levente itt mondta el versfüzérének utolsó darabját: „Hová tűnik a taps, / amikor a függöny mögé lépsz? /Hová tűnik a cirkusz, / amikor hazamegy a közönség?” Aztán az utolsó monitorokat is lekapcsolták, és a kiállítás teljes sötétségbe borult.
Pál Dániel Levente (fotó: Urbán Ádám)
A közönség nehezen vett búcsút a kiállítástól, igyekezett megnyújtani az elköszönés pillanatát. Elemes mécseseikkel többen is visszatértek a termekbe, hogy a sötétbe borult és elcsendesedett kiállítást utoljára végigsimogassák a szemükkel. Talán sokakban fogalmazódott meg a kívánság, bárcsak ebben az álomszerű állapotban maradna a kiállítás, hogy bármikor vissza lehessen térni, felébreszteni, megélni a csodát, mely két hónapon át várta a cirkuszrajongókat. Aki szerencsés volt, szívében ezzel a meghitt képpel léphetett ki a múzeum ajtaján – és már nem látta, ahogy a vakító világítást újra felkapcsolják, és a múzeumi dolgozók, technikusok zajos kocsikat, ládákat görgetve megkezdik a kiállítás bontását…
A finisszázson elhangzott versek:
Pál Dániel Levente: Cirkusz a múzeumban
Cirkusz egy múzeumban?
Bármily szokatlan is, itt vagyunk:
a pillanat művészete vitrinekben.
Nézzük fiatal és sudár magunk,
már nem csak magunknak vagyunk
lassan megkopó emlékeinkben.
Kaptunk valamit: helyet a közösben,
helyet a nem felejtésben,
helyet a közös emlékezetben,
a pillanat helyett az örökké létben.
Pál Dániel Levente: Ahogy a térképre álmokat rajzoló kapitány
Simet Lászlónak
van egy régi tengerész mondás,
a hajó a kikötőben biztonságban van,
de nem azért építették, hogy ott rostokoljon,
hanem, hogy minden veszélyt tudomásul véve
és minden veszélyt leküzdve átszelje az óceánt
az ember két lábbal a földön biztonságban van,
de nem azért született, hogy egy helyben álljon,
hanem, hogy minden veszélyt tudomásul véve
és minden veszélyt leküzdve beteljesítse,
ami nem hagyja nyugodni
amikor még a daru kosarában állok, biztonságban vagyok,
figyelem a szeleket, nézem a napot,
érzem arcomon a párás levegőt,
hallom valahonnan messziről az emberek moraját,
csak rajtam múlik, el- vagy el sem indulok
hiszen minden biztonsági intézkedés mellett
egyedül én vagyok felelős
minden lépésemért és döntésemért,
tulajdonképpen az életemért
ahogy a térképre álmokat rajzoló kapitány
hajóért, legénységért, rakományért
aztán végtelen hosszú percek következnek,
azon múlik minden, mi az utolsó gondolatod,
amikor elhagyod a kikötőt
s ha kiengedted vitorláid, és belekapott a jó szél,
onnan már nincs visszafordulás,
csak a tenger, a hullámok,
az egy szál drótkötél,
a semmi az ember körül, a magány,
és szeme előtt messze a cél
és a legvégén, de tényleg mindennek a végén,
egy kikötő, ahonnan, reméled, majd nem lesz tovább
Pál Dániel Levente: „Olyan akarok lenni, mint te, kedves artista néni!”
Nézed a lámpafény táncát a régi fotóidon,
újraolvasod sárga papírú újságok kivágott cikkeit,
előveszed és összehajtod ezredszer kosztümödet,
kicseréled a levendulacsokrot a ruhák között,
és kezedbe akad egy óvodás kislány
ügyetlen ceruzarajza, rajta te vagy:
kocka a fejed, négy kezed és öt lábad van,
ilyen gyors voltál, ennyinek látta,
az előadás után kezedbe nyomta,
és még röviden el is magyarázta,
hogy ő így látott, sok kezű, sok lábú lénynek,
szemében jövője van a csillagfénynek,
és pontosan emlékszel,
hogy egy hatalmas puszit nyomtál a homlokára,
és csak mosolyogtál, amikor selypítő vallomása
megölelte a szívedet: olyan akarok lenni,
mint te, mondta, mint te, kedves artista néni.
Pál Dániel Levente: Múltad ajándékozd a cirkuszmúzeumnak!
És ott a kosztüm, elszakadt,
sajnálkozik a légtornász,
drága volt, ma már szemét,
és ott a cipő, kilyukadt,
törli meg a szegény bohóc
könnyektől mocsaras szemét,
és ott a drótkötél, elfoszlott,
és ott a motor, elromlott,
és eltört a buzogány,
és eliramlik az élet,
de eszedbe jut egy apróhirdetés,
amit tegnap feleséged
mutatott és azzal a lendülettel
ágyad mellett hagyott:
„kedves artistaművész!
múltad a szemétbe ne dobjad,
ajándékozd a cirkuszmúzeumnak!”
Pál Dániel Levente: A csoda piros kalapban érkezett
A csoda piros kalapban érkezett,
felbolydult a város,
a színes őszbe
egy szellőnyi tavasz keveredett.
A csoda piros kalapban érkezett,
s ahogy belépett a kávézóba,
kalapját egy kávéskanálra akasztotta,
kabátjával felkavarta a csendet.
A csoda piros kalapban érkezett,
elüldögélt ott egész délelőtt,
várta, mikor ér el a napsugár
szalvétájáig.
A csoda piros kalapja,
a konyhából kifelé fújó huzatban,
ingott jobbra-balra,
mérte az időt, számolta a szívdobogást,
húzta egyre közelebb a napot.
És ahogy a nap megnyalta szalvétáját,
a csoda felpattant helyéről,
kabátja szárnyakká változott,
és kirepült a kávézó nyitva felejtett ajtaján.
És fent, a város felett,
a csoda piros kalapos madara
egy napból született másik madárral találkozott,
és összecsókolóztak
egy bérház tetején.
És a kémények orgonajátékba kezdtek,
a verebek és galambok köréjük sereglettek,
és repültek magasba a piros kalapok –
mert élni jó, de szeretni még jobb!
Pál Dániel Levente: Mi marad a cirkuszból?
Hová tűnnek a szavak,
amikor kiradírozzuk őket?
Hová tűnik a fény,
amikor leszáll a sötét?
Hová tűnik a taps,
amikor a függöny mögé lépsz?
Hová tűnik a cirkusz,
amikor hazamegy a közönség?
Van-e cirkusz, amikor kiürül a sátor,
és az utolsó lámpát is leoltja a gondnok?
Mi vagy te, ha ülsz a lakókocsid lépcsőjén,
és újraéled a pár órával korábbi tapsot?
Mi marad belőled,
amikor véget ér a pillanat varázsa?
Mi marad a cirkuszból,
amikor a szomszéd városba utazik?
Garai Gábor: Artisták (részlet)
Élő csipesz, lóg a trapézen
a férfi fejjel lefele,
foga közt kettős tárcsa, mintha
mágneses nyelvet öltene.
A vonzás túlsó pólusán függ
s forog a nő – feszül a száj!
Micsoda csók! – Köztük csupasz tér,
tömör csönd s véletlen halál.
Micsoda egymásrautaltság
leng itt ég alatt, föld felett,
micsoda gyakorlott makacs vágy
ment s kockáztat két életet!
Milyen figyelemben forognak
s mily fegyelemben, tudva: csak
együtt szállnak, ha egyikük vét,
mindketten aláhullanak! …”
Pilinszky János: Őszi cirkusz
Muzsikaszó az esti réten,
falu alól, a fák alatt
szapora dobszó s édes, árva
trombitahang, trombitahang!
A cirkuszos nép muzsikál,
pereg a dobszó és ütemre
forog-forog és körbe jár
a lomha bölcs, a barna medve.
Elől a roppant medve és
a táncoló bohóc utána,
bohóc után a kisfia,
aztán a hold, a hold parázsa.
Arcába tűz a telehold,
s a kisfiú az égre bámul.
Elől a roppant medve és
a bohóc kisfia leghátul.
Röpülnek a kicsi lovak,
a szénfeketék, hófehérek!
Táncolnak a puha füvön,
szelíd, szép füvein a rétnek.
Röpülnek a kicsi lovak!
De két eperfa közt a légben,
még náluknál is szebb talán,
libegő tündér a kötélen,
megemeli az esti szél,
az a kis táncoslány a legszebb!
Már ott jár a fák sudarán,
és feljebb, és mindegyre feljebb,
a fák csucsára ér, s nevet,
a fák csucsára lép, és onnan
többé már vissza se talál,
csak eltünik a teleholdban.
Lackfi János: A késdobáló (részlet)
A késdobáló
itt terem
rettentő rette-
netesen.
A szeme villog
és komor,
kezében kések,
nagy csokor!
Van nála száz kés,
hogy ragyog!
Konyhában egyet
sem hagyott!
A karja izmos,
tetovált,
látszik, jó sok kést
eldobált!
Szonday Szandra: Cirkusz-álom
Hol vagyok?
Ez itten újra
szobám sárga tapétája.
Hová tűnt a pompás sátor,
a cirkusz csillámporos bája?
Álmodtam… A nagy porondon
ültem díszes posztamensen.
Nem artista voltam, néző,
oda szájtátani mentem.
Minden lilás fényben úszott,
elefántok táncot roptak
körben, mégsem féltem tőlük,
pedig fölém tornyosultak,
el is taposhattak volna! ám ők
szépen mellém ültek,
zsúrasztalra kerültek az
édességek, finom sültek
teával kínáltak, vékony
porcelánból, s én csak néztem:
„Hogy foghat ily kecsesen
a vastag ormányával, kérem?”
Aztán minden eltűnt gyorsan
mintegy szempillantás alatt
az első fényes napsugárra,
látomás, káprázat maradt.
Hány éves lehettem akkor?
Azt hiszem, csak kettő-három.
Ez volt életemben az én
első igaz csoda-álmom.
Szonday Szandra muzeológus
