A kulisszák mögött – Istállómester
VamosBence007A Fővárosi Nagycirkusz kulisszái mögött olyan emberek dolgoznak, akik elhivatottsága, szakértelme és szakmai alázata nélkül nem jöhetne létre a cirkuszi csoda. Közéjük tartozik az istállómester szép hivatása is, amiről Szabó Lajos mesélt nekünk.
Szabó Lajos 1988-ban, idős artistaművészekkel ápolt barátsága révén került kapcsolatba a cirkusz világával. Először egy éven át porondmunkásként dolgozott a Fővárosi Nagycirkuszban. Donnert Károly világhírű állatszelidítő felismerte, hogy Lajos milyen jól kijön az állatokkal, így a segítségével csatlakozott a Magyar Cirkusz és Varieté Vállalat utazó cirkuszaihoz műszaki és állatápoló munkakörben.
1992 környékén, miután leszerelt a katonaságtól, újra csatlakozott a Fővárosi Nagycirkusz társulatához, és az akkori igazgató, Kristóf István bíztatására jelentkezett egy, a Művésztelepen tartott artista castingra. Graeser József „Dodi”, aki jelenleg a Fővárosi Nagycirkusz szakmai vezetője, akkor még aktív artista, kiválasztotta a hinta számukhoz tartó embernek, vagyis untermann-nak. Fél év alatt betanulta a számot és 7-8 évig volt tagja a csoportnak. Később létrehozott barátjával, Balanyi Bélával egy deszkaszámot, majd két másik csoportban is dolgozott hintaszámban fogóként. Fellépései mellett a cirkuszoknál mindig vállalt plusz munkákat, leginkább állatápolóként.
Mialatt bejárta a világot, nemcsak megtanult angolul, oroszul és németül, hanem a legkülönbözőbb állatokkal való bánásmódot: lovakkal, zebrákkal, tevékkel, elefántokkal, lámákkal, csimpánzokkal, orángutánokkal, krokodilokkal, aligátorokkal, óriáskígyókkal, oroszlánokkal, leopárdokkal, jaguárokkal, tigrisekkel és medvékkel foglalkozott.
Az állatápoló legfontosabb feladata, hogy ellássa az állatokat; naponta többször megeteti, megitatja és tisztán tartja, valamint felkészíti őket az előadásra. Lovak esetében felszerszámozza és sétával bemelegíti őket.
Lajos nevelt már csikót, zebrát és tevecsikót, utóbbit ő segítette a világra, ugyanis elakadt a szülőcsatornában, és manuálisan kellett helyre igazítani. Franciaországban két tigriskölyköt nevelt, akiket születésük után nem fogadott el az anyjuk. A lakókocsijában laktak és eleinte cumisüvegből táplálta őket, valamint gondoskodott a székelési ingerük beindításáról. Ugyanis a tigrisek popsiját ingerelni kell, amit az anyjuk a nyelvével szokott végezni, Lajos ezt vizes vattás törölgetéssel oldotta meg.
Egyik nap aztán arra ébredt, hogy az egyikük finoman „bolhászta” a nyakát. Akkor döntött úgy, hogy kiköltözteti a 40–50 kilós állatokat a lakókocsijából, nehogy a tömegük és a játékosságuk miatt kárt tegyenek benne. Nem meglepő, hogy erős kötődés alakult ki közte és a tigrisek között, akiket évekkel később Németországban látott viszont. Az állatok is felismerték őt. Amikor meglátták, egy jellegzetes üdvözlő hang formájában „köszöntek” neki.
Kérdésünkre, hogy kiből válhat állatápoló, Lajos leszögezi, hogy csak abból, aki szereti csinálni. Ehhez a hivatáshoz szeretet, türelem, alázat és kitartás kell. Elmondása szerint az állatokhoz végtelen türelme van, az emberekhez már kevésbé. Pályafutása során sokat tanult az állatoktól, például mindig meglepi, hogy nagy erővel rendelkező vadállatok mennyire kedvesek tudnak lenni. Lajos a jutalmazásban és a szeretettel teli bánásmódban hisz, az agresszió alkalmazása nála is teljesen kizárt. „Nálam az állatok iránti vonzalom születési rendellenesség” – állapítja meg.
Kérdésünkre, hogy mi a véleménye az állatok cirkuszban való szerepeltetéséről, kifejtette, hogy nagyon is van helyük a cirkuszban, de nem mindegy, milyen állatnak. Úgy véli, a csimpánzok és az orángutánok nem valók cirkuszba a jellemük miatt, ugyanis náluk komoly hierarchia uralkodik, és sokkal agresszívebbek, mint a többi állat. Tapasztalatai szerint az emberek boldogok, ha állatokat látnak, és betekintést nyernek a tartási körülményeikbe is.
A Fővárosi Nagycirkusz istállómestere az elhunyt Donnert Károlyt tekinti a példaképének, aki soha nem bántotta a tigriseit. Csak azért volt nála pálca, mert arra szúrta fel a jutalomfalatot, és azzal mutatta a levegőben, hogy mit kell csinálniuk a tigriseknek.
Az idomárok családtagként tekintenek az állataikra, amire kiváló példaként hozta fel a Casselly család elefánt tartását, vagy a Magyar Nemzeti Cirkuszt. A tavaly Brüsszelben Big Top Label-díjat nyert cirkusszal kapcsolatban Lajos feleleveníti, hogy majdnem húsz évvel ezelőtt összeverekedett két elefánt, aminek következtében az egyikük megsérült, az egyik lábára szinte lebénult, emiatt nem tudott rendesen lefeküdni. Miután az állatorvosok többet nem tudtak tenni az elefántért, a Richter család több millió forintért csináltatott egy speciális hidraulikus ágyat, amivel le tudták fektetni az állatot, hogy jobb életet biztosítsanak számára.
Lajos kihangsúlyozza, hogy idomár és idomár között is van különbség, de most már csak azoknak van lehetőségük állatot tartani, akik valóban odafigyelnek rájuk, és normális körülmények között tartják őket.
Bár nagyon szeret a Fővárosi Nagycirkuszban dolgozni, nagy álma, hogy egy cirkuszi menhelyet, egy nyugdíjas állatotthont hozzon létre a cirkuszi állatok részére, ugyanis sok országban megszüntették az állatszámokat, viszont az állatokról nem gondoskodnak. Lajos szerint ez műállatvédelem, mert a hatósági szervek nem tudnak annyi állatot elhelyezni. A vadasparkok befogadóképessége véges, az állatkertek számára pedig meg van szabva, hogy csak fajtiszta állatokat tarthatnak. A cirkuszoknál a nagymacskák esetében ez ritka, ugyanis például az afrikai oroszlánok keveredtek az ázsiai oroszlánokkal, a bengáli tigrisek a szumátraiakkal, így ezeket az állatokat nem fogadhatják be az állatkertek.
Szekáry Zsuzsanna
