Ahol az álmok megvalósulnak – Szonday Szandra Irina cirkuszi produkciója
https://www.youtube.com/watch?v=C5nsoGPXCKU
Hidvegi.KrisztinaA cirkuszrajongók közül valószínűleg sokan álmodoznak arról, milyen lehet a porondon artistaként fellépni, egy műsor részesévé válni. Cirkusztörténészként nem voltam ezzel másként én sem, és álmom végül teljesült. Azonban azt nem sejtettem, hogy erre életem egyik nehéz, embert próbáló szakaszában kerül sor. 2025. február 9-én, a Fővárosi Nagycirkusz szakmai bemutatóját követően, lélegeztetőgépemmel együtt a magasba emelkedtem egy speciális karikán, hogy az óriásszemaforon egyensúlyozva Simet László Hortobágyi Károly-díjjal, a Magyar Érdemrend lovagkeresztjével és a Magyar Érdemrend tisztikeresztjével kitüntetett Érdemes Művész egy virágcsokorral köszöntsön.
Az eseményt hetek, hónapok óta terveztük, és pár nappal a produkció előtt még én sem voltam biztos benne, meg tudom-e csinálni, bírni fogom-e a magasságot, az izgalmat, nem fáraszt-e majd túlságosan ki az akció. De meg akartam csinálni, hogy bizonyítsak – nemcsak magamnak, hanem betegtársaimnak is. A fellépés végül sikerült, és rengeteg erőt adott, hogy én képes voltam rá, és az is, hogy a cirkuszban ennyien összefogtak, dolgoztak „az ügyért”.
Cirkusztörténész születik
Kapcsolatom a cirkusszal gyermekkoromig nyúlik vissza. Ugyan gyerekként nem voltunk gyakori cirkuszlátogatók, az első álom, amire visszaemlékszem – lehettem vagy 3 éves –, mégis a cirkuszba varázsolt. Álmomban a porondon ültem, posztamens-zsúrasztalokat ültünk körbe, elefántok porceláncsészében teával kínáltak …
Később egyetemistaként vonzott bűvkörébe a cirkusz: a táncosok és artisták munkája keltette fel a figyelmem, olyannyira, hogy szakdolgozatomat is a cirkuszművészetnek szenteltem, és doktori képzésre is ezzel a témával vettek fel. Cirkusztörténetet kezdtem tanítani az artistaképzőben és az egyetemen, könyvet írtam az artistaképző történetéről. Folyton ott sürögtem-forogtam a Fővárosi Nagycirkusz környékén. Belestem próbákra, workshopokra, utazócirkuszt kísértem el turnéján.
Egészségi állapotom azonban genetikai betegségemnek, a Marfan-szindrómának és szövődményeinek köszönhetően, egyre romlott. Már korábban is műtétek hosszú során kellett átesnem, de 2003 óta – egy hosszú intenzívosztályos kaland után – éjszakánként is légzéstámogató készüléket kellett használnom. 2018-ban egy nyitott szívműtéten estem át, majd állandó társammá vált hordozható kis oxigénpalackom. Mindeközben boldog voltam, hiszen 2017-től a Magyar Cirkusz és Varieté Vállalat (ma Nemzeti Cirkuszművészeti Központ) állandó munkatársa lettem. Romló állapotom mellett is dolgoztam, és 2019-ben büszkén álltam első cirkusztörténeti kiállításunk megnyitóján, mint muzeológus és kurátor.
Asztronauta születik
Amikor 2024. szeptember közepén átszállítottak a kórház tartós lélegeztetési osztályára és közölték velem, hogy ezentúl egész nap gépi légzéstámogatásra szorulok, úgy éreztem, összeomlott a világ. Napokig sírtam: sirattam magamat, a terveimet, sirattam a páromat, milyen nehézségek várnak rá mellettem. Habár a korlátok egyre nőttek körülöttem, mindig igyekeztem teljes életet élni, küzdeni. Az orvosok szerint azonban szervezetem túl sokáig próbálta kompenzálni a rossz légzést, gázcserét, és kifáradt, összeomlott.
Pár nap után megráztam magam: tudtam, muszáj valahogy továbblépni. Egy hónapot töltöttem az osztályon, ahol szépen beállították a gépemet, és megtanultam a kezelését, hogyan lehet együtt élni vele. Mindeközben az alkotásban kerestem vigaszt. Verseket, dalszövegeket írtam, blogoltam, rajzoltam. Ekkor jelent meg kicsi fénylő pontként az égen Irina űrhajója, közeledett és egyre kivehetőbbé vált, és olyan természetességgel adódott az asztronauta-léttel azonosulás lehetősége, mint ahogy a Hold kering az égen, változékony arcát felmutatva nap mint nap évmilliók óta. Megszülettek az első Irina-rajzok.
Készül az újabb Irina-rajz az intenzív osztályon 2024. októberében; majd Irina asztronauta látható a kész rajzon Simet László óriás szemafor számában. (Fotó: Geng Viktor)
Irina a maszkhordást, a lélegeztetőgépet normalizálta számomra, hiszen egy asztronautának alapvetően szüksége van rá – mégsem rossz dolog, sőt, lehetőséget teremt új világok felfedezésére. És az, ahogyan egy űrhajós távol időzik az anyabolygótól, szeretteitől, hasonlatos a betegségek okozta izolációhoz és elmagányosodáshoz, mert az ember gyakran érzi úgy, hogy olyan távol esik egykori, egészséges életétől, és a “normális” emberek hétköznapi nyüzsgésétől, mint az a pionír, aki épp egy másik galaxis felé száguld a néma, légüres térben.
Persze Irina a cirkuszba is visszavágyódott – így vált egyik rajzomon Irina a kedvenc produkcióm, Simet László és csapata által 2013-ban bemutatott „Astronauts” óriás szemafor szám képzeletbeli szereplőjévé.
Irina a porondon
Munkatársam Joó Emese, a Magyar Cirkuszművészeti Múzeum, Könyvtár és Archívum vezetője vetette fel az ötletet, hogy Irina asztronauta megjelenhetne az álmaim mellett a valóságban is a porondon, Simet László artistaművész produkciójában. Emi megkereste Fekete Péter főigazgatót és Lacit is ezzel az ötlettel, és mindketten azonnal lelkesen igent mondtak. Mivel az „Astronauts” című óriás szemafor szám a tavaszi műsor része volt, adódott a lehetőség, hogy a születésnapom alkalmából a porondon köszöntsenek. Már csak azt kellett kitalálni, hogyan valósuljon meg a közös fellépés. Rajzomon ugyan Irina állt a kerékpáron, amit Simet László hajtott, ám ez biztonsági okokból nem valósulhatott meg. Végül azt találták ki számomra, hogy beültetnek egy karikába, amit a magasba húznak, és Lacival a levegőben találkozunk, miközben ő a szemaforon egyensúlyoz.
A produkció mellett talán a próbát élveztem legjobban. Itt dőlt el minden, bírni fogom-e a magasságot, biztonságosan a magasba tudnak-e emelni a kis lélegeztetőgéppel. Előttem már más is kipróbálta a karikát, hogy beállítsák a felfüggesztés pontos helyét, de nem lehetett elkerülni, hogy én is beleüljek. Itt tapasztaltam meg leginkább, hogy egy cirkuszi produkció megszületéséhez hány ember közös munkája szükséges. Többen serénykedtek körülöttem: megfelelő londzsot, azaz biztonsági övet kerestek, próbálgatták, hova rögzítsenek engem és a lélegeztetőgépemet, és az is kiderült, szükség lesz egy kötélre, amellyel megfelelő irányba fordítanak, ha a magasban elforogna a karika. Mindeközben pedig a jelmeztárban már varrták a kosztümömhöz a díszes alsószoknyát és övet, a videótár Irina-rajzaimból állított össze vetítést, a zenekar pedig egyedi zenével készült az alkalomra.
Az „Irina asztronauta” produkció próbája a Fővárosi Nagycirkuszban 2025. február 7-én. (Fotó: Joó Emese)
Nem mondom, hogy nem dobogott a szívem, amikor először húztak fel a kupolába, kb. 13 méter magasságba. Itt akár a reflektorokat is megérinthettem volna – magasabban voltam, mint a Ayala Troupe magasdrótja… De aztán elmúlt az izgalmam, és amikor másodszor és harmadszor is felhúztak, már komfortosan éreztem magam. Eközben munkatársaim és az artisták is lent drukkoltak nekem.
A próba hosszabb ideig tartott, mint gondoltam, mivel többször is el kellett próbálnunk a levegőbeli találkozást Simet Lászlóval: fentről kicsit lejjebb eresztettek, míg a szemafor épp úgy fordult, hogy Lacival egy szintbe kerüljünk. Ehhez neki ki kellett számolnia, hány lépést kell megtennie a szemaforon egyensúlyozva, melyik lábbal kell indítani, és azt is elpróbálta, hogyan adja majd át a csokrot nekem. A legvarázslatosabb része a dolognak az volt, hogy ennyire közelről, karnyújtásnyira láthattam őt munka közben – azt hiszem, ezt a partnerein kívül nem nagyon élheti át más.
Attrakció!
Érdekes, de sokáig nem volt bennem drukk: úgy voltam vele, ráérek az utolsó pillanatban izgulni. Fellépésem előtt beültem az előadást is megnézni. Aztán az előadás vége felé, amikor az Ayala fivérek 9 méter magasan szaladgáltak a drótkötélen biztosítás nélkül, akkor kezdtem érezni, hogy egyre idegeseb vagyok. A fináléról szaladtam készülődni, miközben rázott a hideg, és bizony elbizonytalanodtam, valóban végig tudom-e csinálni ezt az egészet, nem leszek-e rosszul fent, a magasban. De eltökéltem magam, végig akarom csinálni. Aztán sminkelni, öltözni kezdtem, befutottak a barátaim, és lassan megnyugodtam. Persze, belül zizegtem, mint a magasfeszültségű vezetékek, de már tudtam, nem lesz semmi baj. Megérkezett a csillogó tüll alsószoknyám is strasszal díszített kék bársonyövvel, és végre teljes díszben pompázhattam.
Férjem és Emi átkísértek a porondra, ahol egy kényelmes karosszék várt, ide ültem le, közben még átbeszéltük röviden Lacival, hogyan is lesz a produkció – mert amikor újból a magasba emelnek, nekem kell szólnom, hogy „Happ!” hogy újból elinduljon a szemafor. Lassan mindenki elfoglalta a helyét a nézőtéren, kihunytak a fények, a társulat és a barátok előtt elkezdődött a produkció.
Fekete Péter főigazgató megható köszöntő beszédét követően felcsendült a zene. Simet László artistaművész és Danó Gábor porondos odakísért a karikához, amibe beültettek, becsatoltak, és a magasba emelkedtem…
Simet László artistaművész mozdulatára Irina asztronauta lassan a magasba emelkedik… (Fotó: Urbán Ádám)
… és abban a pillanatban minden addigi félelmem eltűnt, és tökéletesen átélhettem a fellépés pillanatát. Olyan természetességgel mozogtam fönt, mintha századszorra kerülne sor a produkcióra. Őszintén tudtam mosolyogni, integetni a közönségnek – amiben persze az is segített, hogy a színpadi világításnak köszönhetően a mélység jótékony homályba borult.
Irina asztronauta a Fővárosi Nagycirkusz kupolájában. (Fotó: Urbán Ádám)
A produkció adott pontján fentről leeresztettek abba a magasságba, ahol a szemafort megállították, így egy szintbe kerültem Lacival. Ekkor érkezett el a legnehezebb pillanat: Laci egyik lábára állt, hogy a balanszrúdját a combjára tehesse, és a másik kezével átnyújtott nekem egy virágcsokrot. Csak ekkor vettem észre, hogy mindezt biztosítás, londzs nélkül hajtotta végre. Szalutáltunk egymásnak, én ismét a magasba emelkedtem, Laci pedig folytatta sétáját a szemaforon…
Egy muzeológus és egy artistaművész találkozása a levegőben. Simet László egyedi szalutálásával búcsúztunk el egymástól. (Fotó: Urbán Ádám)
Nem tudom, hány percig tartott az egész, én rövidnek éreztem. Mint a kisgyerek a játszótéren, szívesen mentem volna „még egy kört”, és egy újabbat, és újabbat… A közönség felállva tapsolt, és mindenkitől kaptam egy ölelést, sokan elérzékenyültek, ami nagyon jól esett. Nagyon boldog voltam, hogy ennyi szeretet vett körbe, hogy kicsit „belülről”, résztvevőként is tanúja lehettem annak, mi zajlik a porondon, milyen csapatmunka révén születik egy előadás, és le tudtam győzni a félelmeimet, ezzel erőt adva mások számára is, akik betegségekkel küzdenek. Felejthetetlen élmény!
Köszönöm Simet László artistaművésznek, Fekete Péter főigazgatónak, Joó Emese múzeumvezetőnek és a Fővárosi Nagycirkusz minden munkatársának a támogatást, szervezést, hogy létrejöhetett ez az esemény!
Szonday Szandra Irina
cirkusztörténész, muzeológus
Recommended Posts
Felhívás artistaművészek számára
2025.03.20.
