„Egy csónakban evezünk”
vamosbenceAz 1920-as évek a felszabadult öröm, a tánc, az életigenlés, a felejthetetlen bolondozások, a szabadjára engedett fantázia és határokat nem ismerő kreativitás évtizede volt. Ki ne akarna egy stílusos puhakalapban kiszállni a nyitott sportkocsiból és táncba szaladni, amikor megszólalt a swing, a jazz vagy a charleston? (idézet a Fővárosi Nagycirkusz oldaláról).
Olimpia. Izzadó testek, verejték a homlokon, a karokon. A finoman és lazán összefűzött számokat összetartja a zenekar kiváló munkája, a sport ünneplése. Az egyéni és közös számok, melyek inkább építenek a klasszikus emberei teljesítményekre, mintsem azon technikai elemekre, amikre az ember gondol, ha Vízicirkuszba megy. A konferanszié egy saját magánszámot csinál: ő a tulajdonos lánya, ő engedi be – a saját és a jegyet váltók örömére – a sportolókat. Emberi erőt felülmúló mutatványok – ahogyan a két magyar artista élete a manézs felett egyetlen kézfogáson múlik, ebben a kézfogásban minden benne van. Mindennek benne kell lennie. A gumiasztal mutatvány: ahol egy csapat fiatal egymásba vetett hite tartja össze a produkciót, bennünket nem elfelejtve: szurkoljunk nekik. Mert részek vagyunk. Részei vagyunk. Nem csodálói vagyunk az artista szerelmespár levegő karikán való teljesítményének, hanem szurkolói.
A cirkusz modernkori megújulását vehetjük észre. Klasszikus elemek jönnek egymás után: konferanszié, akrobaták, állatos számok, bohócok. Klasszikus, de hol van benne az új? Mitől más? A cirkusz utazóműfaj – mondják – miután bemutatták a bemutatni valót: tovább állnak. A kőcirkusz más: itt a művészek jönnek-mennek, cserélődnek, s időről-időre új produkciót hoznak létre a saját számaik segítségével. Ez már önmagában ígéret lehet arra, hogy ne csak megújuljon, hanem muszáj legyen megújulnia. És mitől más még? Üzenetet közvetít? Igen, közvetít, ez nem is annyira újdonság. Még? – nyaggat a szkeptikus. Amíg a színházban a vérszemet kapott Othellot gyűlölöm, amíg a meccsen összeszorul a torkom a nemzeti tizenegyért, addig mit csinál a cirkusz? Ámulatba ejt. Na és? – még mindig a szkeptikus. Ez az előadás megcsinálja mindhármat. Aggódom, hiszen bármikor leeshet, történetet mesél, hiszen a technikai eszközök biztosítják, hogy egészen egy csapat fürdőgatyás férfiig vissza tudjunk menni. Tanít, ápol, megtart. Hangulatot közvetít – s most nem a zenéről, a húszas évekről beszélek, vagy a nyári strand élményekről, hanem arról, hogy együtt lenni jó, mert társadalomban élünk és felelősségünk van. Az idomár felel a papagájért, egyik akrobata a másikért, a belső védő a kapusért, a rendező a színészért. Én érted. Te értem. Együtt lenni jó, örülni a másik és magunk sikerének jó – habár banális, mégis feledésbe merül ez az egyszerű gondolat.
Nem különbözik ez a Tour de France-on kiabáló tömegnél – ahol egyes vidékeken lóval követik a versenyzőket, vagy a labdarugó világbajnokság síró és nevető szurkolótáboránál, akik egymás nyakába ugorva örülnek. A cirkusz nem lehet zártkapus meccs. Néző nélkül nincs előadás. Szurkolók nélkül nincs teljesítmény. Te is lehetsz ott. Te is lehetsz az összhang része – ahogyan a kutyák, az idomároknak, vagy a több méteres lámpaoszlop az akrobatának. Azt mondja, hogy én is lehetek olyan. Lehetek-e? Lehetek. Nem csak azt mondja, hogy én is emelkedhetek egy lyukas csónakon tizenöt méter magasra, hogy onnan leereszkedve ejtsem kétségbe a nézőközönséget vagy lehetek olyan felszabadult, mint az a bohóc páros, akiket – véletlenül vagy direkt? – egy Louis de Funès filmből vágtak ki ide, nekünk. Nem arról tesz tanúbizonyságot, hogy igenis, a cirkusz tud üzenetet közvetíteni – ezt már régóta tudjuk, de ha elfelejtenénk: emlékeztet. Összetart. Coubertin báró verse juthat most eszünkbe:
„A béke vagy te, Sport!
a népeket egymáshoz fűző szép szalag:
és testvérré lesznek mind általad,
önuralomban, rendben és erőben.
Mert önbecsülést tanulnak az ifjak
tőled, s más népek jellemét is éppúgy
megértik s nagyra tartják, hogyha te
tanítod őket túlszárnyalni egymást:”
Igen, én lehetek – de van jobb: és ez a lehetünk. Kicsit becsapjuk magunkat. Azt hisszük szórakozni megyünk és észre sem vesszük, hogy a vetítések által történelmet, józan büszkeséget tanulunk s olyan hazafiságot, mely békével tölt el mindenkit. Mert ez mégiscsak olimpia. Ahány mozdulat, annyi nemzetiség: mégis, a végén egy csónakban eveznek. Végtére is, egy csónakban evezünk. Ez nem egy solo műfaj – ha egyáltalán létezhet ilyen a leírt sorok fényében. Egy csónakban evezünk. Igen, mi mindannyian ugyanazért a hajóért evezünk. S ha már így alakult, nem lenne jobb örülni? Vagy segíteni, ha a másik nem bírja tovább húzni a lapátot? Kőkemény bizalomjáték ez – megbízni a karikában, ami az eső közepette méteres magasságokba repít. Kőkemény önbizalom játék ez – megbízni magamban, amikor egy kézzel tartom magam a csúszós talajon. Reményt ad. Nem is adhat mást.
Most, 100 évvel később sem élünk kevésbe jobb, vagy rosszabb időket. Az ember, aki ide bejön és leül, nem sokkal más, mint az, aki száz évvel ezelőtt ült be. Ez ragadja meg a szememet legjobban: hogy most viszont a cirkusz is képes adekvát válaszokat adni, jelenségekkel szembesíteni, megjeleníteni azt, amit egyébként már tudunk. Ugyanúgy lenyűgöz a magasdrót, a gumiasztal, a bohócok, a kutyaszám. Felszabadult érzelemvilággal távozik a néző, hiszen olyan kápráztatta el, ami eddig fájóan kevéssé volt jelen. Vagy olyan közel volt, hogy esélye sem volt észrevenni. Valami olyan, amit az előttem ülő nagyapa már tud és nevető unokája éppen most tud meg.
