Ferenc pápa és a cirkusz – történeti gyökerek, előzmények és érdekességek
vamosbenceMa, április 26-án, szombaton temetik Ferenc pápát, a 88 éves korában elhunyt katolikus egyházfőt. A Szent Péter Bazilika előtt hatalmas tömeg gyűlt össze, katolikus hívek, az egyházfő életművét tisztelő politikusok és közéleti személyiségek egyaránt. A pápa nyitottsága, emberszeretete, közvetlensége sokakat megérintett, a katolikus egyházon belül és kívül is. Ennek volt egy apró, de számunkra fontos üzenettel bíró jele az is, hogy a pápák közül szinte elsőként nyitott volt az artisták és cirkuszi művészek felé is, nem egyszer fogadta is őket, cirkusszal kapcsolatos gondolatai pedig olyan üzenetek, melyek a világ minden rejtett csücskébe eljutottak.
Halála és felénk irányuló szeretete kapcsán kíváncsiak voltunk, hogy mindennek milyen előzményei vannak. Először visszarepültünk a történelembe, és a kereszténység kétezeréves történetében próbáltunk nyomokat találni.
ELŐZMÉNYEK A KERESZTÉNYSÉG TÖRTÉNETÉBEN
A Római Birodalom sokszor véres és keresztényellenes szórakoztatóipara – keresztényüldözések, véres játékokon áldozatul dobott mártírok – után évszázadok teltek el, hogy a cirkusz mint szórakozás újra előbukkanjon a kereszténység közelében. Hiába voltak olyan pápák és egyházi elöljárók, akikhez közel állt a különböző művészetek támogatása, gondoljunk csak a reneszánsz pápák képzőművészet iránti szenvedélyére vagy az egyházi tanítást és erkölcsiséget közvetíteni tudó irodalmi és színházi művekre, a cirkusz nem tartozott ezek közé. Ez teljességgel érthető is, hiszen a 18-19. századig nem is beszélhetünk cirkuszművészetről, a vásári mutatványosok sokszínű figurái pedig válogatás nélkül minden nagyobb csődületben megfordultak és produkálták magukat – legyen az egy vásárnap vagy egy nagyobb embertömeget megmozgató vallási ünnep.
E sok évszázad történetéből nem is lehet igazán találni dokumentált eseteket, amikor magas rangú egyházi személy és a kor cirkuszosai találkoztak volna. Az ok egyszerű, a két világ nem illet össze, a keresztény és katolikus egyház pedig sokáig nem tudott vagy nem akart kilépni a kartagói származású Tertullianus (Kr.u. 155-220) ókeresztény szerző a cirkuszt határozottan helyére tevő morális állásfoglalásainak hatása alól.
Tertullianus így ír De spectaculis (magyarul: A látványosságokról) című művében: „Akár tündökletes, akár igénytelen: a cirkusz mindennemű pompája Isten ellen támad. Még ha kevés istenképmást hordoznak is körül, már egyetlenben is bálványimádás lakozik; még ha istenszobrokat egyetlen szekér hurcol is – az is Jupiter szekere; legyen e bálványtisztelet szegényesen megrendezett, közepesen gazdag vagy ragyogó, mindenképpen véteknek számít.” (VII.)
Aztán így folytatja: „Hogy szándékom szerint a látványosságok helyéről is szóljak: a cirkuszt főként a Napnak szentelik. Az ő templomépülete ott áll a cirkusztér közepén, s képmása az épület tetejéről fénylik – mert úgy hitték, nem imádhatják tető alatt azt, akivel a szabadban találkoznak. Akik azt állítják, hogy az első látványosságot Circe rendezte atyjának, a Napnak, azok a „cirkusz” elnevezést is tőle származtatják. S nyilvánvaló az is: ez a varázslónő azok számára vitte végbe e néven ezt a dolgot, akiknek papnője is volt: ti. a démonoknak és a (bukott) angyaloknak. (…) Figyeld meg jól, óh keresztény, mennyi tisztátalan név vette birtokába a cirkuszt! Idegen tőled az a vallás, amelyet annyi ördögi szellem tart hatalmában.” (VIII.)
Tertullianus művét a Krisztus születése utáni 3. században írta, ezt követően pedig embertelenül sok időnek kellett eltelnie, hogy a helyzet megváltozzon: a cirkusz művészetté váljon és az egyház felfedezzen benne olyan pozitív üzenetetek, amelyet beépíthet tanításai és lelki iránymutatásai közé. Az embertelenül sok idő jelen esetben majdnem kettőezer évet jelent… a 20. század végéig kellett elröpülnünk az időben, hogy az addigra komoly művészeti teljesítményeket felmutató és társadalmi elfogadottságot elérő cirkuszművészet és katolikus egyház találkozzon egymással – és hasson is egymásra.
ELŐZMÉNYEK A JEZSUITÁKNÁL
De még mielőtt a lényegre térnénk, fontos megvizsgálni egy másik lehetséges előzményt is: ez pedig a jezsuita rend hagyománya. Volt-e a jezsuitáknak kapcsolata a cirkusszal? Találkoztak-e velük, írtak-e róluk, gondolkodtak-e róluk?
A kérdésfeltevés azért fontos, mert Ferenc az első pápa a társadalmi kérdésekben nagyon is aktív jezsuita rendből, 1958-ban csatlakozott a szerzetesrendhez. A Loyolai Szent Ignác által 1540-ben alapított jezsuita szerzetesrend (latinul: Societas Jesu, Jézus Társasága) az évszázadok során a rendkívül magas iskolázottságú és kiemelkedő intellektusú képviselői mellett a szociális kérdésekben, a szegények, elnyomottak és üldözöttek melletti kiállása miatt vált ismerté, mindez pedig különösen igaz volt a gyarmati sorba kényszerített, az őslakos indiánok ellen elkövetett kegyetlenségektől vérgőzős dél-amerikai területeken és a 20. századi, a politikai szélsőségek gátlástalanságainak kitett, hányatott történelmű latin-amerikai nemzetállamokban.
A jezsuiták minden békés eszközükkel azon voltak, hogy egyrészt a kereszténységet terjesszék, másrészt a krisztusi szeretethit tanítását kövessék. nem állt távol tőlük a különböző művészetek szeretete és a hit terjesztése és elmélyítése érdekében „használata”, másrészt pedig az éles kritika megfogalmazása a hatalmi visszaélések ellen. A különböző művészeti ágakkal szoros kapcsolatuk feltételezi, hogy találkozhattak és elmélkedhettek a cirkuszról is.
Ám hiába kerestem, az általam ismert latin, spanyol és portugál jezsuita szövegek nagyrészt a fentebb idézett Tertullianus és a szintén kartagói Cyprianus ókeresztény írók által kijelölt úton haladtak tovább: gyakran elítélték a népszerű szórakozási formákat (például a színházat, a karneválokat, a vásárokat), ha azokat erkölcsrombolónak tartották, ugyanakkor maguk is szerveztek „lelki színházat” (például misztériumjátékokat vagy iskolai színdarabokat) vallási oktatás céljából. Ismerünk több olyan, jezsuiták által írt latin nyelvű szöveget, amelyek a színház, a karneváli túlzások és a nyilvános szórakozások ellen szólnak, különösen a nagyböjt idején, ezek azonban prédikációk, levelek vagy (tudományos) értekezések, és nem kifejezetten a „cirkuszokról” szólnak.
Az olasz Roberto Bellarmino, magyarul Bellarmin Szent Róbert (1542–1621) jezsuita szerzetes és bíboros – aki mai szemmel már kétes hírnevet szerzett magának Giordano Bruno elítélésében és Galileo Galilei perében is – például többször bírálta a színielőadásokat és egyéb látványosságokat (’spectacula’), hiszen azok félrevezetik a keresztényeket. Aztán még találni olyan 17. századi, jezsuiták által elmondott, latin nyelvű prédikációkat is, amelyek figyelmeztetik a hallgatóságot a „világ hiábavalóságára” (’vanitas mundi’), megemlítve az ünnepségeket és vásárokat is – direkten és név szerint a cirkuszt nem, de ezek a helyek gyakori előfordulásai voltak a cirkuszi mutatványosoknak is, akik jelenlétükkel csak még inkább fokozhatták ezek negatív megítélését…
Az 1599-ben megjelent Ratio Educationis, a jezsuita iskolák „alaptanterve” viszont talán egy leheletnyival megengedőbben ír a IV. rész 12. fejezetében: „Ludi scaenici, si ad mores bonos, et ad eloquentiam alendam conferre possint, a Superioribus approbati, permittantur.” („A színielőadásokat, amennyiben hozzájárulhatnak a jó erkölcsök ápolásához és az ékesszólás fejlesztéséhez, a felettesek jóváhagyásával engedélyezni lehet.”). Az évszázadokon keresztül folyamatosan finomított, színpadi játékokkal (főleg jezsuita iskoladrámákkal) kapcsolatos utasítás- és előíráslista is (Instructiones circa Ludos Scenicos) eképpen ír: „Nullum spectaculum exhibeatur, quod mores depravare, animum levare, aut sensus inhoneste sollicitare possit.” („Semmiféle előadást nem szabad bemutatni, amely az erkölcsöket rombolhatja, a lelket könnyelművé teheti, vagy a testi vágyakat illetlen módon felkorbácsolhatja.”)
Az elutasítás mellett érdekesség, hogy a „cirkusz” szót metaforikus jelentésben viszont többször, változatos formában és jelentésekkel használták. Egy gyászbeszédből származik például az alábbi idézet: „Vita humana est circus: ibi certatur, ibi caditur, ibi coronatur.” („Az emberi élet cirkusz: ott küzdünk, ott bukunk el, ott koronáztatunk meg.”) – így vált az ókori cirkusz képe és emléke szuggesztív erkölcsi példázattá. Máskor pedig az ’circus mundi’ metaforikus kifejezést használták, például a portugál Alonso de Andrade jezsuita hagiográfus (1590–1657), amely küzdőtéren vagy porondon az embernek le kell élnie egész életét. A spanyol jezsuita Baltasar Gracián (1601–1658) például így figyelmeztet El Criticón című művében: „Todo el mundo es una farsa, un teatro de ilusiones y un circo de vanidades.” („Az egész világ egy tréfa, egy illúziók színháza és a hiúságok cirkusza.”), kortársa, a portugál Antonio Vieira (1608–1697) pedig így: „O mundo é um circo de vaidades, onde cada homem representa seu papel.” („A világ egy hiúságok cirkusza, ahol minden ember a maga szerepét játssza.”). Legkeményebben talán a Brazíliában is tevékenykedő portugál José de Anchieta (1534–1597) fogalmaz, aki kiváló példája annak, hogy több mint 1200 év alatt mennyire nem sikerült eltávolodni a fentebb idézett Tertullianus-vonaltól: „Ostenditur in spectaculis diaboli potentia: ibi deceptio, ibi ruina animarum.” („A látványosságokban a Sátán hatalma mutatkozik meg: ott a megtévesztés, ott a lelkek romlása.”) Lehetne még szemléletes idézetekkel folytatni, de már ennyiből is látszik, hogy a 17. századi spanyol és portugál jezsuita írók gyakran használták a circus mundi és theatrum mundi kifejezéseket a világ mulandóságának és hiábavalóságának kifejezésére. Ezek a metaforák arra szolgáltak, hogy figyelmeztessék a hívőket a világi szórakozások és hiúságok veszélyeire, és ösztönözzék őket a lelki életre és az erényes cselekedetekre.
Később, főleg a 20. században a jezsuita iskolák és egyetemek – amelyek főleg a dél-amerikai kontinensen az elitképzés intézményei – kínáltak színházi, filmes és művészeti programokat, melyek során a diákokat arra ösztönzik, hogy az alkotó kifejezés erkölcsi és spirituális dimenzióit is felfedezzék.
Mindennek összegzése azért is fontos, hogy mélyebben megértsük az eredetileg jezsuita szerzetes Ferenc pápa cirkuszművészek felé való, történeti szempontból váratlan és szinte előzmény nélküli nyitottságának hátterét. Mind a kereszténység története, mind ezen belül a szigorú jezsuiták elítélték a szórakozás alantas és ledér, erkölcstelen és vásári formáit: a hívek számára pedig egyértelművé tették, hogy ezek bűnös cselekedetek. Ezt tanulta iskoláiban a fiatal Ferenc pápa is, vagyis Jorge Mario Bergoglio, így szocializálódott, ezt a világképet kellett, vagy kellett volna elfogadnia, tovább vinnie – de ő, mint annyi minden másban, itt is bátran és szemében huncut mosollyal szakított az előítéletek által képzett sok száz és ezer éves előírásokkal, hagyománnyal, elutasításkultúrával…
Ebben a kontextusban – Ferenc pápához hasonló – ritka kivétel az amerikai Nick Weber jezsuita szerzetes is, akinek 2012-ben jelent meg „The Circus That Ran Away with a Jesuit Priest: Memoir of a Delible Character” („A cirkusz, amely megszöktetett egy jezsuita papot: Egy felejthető alak emlékiratai”) című önéletrajza, melyben saját különösen kalandos életét írja le. Önéletrajzi könyvében élvezetes stílusban arról ír, hogy a kaliforniai jezsuiták hogyan újították meg a középkori moralitásjátékok műfaját a vásári-cirkuszi közönség számára. Ez lett a Royal Lichtenstein Circus mint a Jézus Társasága kaliforniai tartományának hivatalos cirkusza, amely 22 éven keresztül utazott keresztül-kasul az Egyesült Államokban – de ez egy másik történet…
ELŐZMÉNYEK A PÁPÁK KÖZÖTT
A ma eltemetett Ferenc pápáról a szélesebb közönség is tudta, hogy rendszeresen fogad cirkuszi művészeket: ők pedig nem civilben jelennek meg a pápai audiencián, hanem cirkuszosként, kosztümben, mutatványaikkal, szórakoztatva a közönséget és a Szentatyát egyaránt. Erről számos fotó és videó is elérhető az interneten: szokatlan és mulatságos látni, ahogy a két világ, a vatikáni és a cirkuszi egy térben összekeveredik egymással, örömünneppé változtatva a méltóságteljes pápai fogadóórát.
De nem Ferenc volt az első pápa, aki hivatalosan dokumentált, azaz fontos üzenetértékkel bíró módon foglalkozott vagy találkozott cirkuszművészekkel. A 20. századra, főleg a század második felére értünk el oda, hogy mind a kereszténység sokkal nyitottabb lett, mind a cirkuszművészet bebizonyította, hogy igenis van helye a többi „komoly” művészeti ág között.
(A következő rész forrása: The Pillar)
A cirkuszművészek számon tartják, hogy 1890 márciusában XIII. Leó pápa az Apostoli Palota egyik dísztermében, a Sala Regiában fogadta a Buffalo Bill Wild West Show társulatát. Noha ekkor még Buffalo Bill Cody maga még nem katolizált, de társulatának számos bennszülött tagja mélyen vallásos katolikus volt, a korabeli sajtóbeszámolók szerint rózsafüzéreket és más szent tárgyakat vittek magukkal, hogy azokat a pápa megáldja.
1954-ben XII. Pius pápa pápai audienciára hívta a müncheni Circus Krone társulatát – ehhez hozzá kell tenni, hogy már látta korábban a cirkusz előadását, amikor 1920 és 1930 között Németország apostoli nunciusaként szolgált.
1959-ben XXIII. János pápa fogadta az Orfei-Venturi Cirkusz művészeit egy pápai audiencián, ahol a Szentatya még egy oroszlánkölyköt is köszöntött. „Csak Szent Márk oroszlánjához vagyok szokva, amely, mint tudjátok, meg sem mozdul.” – mondta állítólag a pápa az idomárnak. A pápa megtekintette Dino Torreggiani, az olasz utazó cirkuszosok lelkésze által kísért művészek előadását is, egy „galambszámot” – ahogy arról a New York Times is beszámolt.
1970-ben VI. Pál pápa egy új, különleges vatikáni hivatalt alapított, a Migránsok és Vándorlók Lelkipásztori Gondozásáért Felelős Pápai Bizottságot (Pontifical Commission on the Spiritual Care of Migrants and Itinerants), melyet azzal a feladattal bízott meg, hogy előmozdítsa az Egyház pásztori munkáját a menekültek, nomádok, tengerészek, pilóták, valamint száműzöttek között. Meglepetésre, a pápa megbízása, amely a hivatal létrehozására irányult, hangsúlyosan említette és külön figyelmet szentelt az utazó cirkuszi közösségeknek is.
II. János Pál pápa 1988-ban újjászervezte ezt a bizottságot, immár Pápai Tanácsként, ezzel magasabb rangra emelve a hivatalt a vatikáni bürokrácia hierarchiájában, jelentőségét és tevékenysége fontosságát így ismerve el.
VI. Pál pápához hasonlóan II. János Pál pápa is nevesítette és elismerte az utazó cirkuszosokat, akiknek munkáját és vándorló életmódját a tanács gondozásába vonták, erősítve a katolikus Egyház hivatásának széleskörű és mindenekelőtt minden ember iránti szolidaritásának kifejezését. A tanács egyik feladata a cirkuszi családokkal együtt utazó papok és vallási személyek számára rendezett több konferencia volt, különösen Európa-szerte, így biztosítva számukra a lelkipásztori támogatást és megerősítést ezen különleges életpályán.
VI. Pál ugyan személyesen nem találkozott cirkuszművészekkel, de II. János Pál és XVI. Benedek pápák is fontosnak érezték, hogy találkozzanak a cirkuszi világ és a cirkuszművészet képviselőivel. II. János Pál pápa kivételes érzékenységgel fordult a társadalom legkülönfélébb rétegei felé, s elkötelezett szándéka volt, hogy a művészetek világának, köztük a cirkuszművészet képviselőit is elérje.
1986-ban a Vatikánban II. János Pál (1978 és 2005 között pápa) személyesen fogadta a cirkuszi közösség tagjait. Ez az esemény nem csupán a cirkuszművészet kivételes napja volt, hanem a pápa őszintén emberi gesztusa is: elismerte a cirkuszi előadókat mint a kulturális élet értékes alkotóit, akik művészetükkel örömet és szépséget közvetítenek az emberek felé. Az esemény leírása megemlíti, hogy a heti rendes audiencián a pápa – körülbelül 3000 zarándok és turista társaságában – több cirkuszi műsorszámot is megnézett: marokkói és bolgár akrobaták egy emberi piramist alkottak, egy Carlos nevű bohóc trombitán játszott, majd egy bicikliszám következett. „A közönség felkiáltott, amikor a Circus Medrano egy apró bolgár akrobatája majdnem a földre zuhant, mikor partnere majdnem rosszul fogta meg. … A Szentatya külön köszöntötte Evelise De Rocchi trapézművészt, aki öt évvel korábban történt balesete miatt kerekesszékbe kényszerült.” (Forrás: LINK) II. János Pál megszólalásában külön figyelmet szentelt azoknak a kihívásoknak, amelyekkel a vándorló, sokszor bizonytalan sorsú művészek szembesülnek. Hangsúlyozta, hogy minden emberi munka és hivatás méltósággal bír, s külön méltatta a cirkuszi élet áldozatos fegyelmét, a szorgalmat és azt az örömöt, melyet a közönségnek ajándékoznak.
1997-ben ismét egy különleges pápai audienciát szerveztek a cirkuszművészeknek. II. János Pál pápa hozzájuk intézett beszédében a bizalom, a kitartás és az a művészi kifejezés szépsége iránti értékekre hívta fel a figyelmet, amelyek a cirkusz lelkét alkotják. Bátorította a művészeket, hogy munkájukat tisztességgel folytassák, és hogy előadásaikban az emberi lélek mélységét és szépségét tükrözzék.
Érdemes még kiemelni a 2004-es különleges audienciát, melyen II. János Pál pápa így szólt a cirkuszi művészekhez: „A ti hivatásotok… kiváltságos alkalom lehet arra, hogy az igaz emberi értékeket hirdessétek a világban. Egy olyan korban, amikor úgy tűnik, semmi sem számít, csak a termelés őrülete és a gazdagság felhalmozása, az öröm és a mulatság ajándékai valóságos tanúságtételt jelentenek mindazon nem-anyagi értékek mellett, amelyek elengedhetetlenek, hogy az életet egymással testvériségben és önzetlenül éljük.”
Miután II. János Pál pápa hivatalosan is megerősítette a cirkuszi művészeket támogató vatikáni minisztérium létrejöttét, a Szentatya rendszeresen meghívott kisebb cirkuszi társulatokat, hogy produkcióikkal színesítsék a rendes szerdai pápai audienciák nyilvános alkalmait. E szép hagyományt XVI. Benedek pápa és Ferenc pápa is folytatták.
XVI. Benedek pápa szintén több alkalommal találkozott cirkuszi előadókkal, bár az ő pápasága (2005–2013) inkább teológiai kérdésekre és az Egyház változó világban betöltött szerepének megújítására megerősítésére összpontosított. Ezek közül érdemes kiemelni, amikor 14 országból több mint 7000 cirkuszművész karneváli forgataga árasztotta el a Szent Péter Bazilika előtti hatalmas teret:
Vagy azt a másik pillanatot, amikor a római, varsói, moszkvai és a monte-carlói nemzetközi cirkuszfesztiválokon aranyérmes erőemelő Pellegrini Brothers tartott bemutatót a pápának 2010 decemberében. A világ valamennyi nagy TV-csatornája az alábbi mondattal vette át a rövid performansz közvetítését: “4 brothers who tore off their shirts in front of the Pope”. („Négy fivér, akik a pápa előtt tépték le ingüket.”)
Bár XVI. Benedek pápa nem találkozott olyan gyakran nyilvánosan cirkuszművészekkel, mint II. János Pál pápa, beszédeiben tágabb értelemben szólt a művészetek, így a cirkuszi előadások szerepéről is az emberi méltóság és a kulturális gazdagság előmozdításában. Több alkalommal hangsúlyozta, hogy minden művészeti formát – beleértve az előadóművészeteket, például a cirkuszt is – tisztelettel kell kezelni, és nem pusztán szórakoztatásként, hanem az emberi önkifejezés eszközeként kell tekinteni rájuk.
FERENC PÁPA ÉS A CIRKUSZ
Őket követte, az ő általuk elindított hagyományt folytatta Ferenc pápa, kicsit máshová téve a hangsúlyokat, és mást emelve ki a cirkuszművészek szerepéből és példájából. II. János Pál a cirkuszművészek emberi méltóságát, művészi értékét és azt a képességüket állította középpontba, hogy előadásaikkal örömet és mély emberi-érzelmi kapcsolatokat képesek létrehozni; üzenetei mindig felemelőek voltak: bátorította a művészeket, hogy tekintsenek hivatásukra nem pusztán szórakoztatásként, hanem az emberi lélek tükreként és közvetítőjeként. XVI. Benedek pápa inkább a művészet teológiai és filozófiai dimenzióira irányította figyelmét, a művészetet az emberi igazságok közvetítésének nemes eszközeként értelmezve. Elismerte a cirkuszi élet szigorú fegyelmét és a cirkuszművészek erkölcsi felelősségét is hangsúlyozta az igaz keresztényi és morális értékek megjelenítésében. Ferenc pápa fő üzenete a lehető legszélesebb társadalmi igazságosság hangsúlyozása volt, az emberiségért szólat meg rendszeresen az emberiesség szempontjai és a jézusi tanítások alázata szerint: a művészek társadalomban betöltött szerepéről szóló üzenetei összhangban állnak azzal a szemlélettel, amely szerint a cirkusz az emberi kapcsolódás és szolidaritás eszköze.
A minél szélesebben értelmezett befogadói szemléletének egyik szép pillanata volt, amikor 2016. június 16-án közel ezer cirkuszművészt és mutatványost fogadott a Vatikánban. Így írt az eseményről az MTI alapján a Magyar Hírlap:
„A VI. Pálról elnevezett teremben egyes artistacsoportok akrobataszámokat és egyéb mutatványokat adtak elő a pápának, aki nagy érdeklődéssel és vidáman mosolyogva figyelte a produkciókat, közülük többet is megtapsolt. Az egyházfő azt mondta, hogy nem áll távol tőle a téma. Az ünneplés és az álmélkodtatás, a szépség mestereinek nevezte a cirkuszosokat, akik »vándorlásuk közben gazdagítják a világot, mivel képesek táplálni a reményt és a bizakodást«.
»Az is az irgalmasság egyik módja, hogy a szépséget és a vidámságot ültetjük el egy olykor szomorú és komor világban. Nagy-nagy köszönet ezért!« – mondta a pápa. A találkozón egy állatidomár magával vitt egy kistigrist, amely megijedt, amikor a pápa meg akarta simogatni, és elszaladt. A pórázon tartott állat csak azután nyugodott meg és hagyta magát simogatni, hogy cumisüvegből tejjel itatták meg.
»A cirkuszosok és a mutatványosok képesek megnevettetni gyermekeket, felvidítani magányosokat, összehozni az embereket, sőt még egy pápát is megijeszteni, amikor az meg akar simogatni egy kistigrist – ilyen nagy a ti hatalmatok!« – tréfálkozott ezt követően Ferenc pápa.
Az audiencián Magyarországot a 18 éves György Tibor, a Baross Imre Artistaképző növendéke képviselte egy létrán előadott produkcióval, a pápával való találkozón részt vett Fekete Péter miniszteri biztos, a Fővárosi Nagycirkusz igazgatója és Tóth Edit, a Baross Imre Artistaképző tanára is.” (Forrás: LINK)
Ferenc pápa nemcsak szavakkal, hanem tettekkel is támogatta a cirkuszművészeket és a rászorulókat. 2018 januárjában a Medrano-vándorcirkuszt bérelte ki, hogy több mint kétezer római szegénynek, hajléktalannak és menekültnek ingyenes előadást biztosítson. Az esemény célja az volt, hogy örömet és szépséget vigyen azok életébe, akik gyakran kimaradnak az ilyen élményekből. (Forrás: LINK)
A talán legszebb keresztény szemléletű gondolat is tőle származik, amit a cirkuszról, a cirkuszművészetről és a cirkuszosok küldetéséről megfogalmaztak: „Olyanok vagytok ti cirkuszművészek, mint a vándorprédikátorok: a legkisebb településre is elviszitek a vigaszt és a mosolyt.”
A 20-21. századi pápák és a cirkuszművészet kapcsolatában szépen összeilleszkedő, szimbolikus esemény történt pár hónnappal Ferenc pápa halála előtt: 2025 januárjában a CircAfrica nevű afrikai cirkusz társulat tartott előadást a VI. Pál pápáról (az utazó cirkuszosokkal kiemelten is foglalkozó vatikáni bizottság létrehozója) elnevezett teremben. „A CircAfrica műelefántokkal kiegészített lelkes előadása a VI. Pál teremben mosolyt csalt Ferenc pápa arcára a fájdalom után, amelyet a világ különböző részeit sújtó, folyamatos konfliktusok miatt érez” – írja a VaticanNews. ( Forrás: LINK) „»Ne felejtsünk el imádkozni a békéért« – hangsúlyozta a pápa január 8-án az általános audiencia végén, miután katekézisét teljes egészében a több százezer gyermek kizsákmányolásának, bántalmazásának és kényszermunkára fogásának szentelte. »Ne felejtsünk el imádkozni a békéért. Ne feledkezzünk meg a meggyötört Ukrajnáról. Ne feledkezzünk meg Názáretről, Izraelről. Ne feledkezzünk meg az összes háborúban álló országról.« … A pápa emlékeztetett II. János Pál kérésére, hogy »építsük a szeretet és az élet civilizációját«.”
Ferenc pápa cirkuszművészek iránti tisztelete és támogatása világosan tükrözi elkötelezettségét a szépség, az öröm és az irgalmasság iránt. Ezek a gesztusok nemcsak a művészeket erősítik, hanem az emberiség valamennyi közösségét is, emlékeztetve minket arra, hogy a művészet képes hidakat építeni és reményt adni a világban.
ÖSSZEFOGLALÁS
A Római Birodalomtól örökölt rossz emlékű cirkuszi játékok a kereszténység évezredeiben a megvetett bűnös, földi szórakozások pária szerepét töltötték be, de az elmúlt évtizedekben mindez gyökeresen megváltozott. A 20. második felének és a 21. század első két évtizedének pápái egyre inkább komolyan vették a cirkuszt, beemelték beszédeikbe, gondolataikba, példaként emlegették őket, rendszeresen találkoztak a cirkuszművészet képviselőivel. Ma már a cirkusz nemcsak az elismert nagy művészetek közé emelkedett, hanem követendő példa lett. A cirkuszművészet által képviselt eszmények és értékek az emberek és az emberiség elé vannak téve, nem kisebb személyek és személyiségek által, mint többek között az egymást követő katolikus egyházfők. Nagy és szép felelősség ez, a világ minden cirkuszának és cirkuszművészének.
A cirkuszt szerető és tisztelő Ferenc pápa – akit számos alkalommal emlegetnek úttörőként – pedig nem a kétezer éves keresztény hagyományt, sem szerzetesrendje, a jezsuiták által kijelölt szellemi-erkölcsi utat követte, amikor cirkuszosokkal találkozott és őket emlegette példaként, hanem „csak” az elődei, az elmúlt bő fél évszázad pápái által kijelölt utat követte: olyan reformerek sorába állt be ő is, ebben a témában is, akik hangyányian aprócska lépésekkel akarták és tudták (vagy nem tudták) megreformálni a katolikus egyház globális intézményrendszerét, beidegződéseit és becsípődéseit – azaz a keresztényi gondolkodásmódot. És ehhez gigászi feladathoz egy aprócska csepp most már a cirkuszművészet is.
Pál Dániel Levente
