Interjú Slava Poluninnal – I. rész
adminEgy Oroszország középső részén található kisvárosban születtem, egy olyan családban, amelynek semmilyen köze sem volt a művészethez és a szórakoztatóiparhoz.
Egy átlagos kisfiú egyszerű gyermekkorát éltem, aki szeretett rohangálni az erdőben vagy egy folyóhoz, szerette hallgatni a madarak énekét, illetve szeretett horgászni, más fiúkkal játszani, illetve álmodozni…
Gyermekként megnéztem Charlie Chaplin “A kölyök” című filmjét, és az mély benyomást gyakorolt rám. Azonnal készítettem magamnak egy sétabotot és elkezdtem utánozni azt, ahogyan Chaplin sétál, ami nevetésre késztette osztálytársaimat és barátaimat. Valószínűleg jövőbeli foglalkozásom ötlete tudat alatt ez idő körül kezdett kialakulni bennem. Hiszem, hogy bohócnak születtem, de tudatos ezirányú érdeklődésem csak sokkal később alakult ki.
Nem én fedeztem fel, hogy bohócnak kell lennem. Egy kiemelkedő színházigazgató és tudós egyszer azt mondta nekem: tudod, olyan erőteljesen groteszk a stílusod és olyan természetes megjelenésed van, hogy immár nem csak egy egyszerű pantomimes előadó, hanem egy igazi bohóc vagy.
Pantomimmel kezdtem. Szívvel-lélekkel űztem ezt a rejtélyes, hangtalan művészetet. Jó néhány évet szántam az excentrikus pantomimre. Legtöbbször előadó partneremmel Alexander Skvortsov-val dolgoztam együtt. Duónk azonnal népszerű lett. A legelőkelőbb helyszíneken dolgoztunk országszerte, de nem utasítottuk el azokat a lehetőségeket sem, amikor diákok kulturális központjaiban, illetve messzi vidéki hely-színeken kellett dolgozni, mert imádtuk a munkánkat. Olyannyira élveztük, amit tettünk, hogy egyetlen fellépési felkérést sem tudtunk elutasítani.
Történeted a Szovjetunióban kezdődött egy szigorú és elnyomó rezsim szívében, ahonnét elindultál hosszú utadra álmaidat követve. Mesélj nekünk egy kicsit erről az útról.
Ami az általunk űzött művészetet illeti, azt sosem ismerték el hivatalosan. Ez amolyan csendes művészet volt, és ezért nehezen volt meghatározható, és nehéz volt ellenőrzés alatt tartani (azaz általában nem nagyon szorgalmazták, hogy ezzel a művészettel foglalkozzunk). De ennek ellenére kiváló feltételek mellett dolgozhattunk. Az állam ingyen biztosított számunkra tanárokat, próba helyszíneket és mindent, amire ahhoz volt szükségünk, hogy művészetünkre koncentráljunk.
Mikor és hogyan döntötted el, hogy elkezded megosztani művészeti univerzumodat az emberekkel?
A pantomim művészetét Marcel Marceau-n és Charlie Chaplin-en keresztül ismertük meg, és jó egy évtizeden át nappalainkat és éjjeleinket teljeskörűen ennek szenteltük. Végül az történt, hogy egyre több ember szerette megszeretni, amit mi is szerettünk. Felléptünk televízióban, majd mindenhol, és hirtelen híresek lettünk – az emberek mindenhol vártak minket.
Munkátoknak mely része okozza számotokra a legtöbb örömöt? Mi motivál benneteket arra, hogy folyamatosan, megszakítások nélkül megosszátok művészeteket az emberekkel világszerte?
A bohóckodás nem létezhet önmagában. Ez nem olyan, mint az írás. A bohóckodás keretében csak akkor lehet valamit létrehozni, ha a másik oldalon ott van egy nézőközönség, emberek, akiket meg szeretnénk nevettetni, illetve akiket meg szeretnénk ríkatni.
Ha nem lennél művészi előadó, milyen más szakmát választottál volna?
Gyermekkoromban arról álmodtam, hogy könyvtáros vagy erdész leszek. És ezen álmaim is megvalósultak – van egy hatalmas könyvtáram és az erdőben élek.
Gondoltál valaha is arra, hogy a bohóckodás lesz az állandó foglalkozásod? Mióta űzöd ezt az ipart? Hogyan váltál profi bohóccá?
Előfordulhat, hogy sosem tettem fel magamnak ezt a kérdést. Egyszerűen csak szerettem, amit csináltam. Először excentrikus pantomimről volt szó. Fellépő partneremmel harsogó nevetést váltottunk ki hallgatóságunkból.
Majd a 80-as évek végén létrejött saját, Slava (vagy Assisyai) nevű bohóc karakterem, és ez lehetővé tette, hogy a hallgatósággal ne csak vicces dolgokról beszéljek, de a szomorú, a kedves és a kényes kérdésekről is…
Továbbá hiszek abban, hogy a bohóckodás egy sokkal nagyobb feladat, mint egy cirkuszi szám, illetve a szórakoztatás egyik formája.
A bohóckodás egy világnézet. Az a képesség, hogy eltérően tudunk látni dolgokat, mint ahogyan azt az emberek általában látják. Lehet, hogy ez a demencia egy bizonyos formája. Óriási öröm ebben a dimenzióban élni és alkotni. Ha az ember ezt egyszer elkezdi, nem tud leállni.
Egy nagyszerű igazgató hívta rá fel a figyelmemet arra, hogy kreatív próbálkozásaink közelebb vittek minket a bohóckodáshoz. Azt mondta nekem: «Olyan természetesen groteszk vagy, hogy viselkedésed már nem is excentrikus, inkább bohócos.». Ekkor kezdtem keresgélni «saját bohóc énemet» – sminkemet, ruházatomat, orromat, színeimet, séta stílusomat, ritmusomat… mindenemet, ami jelentőséggel bírt.
Milyen célokat értél el?
Sok mindennel foglalkoztam. Kezdve azzal, hogy alapos képzésen estem át a lassú mozgás terén, hogy testem mozgása kifejező legyen, továbbá komoly tanulmányokat folytattam a klasszikus színház, a cirkusz, a szórakoztatás, a kabaré, a filmművészet és más szakterületeken. Tény, hogy a tehetség, amit valaki ajándékként kap valakitől (istentől, szülőktől, természettől), semmi más, csak egy alap, amire felhúzhatja saját kezével és saját erőfeszítésével a saját házát. Hogy ez a ház milyen lesz, az az adott illetőtől és az általa befektetett munka mennyiségétől függ.
A bohócok a színpadon mindig boldognak és örömtelinek látszanak. Melyek azok a dolgok, amelyek meg tudnak fosztani téged ettől az örömteli érzéstől?
Természetesen vannak olyan dolgok, amelyek megkeserítik az életet, de ezekre megpróbálok úgy tekinteni, mely eseményekből tanulni kell.
Engem könnyen lehet szórakoztatni, mivel nagyon ritkán vagyok elkeseredett. Természetesen nekem is kijutott a nekem járó depresszió, csalódás és szomorúság, de a családom támogatása és azon erős hitem, hogy a helyzetet jól érzékelem, valamint életcélom pontos ismerete mindig segített ezen gondolatok leküzdésében.
Mit kapsz cserébe azért, illetve mit élvezel abban, hogy megnevetteted az embereket?
Szeretem a boldog embereket. Igencsak szerencsés vagyok, hogy estéről estére ezer boldog arcot láthatok!
Mit gondolsz, mennyire fontos szerepe van annak, hogy megnevetteted az embereket, különösen Oroszországban, a 60-as és 70-es években?
Fontos örömet hozni az emberek életében bármilyen korban. Nem hiszem, hogy régen fontosabb lett volna, mint manapság.
Hogyan befolyásolta bohócként végzett munkádat az, hogy egy olyan kisvárosban nőttél fel, mint Novosil?
Szerintem elkötelezettségemet az alakította ki, hogy a kulturális fővárosokon kívül éltem: Őszintén pantomimmel akartam foglalkozni, de szülővárosomban erre nem volt lehetőség, ezért útnak eredtem Szentpétervárig. Továbbá Novosilben nem sok mindennel tudtuk szórakoztatni magunkat, ezért a könyvek lettek a legjobb barátaim. És még egy dolgot kaptam, a természet szeretetét, azt a szeretetet, ami az ember gyermekkorában alakul ki. Mind a mai napig a természet a talpra állás és a koncentráció felülmúlhatatlan forrása. Amikor fontos döntést kell hoznom, sétálok egyet az erdőben vagy egy folyóparton – én csak ily módon tudom átgondolni a dolgokat.
Mi lelkesít ma téged? Milyen más vállalatok / produkciók / szórakoztatási formák okoznak számodra örömöt?
Sok dolog: a természet, a gyermekek, a könyvek, igazi könyvimádó vagyok: hatalmas könyvtáram van, amelyet egész életem során gyűjtögettem és ízlelgettem. A színházat illetően szeretem a csillogó látványokat, és talán éppen ezért az utóbbi években a kedvenceim Pina Bausch és Robert Wilson voltak.
Mi nyugtat meg legjobban?
Akkor tudok legjobban kiengedni, ha kinn vagyok a természetben. Szeretek az erdőben bóklászni, illetve egy folyónál horgászni. Ennél nincs szebb.
Egy interjúban azt olvastam, hogy múzsáid a Monty Python és Fellini voltak. Mi ennek az oka?
A Monty Python véleményem szerint a humor csúcsa – okos, abszurd, szellemes – az a humor, amit szeretek. És Fellini a művészeti univerzumok alkotása terén egy zseni. Filmjei telítve vannak művészettel, vicces, tragikus, szívfacsaró és kegyetlen elemekből állnak, és minden egyes képkeret, minden egyes karakter intenzív művészeti szintre van emelve. Csodálatos, utánozhatatlan művész a maga területén.
Mi a helyzet a Cirque du Soleil-lel?
Remélem a CDS úgy érzi, hogy Alegria-nak lelket adtam. A CDS révén tapasztalatra tettem szert, hogy manapság egy vállalkozás működtetése mivel jár.
Milyen terveid vannak a jövőre vonatkozóan?
Bizonyos ponttól kezdődően nem különböztettem meg életemet művészetemtől, tehát minden, ami velem történik – függetlenül attól, hogy fontos vagy sem – egyformán értékes számomra, mert az életem részét képezi. És az életem tele van eseményekkel. Manapság nagy utcai eseményeket szervezek bolygónk különböző városaiban, egy könyvet is írok. Összességében nem sok időm van arra, hogy unatkozzak.
Oroszországon belül és világszerte rengeteg projekted van. Hogyan tudod menedzselni mindegyiket?
Szeretem megvalósítani a lehetetlen, az elérhetetlen, az irreális és valószínűtlen dolgokat. Szerencsére olyan emberek vesznek körül, akik ugyanilyen beállítottságúak. Ez a titka annak, hogy sok dolgot meg tudunk valósítani.
Melyik az a legjobb helyszín, ahol valaha is felléptél?
Sok helyszín van, ahol szeretek fellépni. Oroszország van a lista elején, mivel az oroszok kiváló hallgatóság és ők érzik át az előadást legmélyebben és legőszintébben.
Szeretek fellépni Londonban is, itt a nézőközönség egyszerre nagyon igényes és nagyon figyelmes. Japán, Mexikó, Olaszország, Spanyolország, Franciaország, Brazília stb. A lista nagyon hosszú, mivel minden egyes hely-szín a kedvenc élményeim különböző aspektusait testesítik meg.
Fotó: Masha Zheleznova
