„Rengeteg emberfeletti teljesítményt kaphatok lencsevégre, amik mindannyiunkat inspirálhatnak.” – Interjú Urbán Ádám fotográfussal
adminHogyan kerültél kapcsolatba a cirkusz világával és hogy lett belőled a Fővárosi Nagycirkusz fotográfusa?
Még a gimnáziumi éveim alatt, 1994-95-ben kezdtem el fotózással foglalkozni, majd 2009-ben kerültem kapcsolatba a cirkusz világával. Addig a pontig azt gondoltam, hogy csak reklám- és divatfotózással fogok foglalkozni, de aztán rá kellett jönnöm, hogy igazán maradandó értéket azokkal a fotókkal nem hozok létre, ezért 2008 magasságában megfogalmazódott bennem, hogy valami olyan témát kellene találni, amivel hosszú távon foglalkozhatok. Aztán egy barátom gyerekeivel együtt eljöttünk a Fővárosi Nagycirkuszba, és mint valami kíváncsi újságíró, folyamatosan megpróbáltam bekukucskálni a függöny mögé. Ekkor jött az ötlet, hogy mi lenne, ha valahogy bejutnék oda, és a fényképezőgépem segítségével megmutathatnám a nézőknek a cirkusz rejtett világát.
Először a Művésztelepre kéredzkedtem be, ahol miközben fotóztam őket, megismerkedtem az ott gyakorló artistákkal. Volt ott egy zsonglőr srác, akiről később kiderült, hogy ő Kristóf Krisztián, az akkori igazgató fia, így általa már könnyű volt bejutnom a Fővárosi Nagycirkuszba. Ez egy nagyon zárt világ és az első időszakban nem voltam az ott dolgozók kedvence, mert mindig útban voltam, nem tudtam, hogy hova állhatok a nagy sürgés-forgásban. Ezért eleinte sokkal inkább arra kellett figyelnem, hogy hol lehetek, mint arra, hogy mit fotózzak. Később megismertem az írott és íratlan szabályokat, így zökkenőmentesen tudunk egymás mellett dolgozni a személyzettel és az artistaművészekkel. A cirkusz világa úgy működik, mint egy család, ahova, ha bekerülsz, teljesen egyenjogú partnerként tudnak kezelni.
Miért fontos az utókor számára az általad végzett munka?
A városligeti vurstli területén fotózni nagyon izgalmas dolog, mert most egy nagy átalakuláson megy keresztül. Megszűntették a Vidámparkot, aminek a területe az Fővárosi Állat- és Növénykerthez került és már régóta tudvalevő volt, hogy a Fővárosi Nagycirkusz területe is hozzájuk fog tartozni. Ráadásul a tervezett bővítésekhez is kevés lenne a jelenlegi hely, ezért mindenképpen költöznünk kell.
Bennem is sok gyermekkori emléket ébreszt a Fővárosi Nagycirkusz, többek között ezért is szerettem volna egy másik aspektusból bemutatni ezt a világot, hogy a műsorszámokat milyen nehézségek árán hozzák létre, hogy aztán kint a manézsban előadják a pár perces számukat.
Jelenleg az épület közönségforgalmi tereiben tekinthető meg a Nincs mááásik! 130 éves a Fővárosi Nagycirkusz című kiállítás, amelyben az elmúlt tíz évből nagyon sok fotómat felhasználták arra, hogy bemutassák és összehasonlítsák az elmúlt száz év cirkuszi produkcióit a jelenlegiekkel. Már most úgy gondolom, hogy volt értelme a munkámnak. Én ezt a tevékenységet amúgy sem a pénzért csinálom, nem is ez a fő állásom, hanem azért, mert volt bennem egy késztetés, hogy megörökítsem az utókor számára az itt fellelhető értékeket.
Ez egy nagyon különleges művészeti ág, amit örömmel örökítek meg és dokumentálok. Amíg több száz színház van egy országban, addig ilyen professzionális keretek között működő kőcirkusz csak egy van, sőt Közép-Európában is a Fővárosi Nagycirkusz az egyetlen. Rengeteg emberfeletti teljesítményt kaphatok lencsevégre, amik mindannyiunkat inspirálhatnak.
Ezen kívül a Fővárosi Nagycirkuszhoz köthető rendezvényeket és eseményeket is dokumentálod a fotóiddal…
Igen, ugyanis négy évvel ezelőtt felkért az akkori vezetés, hogy ezeket az eseményeket már ne csak a saját, hanem a cirkusz részére is dokumentáljam. Ezen kívül én fotózom le a fellépőket a műsorfüzetbe, a plakátokon is az én fotóim láthatók, illetve az intézmény közösségi oldalain is az én fotóim jelennek meg.
Ráadásul még az artistaművészek hétköznapi életébe is betekintést nyújtanak a fotóid…
Ha az ember már ilyen sok ideje dolgozik egy témán, akkor egyre jobban megismeri a benne lévőket és ők is egyre közelebb engedik magukhoz. Szerintem ez nemcsak nekem, de másoknak is érdekes, hogy betekintést kaphatnak nemcsak a hosszú felkészülési időszakokba, de az artisták magánéletébe is.
Ezen kívül a Fővárosi Nagycirkusz megbízásából készült, idős artistaművészeket bemutató Cirkuszi Csodaemberek – Életútinterjúk cirkuszművészekkel című kötetekben is a te portréfotóiddal kezdődnek az interjúk…
Amikor felmerült ezeknek a köteteknek az elkészítése, kitaláltam egy olyan pluszt a fotósorozathoz, amivel még érdekesebbé tudtam tenni a fényképeket, mégpedig azzal, hogy megkértem az idős artistákat, hogy vegyék elő a régi kosztümjüket és abban fotózhassam le őket az otthonukban. Ezáltal egy érdekes kontraszt jött létre a jelenlegi életük és az emlékképeik között. Ezekkel a fotókkal a 36. Magyar Sajtófotó Pályázaton Portré és emberábrázolás kategóriában harmadik helyezést értem el.
Milyen technikai felszereléssel dolgozol a Fővárosi Nagycirkuszban?
El kell különíteni a manézsban zajló fotózásokat a kulisszák mögött történő riportmunkától. A manézsban sokkal több fény áll rendelkezésre, mint a függöny mögött. Amikor elkezdődik az előadás, hátul lekapcsolják a villanyokat és egy nagyon sötét, alig megvilágított helyen kell jó minőségű képeket csinálni.
A manézsban inkább olyan zoom optikákat használok, amikkel tudok totált is készíteni, de akár egy mozdulattal teleobjektívvé tudom alakítani, így egy részletet ki tudok fotózni az adott műsorszámból. Általában ilyenkor egy 24-től 105 milliméterig terjedő optika van a fényképezőgépemen. Hátul viszont nagy fényerejű optikákra van szükség, mert olyan, mintha egy gyertya fényénél kellene fotóznom, ezért 1,4 fényerejű optikát használok.
Mi alapján jön az ihlet és mi az, amit lencsevégre kapsz egy műsor kulisszafotózása során?
Az elmúlt négy év alatt kialakult egy olyan rendszer, hogy először megfotózom a műsorszámokat a gyakorlások alatt, amikor megfigyelem, hogy honnan és melyik szögből érdemes fotózni. Amikor eljön egy új műsor premier előadása, akkor ezeket a tapasztalatokat kamatoztatva a nagyközönséggel a háttérben megfotózom az eseményt. Utána jön az az általam nagyon kedvelt időszak, amikor bemehetek a függöny mögé és megfigyelhetem a műsort abból a szögből, ahonnan a nézők nem láthatják. Az első pár alkalommal nem is fotózom, csak figyelem, hogy mi történik, mert ezek a dolgok aztán ismétlődnek. Az artistaművészek a számuknak megfelelő módon melegítenek be és készülnek fel, teljesen más arcukat mutatják, mint amikor fellépnek. Nagyon izgalmas az a precíz sürgésforgás, ami hátul zajlik. Ösztönösen azt keresem, hogy egy fotón minél több szimbolikus dolog kerüljön megörökítésre. Érdekesek például azok a momentumok, amikor a számok után kijönnek az artistaművészek, akik a manézsban még mosolyognak, de a függöny mögött már látszik rajtuk a fáradtság. Próbálok sok emberi pillanatot megörökíteni.
Nem kérdés, hogy téged teljesen beszippantott a cirkusz világa. Mik az ezzel kapcsolatos jövőbeli terveid?
Érdekes lesz, ha majd felépül a Nemzeti Cirkuszművészeti Központ, és el kell hagynunk ezt az épületet, amelynek az utolsó tíz-tizenkét évéről komoly dokumentációt készítettem. Ezért bízom benne, hogy egyszer ez egy könyv formájában elpostázódik az utókornak, amit átlapozva évtizedek múlva is betekinthetnek a városligeti porond hétköznapjaiba. Aztán ha minden jól megy, remélem, én lehetek a világszínvonalú Nemzeti Cirkuszművészeti Központban elkezdődő sokrétű munka fotografikus dokumentálója is.
Szekáry Zsuzsanna
