Percze Lászlóra emlékezünk
SzekaryZsuzsanna07Szomorú hírre ébredtünk tegnap. Nemcsak a Fővárosi Nagycirkusz társulatát, hanem cirkuszművészek nemzedékeit rázta meg egy „őscirkuszos” halálhíre. Mindenkit, aki az elmúlt évtizedekben dolgozott, akár csak egy szezont cirkuszunkban. Hiszen mindenki ismerte és nem lehetett nem szeretni Laci bácsit. Igazi jó barát volt, megbízható és becsületes ember, remek kolléga és kiváló szakember. Percze László kollégánktól és barátunktól búcsúzunk.
Egy halálhír érkezésének pillanatát nem lehet megszokni. Majdnem mindig váratlanul jön, majdnem mindig ott marad bennünk a valamit elmulasztottunk, valamit még nem mondtunk el, valamit még szerettünk volna érzése. Ránk ül a döbbenet, az üresség és ott marad bennünk napokig a szomorúság és talán örökre a megfoghatatlan hiányérzet.
A Fővárosi Nagycirkusz igazi oszlopai nem betonból, kőből vagy vasból épültek, hanem az itt dolgozók tisztességéből, lojalitásából, családiasságából, szakértelméből és a cirkusz iránt érzett olthatatlan szenvedélyéből és szerelméből. Perczel László, Laci bácsi egy volt ezek közül az erős tartóoszlopok közül.
Kiváló szakember volt, az elmúlt sok tíz évben mindent látott a függöny innenső és túlsó oldalán. Mindenkit ismert, ahol és amikor csak tudott, segített, és éppen ezért mindenki ismerte, becsülte és szerette. Ha meg kellett fogni egy kötelet, ha meg kellett húzni egy szíjat, ha felsegíteni valakit fellépés előtt, ott volt. Az a típusú ember volt, akiről a szlogenünk is szól: ha elesel, megfoglak, ha kell egy erős kéz, aki vigyázz rád, itt az enyém, bátran kapaszkodj bele, bízz bennem, láthatatlanul veled vagyok, nem lesz semmi baj, ne aggódj, vigyázunk rád, menj csak ki a porondra és nyűgözd le a közönséget!
Laci bácsi mindent megtanult a cirkuszművészetről, és ezért a tudásáért keményen megdolgozott. Nem egy cirkuszi családba született, hanem kívülről érkezett. Majd beleszeretett egy csodás ifjú lányba, későbbi feleségébe, Donnert Erzsébetbe, és így, neki köszönhetően és általa a cirkusz varázslatos világába is. Még fiatal emberként kezdett el porondmesterként dolgozni: a Fővárosi Nagycirkuszban 1993-tól kezdve majd’ negyedszázadon keresztül ügyelt arra, hogy az előadások a legnagyobb rendben és biztonságban menjenek le, és minden fellépő artista biztonságban és a biztonság adta nyugalomban tudjon fellépni.
Laci bácsi tapasztalatához és szakértelméhez nem fért kétség, a kisujjában volt minden, amit erről a szakmáról és magáról a cirkuszról tudni lehet. Az a régivágású ember volt, aki nem csak a szakmájaként, hanem hivatásaként tekintett a munkájára. Ha munkáról volt szó, ezer százalékon pörgött, precízség, komolyság, magabiztos nyugalom és megbízhatóság jellemezte. S ha éppen nem előadás volt, akkor feloldódott, hiszen otthon érezte magát: kedves volt, segítőkész, szelíden és atyai szeretettel mosolygós.
Aztán ahogy mindenki más is, ő is megöregedett. Bár a tettrekészsége megmaradt, életkoránál fogva lassan, lépésről lépésre fel kellett hagynia a mindennapos nehéz fizikai munkával járó porondos hivatással. Pár éve nyugdíjba ment, de fiatal szíve nem bírt magával, visszahúzta a Fővárosi Nagycirkuszba – mi pedig örültünk neki, hogy reggelenként ő köszöntött minket széles mosolyával a portán.
Laci bácsi elment, az égi cirkusz portása átengedte a felhők közt épült örök cirkusz halhatatlan társulatába, s ahogy most írjuk ezeket a búcsúsorokat, ő már az égi porond csillagporát sepri, és talán huncutul lekacsint: szeressétek a cirkuszt, ahogy én szerettem!
Nyugodj békében, Laci bácsi, köszönünk mindent!
A Fővárosi Nagycirkusz Társulata nevében Fekete Péter főigazgató
