A múltban rejlő különleges történet - Így dolgozunk mi – kutatási beszámoló a Pap-Dévényi Katival való kapcsolatfelvételről

A Magyar Cirkuszművészeti Múzeum, Könyvtár és Archívum gyűjteményének gyarapítása során sokféle módon lép kapcsolatba cirkuszművészekkel, cirkuszművészek családtagjaival. Szabó Endre, a Liszt Intézet Magyar Kulturális Központ ‒ Helsinki igazgatója jóvoltából ismerkedhettünk meg Pap-Dévényi Katival, aki kétéves korában, 1948 tavaszán érkezett Finnországba szüleivel a dán Cirkus Schmidt vándorcirkusz turnéja során. A Magyar Cirkuszművészeti Múzeum, Könyvtár és Archívum feladata a magyar vonatkozású anyagok gyűjtése, így örömmel vettük fel Pap-Dévényi Katival a kapcsolatot.

Nincs protokoll arra, milyen módon gyűjtjük az anyagot, a tárgyakat a múzeum számára. Mindig az anyag, a tárgyak, a találkozások határozzák meg ezt. Ez esetben tündérmesébe, de minimum egy forgatókönyvbe illő különleges, idilli, egyedi élettörténetre, cirkusztörténetre bukkantunk. Erről előzetesen a Szabó Endre igazgató úrtól kapott cikkek és képek tanúskodtak. A megvalósult Skype-interjú során pedig Pap-Dévényi Kati odaadó kedvességgel mesélt számunkra ezekről a csodálatos és egyben nagyon nehéz gyermekkori évekről, melyek teljesen egyértelmű, hogy feledhetetlenek számára, és egyben cirkusztörténeti jelentőséggel bírnak. Múzeumunk gazdagodott tehát egy különleges történettel, ezenfelül történelmi tényekkel, képek digitális másolatával, és egy emberi kapcsolattal, amely a cirkusztörténet kutatása során elengedhetetlen tényező.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kétéves, csodaszép, szőke kislány, akinek apukája, Pap József tizenéves korában testvéreivel, Kálmánnal és Sándorral vonzódott a cirkusz világához, és akik Sashalmon szabad óráikban kitanulták a trapéz adta lehetőségeket. Öten voltak testvérek, Lajos és Ilona ebben nem vett részt. Édesapjuk halála is közrejátszott abban, hogy kerestek maguknak egy mesterséget. Azt azért halkan hozzá kell tenni, hogy nagyon szerették, hiszen ezt a nélkül nem lehet. Felléptek a Fővárosi Nagycirkuszban, majd hamarosan külföldi lehetőségek kecsegtették őket: a franciaországi út meghiúsulása után maradt a hideg észak, a dán Cirkus Schmidt-hez tudtak csatlakozni, és 1948 májusában annak következő állomására, Finnországba indultak. Ott nagyon hideg volt, nem is esett jól nekik, a kalandvágy mégis ott tartotta őket. A nyári szezont (Finnországban a hideg miatt a cirkuszok a nyár három hónapjában működnek) végigdolgozták, útlevelük nem tette számukra lehetővé, hogy továbbutazzanak, Magyarországra pedig nem szerettek volna visszatérni. Így Finnországban folytatták életüket, valószínűleg az édesapa kalandvágyából, felesége, Irén mindenben követte férjét, még a trapézra is, annak ellenére, hogy félt a magastól.

József, Sándor és Kálmán (3 Pap, illetve 3 Ribars néven), József felesége, Irén és kislányuk, Kati sok küzdelmes év és a hideg ellenére megtalálták új hazájukat, nyaranta saját utazó cirkuszukkal hakniztak, a trapéz szám mellett bohóc szám, artista szám, állatos szám színesítette repertoárjukat. Az ott élő kb. 15 magyarral tartották a kapcsolatot, köztük cirkuszosokkal, sokszor együtt léptek fel a családi cirkuszvállalkozásaikkal Finnország-szerte.

A küzdelmes évek azt is jelentették, hogy nem volt hol lakniuk, holland apácák fogadták be őket egy gyermek tábor gondokságáért cserébe egy alig fűthető kis házba, míg a kis Kati a bentlakásos intézetbe járt, legalább közel a családjához. Tíz év után tudták felépíteni saját otthonukat, miközben létre hozták öntödei vállalkozásukat, amely tulajdonképpeni megélhetésüket biztosította. A cirkuszos kalandok az első néhány év nyarának idejére terjedtek ki, de azt, hogy mennyire magukénak is érezte a három testvér ezt a világot mutatja, hogy a Pap-fivérek később különböző módokon kapcsolatban maradtak a cirkusszal.

József inkább az öntödei vállalkozásának élt. Kálmán agglegény maradt, haláláig együtt laktak, ő fel-fellépett egészen sokáig még a finn tévében is, elő-elővette cirkuszi tudását. Sándor 1954-ben hazament feleségéhez, aki Magyarországon maradt, és nem volt köze a cirkuszhoz. Sándor a cirkuszi létformát választotta, sokat utazott és így rendszeresen látogatta testvéreit Finnországban, fél évet is volt, hogy velük töltött. A fiúk édesanyja egyszer el tudott jönni gyermekeihez látógatóba egy hónapnyi ott tartózkodással. Kati édesanyja szüleivel sajnos nem tudott már találkozni, az édesapa temetésére (Kati anyai nagyapja) 1961-ben egy propelleres repülővel Magyarországra tudott utazni a család egy hétre. Kati egyébként rendszeresen látogat Magyarországra, de hazájának érthető módon Finnországot tekinti azzal együtt, hogy kiválóan beszél magyarul.

A cirkuszos időkből tárgyi emlékek nem igen maradtak, fényképek mesélnek a múltról. A ruhákat édesanyja férje halála után kidobta. Egy kereplő emlékeztet a múltra, melyet a vidám, szeméből játékosságot sugárzó Kati mutat meg a képernyőn keresztül – a madarakat szokta elhajtani vele.